1:47 - írta szpray

Csak egy film

„A következő műsorszám korhatárra való tekintet nélkül megtekinthető.”

(HBO)

Időrendi sorrend

(bontás):

1. Genézis

2. Kosova blues

3. Koncert & másnap reggel

4. Genézis II. (A gyermek)

5. A folyam a tábortűz mellett

6. Would you?

7. Leánykérés

8. Leánykérés II.

9. Öltözz fel!

10. Magány

11. Végkifejlet halállal és lelepleződéssel

– jelenetsorok

Az egyes jelenetsorok tagolása a jelenetek eredeti beosztása szerint:

1. Genézis

– 3. jelenet

2. Kosova blues

– 8. jelenet

– 14. jelenet

3. Koncert & másnap reggel

– 2. jelenet

– 4. jelenet

– 11. jelenet

– 4. jelenet

– 1. jelenet

– 5. jelenet

– 6. jelenet

– 7. jelenet

– 9. jelenet

– 10. jelenet

– 12. jelenet

– 17. jelenet

– 18. jelenet

– 19. jelenet

– 20. jelenet

– 21. jelenet

– 22. jelenet

– 23. jelenet

– 29. jelenet

– 32. jelenet

– 34. jelenet

– 36. jelenet

4. Genézis II. (A gyermek)

– 24. jelenet

– 26. jelenet

– 28. jelenet

– 43. jelenet

5. A folyam a tábortűz mellett

– 13. jelenet

– 16. jelenet

– 25. jelenet

– 26. jelenet

– 27. jelenet

– 31. jelenet

– 39. jelenet

6. Would you?

– 15. jelenet

7. Leánykérés

– 30. jelenet

– 33. jelenet

– 41. jelenet

8. Leánykérés II.

– 35. jelenet

– 37. jelenet

– 38. jelenet

– 40. jelenet

9. Öltözz fel!

– 42. jelenet

10. Magány

– 44. jelenet

11. Végkifejlet halállal és lelepleződéssel

– 45. jelenet

– 46. jelenet

– 47. jelenet

– 48. jelenet

Opciók

Az eddigiekben felvázolt időrendi sorrend módosítható az alábbiak tükrében:

I. Az első két jelenetsor felcserélhető (Genézis és Kosova blues).

Ebben az esetben a 8. jelenet végén, amikor Márta földhöz csapja a kocsmában a poharat, VÁRANDÓSNAK kell lennie.

A nagy pocakjának a 8. jelenetben Márta minden feltűnése alkalmával látszania kell.

II. A 43. jelenet, amelyik jelenleg a Genézis II. (A gyermek) című, sorrendben második jelenetsorban található, átkerülhet a harmadik jelentsorba (Koncert & másnap reggel) a 19. és 20. jelenet közé.

A jelenlegi beosztás a következő szempontok alapján készült:

– A Koncert & másnap reggel jelenetsorban két szereplő távozik: Ilona és Béla;

– A Genézis II. (A gyermek) jelenetsorban azoknak a szereplőknek az útját követjük tovább, akik az előző részben „kiestek” a játékból;

– Tehát:

a) Ilona elment találkozni Mártával,

b) Béla kocogni indult;

– A 19. jelenetben Pétert és Laurát láthatjuk a fürdőkádban csókolózni, a 20. jelenetben pedig megérkezik hozzájuk Béla, tehát a 43. jelenetben, amikor Béla gyakorlatilag ugyanoda érkezik meg (a házuk elé) kocogás közben, akár vendégségbe is érkezhet hozzájuk.

III. A Genézis II. (A gyermek) és A folyam a tábortűz mellett, tehát a harmadik és a negyedik jelenetsor összevonható.

Egyelőre különválasztottam a ketőtt, mert mások a helyszínek és a szereplők is, de valójában ez a két jelenetsor egyidőben játszódik.

Ha ettől eltekintünk, akkor a két jelenetsor összevonva, valós időrendi sorrendben így is alakulhat:

4-5. Genézis II. (A gyermek) + A folyam a tábortűz mellett

– 13. jelenet

– 16. jelenet

– 24. jelenet

– 25. jelenet

– 26. jelenet

– 27. jelenet

– 28. jelenet

– 31. jelenet

– 39. jelenet

Ebből az összevont változatból Béla megérkezését, tehát a 43. jelenetet már eleve kihagytam.

A negyedik és ötödik jelenetsor reális időben tehát egyszerre játszódik, a helyszínek és a szereplők kölönbözősége miatt mégis jobbnak láttam külön kezelni.

Így szétválasztva önmagukban kerek történetek ezek a jelentsorok, tehát a forgatás alkalmával jobb és könnyebb rálátásunk lehet ezekre, ha külön kezeljük őket.

IV. A nyolcadik jelentsorban (Leánykérés II.) Amateur érkezését megelőzheti egy csengetés.

Erről majd részletesen a módosítások ismertetésében.

A próbafelvételekhez használt jelenetek:

1. Márta, Ilona

KÜLSŐ: FOLYÓPARTI SÉTÁNY – NAPPAL

Márta egy babakocsit tol maga előtt, Ilona mellette lépked. A babakocsi egy áttetsző tülldarabbal van lefüggönyözve, hogy a tűző napsugarak ne bánthassák a csecsemőt. Márta szomorkás hangon mesél.

MÁRTA

Odaálltam én az apja elé rögtön másnap, amint megtudtam, hogy terhes vagyok. Mondtam neki, hogy gyereket várok. Ő meg azt mondta, hogy jó. Aztán hazamentem a lakásomba, albérletben laktam kint a külvárosban, összecsomagoltam a holmimat és hazautaztam... Biztos arra gondolt, hogy majd jelentkezem, meg hogy majd zargatni fogom. Nem egész hét hónapja ennek. Biztos azt hiszi, hogy már rég el is vetettem. De én akartam ezt a gyereket. Még csak vitatkozni, veszekedni sem akartam, amiatt, hogy megtartsam-e... Hazajöttem szépen anyámékhoz, a nagymama házában akkor még nekünk is lakóink voltak. Amit tőlük kapunk, abból fizettem én lent, Újvidéken a lakbéremet. Amikor aztán kiköltöztek a lakók, felmondtunk nekik, beköltöztem oda én.

ILONA

És egyáltalán nem kerested az alakot?

MÁRTA

Nem.

ILONA

Nem is tudja, hogy gyereke van?

MÁRTA

Valamit sejthet... Közös ismerőseink mesélték, hogy az anyja érdeklődött, hogy megvan-e már a gyerek... De ő nem jelentkezett.

ILONA

Nem bántad meg?

MÁRTA

Úgy gondoltam, hogy nem muszáj nekem mindenáron befejeznem azt az egyetemet... Elvégre, anyám meg apám sem járt egyetemre, a legegyszerűbb munkások voltak örök életükben mind a ketten, aztán mégis felneveltek, soha semmi bajom nem volt. Fodrásznőként meg dolgoztam már gimista koromban is...

ILONA

Nem is gondoltál arra, hogy átmenj?

MÁRTA

Jaj, dehogynem! De nem akartam minden szálat elszakítani. A bátyámék még kilencvenkettőben felmentek, előbb Pécsett voltak, most meg Debrecenben kaptak munkát mind a ketten. Már lakásuk is van, meg részvényeik valami vállalkozásban. Náluk nyugodtan ellehettem volna, ameddig csak akarok.

ILONA

Gondolom, hívtak is...

MÁRTA

Zoli hívott néhányszor, meg aztán Gizivel is jóban vagyok, a barátnőm volt... Úgy ismerkedtek meg Zolival. De nem akartam elmenni. Amíg itt vagyok, addig azért még megvan a remény, hogy egy napon majd visszamehetek, befejezhetem azt az egyetemet...

ILONA

Mire is jártál te?

MÁRTA

Jogot hallgattam. Még csak három szemeszterem maradt... Azzal már úgy is megbírózhatok valahogy, ha csak vizsgázni járok le időnként.

Ilona a babakocsi fölé hajol, a csecsemőt nézegeti.

ILONA

Milyen szépen alszik...

MÁRTA

Az alvással nincs baj. Hál' Istennek még az éjszakákat is végigalhatom mellette... Hova is kopogjam le gyorsan?

ILONA

A fejeden! Fába kell...

Márta inkább csak egy szórakozott mozdulattal jelzi, mintha lekopogná a dolgot.

MÁRTA

Enni nem akar. Olyan keveset eszik, hogy rendszeresen le kell fejnem a tejet. Feszíti a mellemet.

ILONA

A dajkának mondtad ezt?

MÁRTA

Hogyne! Minden hétfőn délelőtt jár ki hozzánk házhoz egy nővérke... Elbeszélgetünk, megnézi a gyereket, megkérdezi, hogy van-e valami gond...

ILONA

És mit mondott?

MÁRTA

Az evésről? Azt mondja, hogy csak fejjem le szépen rendszeresen, nehogy elapadjon. A gyerek miatt meg ne aggódjak, ő tudja a legjobban, hogy mennyire van szüksége. Azt mondja, amíg a súlyával nincs probléma, nem kell idegeskednem.

ILONA

No, látod-e? Hát akkor ne idegeskedj.

MÁRTA

Persze, csak utálom lefejni... Fáj. De ha nem fejem le, akkor folyik minden irányba, meg feszít is...

A közeli játszótéren tízéves forma gyerekek sárkányt eregetnek. A sárkány a magasba emelkedve a folyó felé száll, majd eltűnik a felhők felett.

2. Péter

PÉTER

Tudod... Voltak valami pléh edényeink, a terepen azokból ettünk. Egyik nap igazából megfigyelésen voltam. Ők amott voltak, a dombon túl, a másik oldalon. Nem tudhattuk, hogy mikor kezdenek lőni... Tűzött a nap, ráadásul a búzatábla is épphogy csak leégett, még perzselt a föld. Lehúzódtam a harckocsi árnyékába... Tőlem száz-százötven méternyire még parázslott egy ház, amit egy nappal korábban gyújtottak fel... A gerendák még mindig égtek. Volt a zsebemben tíz deka kávé, amit még a csomagban küldtetek. Fogtam a pléh kis edénykémet, ásványvizet töltöttem bele és odatettem az egyik gerendára felforralni... Mindenáron kávét akartam inni. Bármelyik pillanatban jöhetett volna a parancs, hogy újra indulunk. Előző nap egyszer már bevonultunk abba a faluba ott, a domb másik oldalán, de visszaszorítottak bennünket.

3. Ilona, Márta

KÜLSŐ: JÁTSZÓTÉR – NAPPAL

Egy lakótelep tövében, magas toronyházaktól övezett kisebb játszótér. A hintákon zajongó gyerekek ricsajoznak, néhány fiú megkopott focilabdát kerget, a járdaszélen néhány kislány ugróiskolázik.

MÁRTA és ILONA a játszótér szélén, egy padon ül. Márta jobb karjával a babakocsit tologatja előre-hátra.

ILONA

Elvett volna feleségül?

Márta egy gyerekdalt dudorászik a babakocsi felé fordulva.

ILONA

Mennyi ideig voltatok együtt?

Márta abbahagyja a dudorászást, és Ilonára néz.

MÁRTA

Jaj! Értsd már meg végre, hogy nem akartam én, hogy elvegyen feleségül. Egy futó, egy éjszakára szól kapcsolat volt... Alig ismertük egymást, csak voltak közös barátaink, úgy futottunk össze egy zsúron...

ILONA

De akkor hogy lehet, hogy...

MÁRTA

Fel akartam csináltatni magam, ennyi az egész.

A babakocsi ringatózik.

MÁRTA

A gyereket akartam.

Ilona egy nagyot sóhajtva hátradől.

MÁRTA

Hány óra lehet? Lassan fel kell már ébresztenem, hogy megszoptassam.

ILONA

Ha jobban meggondolom, nekem is lehetnének már ekkora unokáim.

MÁRTA

Hát... Laura és én egyidősek vagyunk.

ILONA

Sőt nagyobbak is! Lehetnének...

MÁRTA

Nekem meg az anyám is lehetnél.

ILONA

Most miért jó az neked, hogy a köztünk lévő korkülönbséget hangsúlyozod?

MÁRTA

(szabadkozik.) Te kezdted!

A toronyházak felől egy dús ősz szakállat viselő idős férfi érkezik. Öltözéke kopottas, de nem szegényes, inkább színházi kosztümre emlékeztet.

Ő Amatőr, a „város bolondja”, aki nem bolond igazából, csak egész életében amatőr színész volt és ez a privát életben is rányomta bélyegét a viselkedésére: mindig szórakoztatja a köréje verődő társaságot, és persze van benne valami különös is...

A játszótér Mártától és Ilonától távolabb eső végében megáll néhány ugróiskolázó kisgyereknél.

AMATŐR

No, gyerekek, milyen verset mondjunk ma? Tanuljunk valami újat?

A gyerekek jól ismerik már, kedvüket lelik abban, hogy incselkednek vele.

AMATŐR

Ezt hallgassátok meg! Hoztam nektek ma egy újat...

Amatőr teátrálisan, széles gesztikulációval, fals hangsúlyokkal szavalni kezd.

AMATŐR

Bűnnek átkát, mit gaz-beteg apa/ Követett el ágyutódja-fia,/ Hitves-fiú nemz testvérleánya / És két fia, keserv nagy országa. / Ki Polybost megölni rettegve / Menekültél a Théba-édenbe, / Mint gondoltad, a talányt megfejtve / Trónra ültél apád már megölve / És nősülve boldogan vesztedre, / Dagadtlábú, halálán örülve / Polybosnak rohantál vesztedbe...

Ilona távolból kiabál.

ILONA

Hordja el magát innen, amíg szépen beszélek! Takarodjon innen, vén kéjenc!

AMATŐR zavartalanul folytatja a szavalást.

AMATŐR

Ím, vakságod, mit saját kezeddel S eszeddel büntetésül nyer Léted, kísér, sírodig követ el.

Ilona a dühtől elvörösödött arccal, megfeszült nyakizmokkal üvöltve közeledik Amatőrhöz és az összegyűlt gyerekekhez.

ILONA

Nem volt még elég!? Hánnyal akar még kikezdeni közülük!? Az ilyet én mind falhoz állítanám! Nem volt elég, hogy egyszer lecsukattuk?! Vén debil!

Odaér Amatőrhöz, és erélyesen lökdösni kezdi.

4. P. Károly, Laura

P. KÁROLY és LAURA a söntés mellett ül. A söntésre könyökölve bizalmasan beszélgetnek. P. Károly előtt egy korsó barna sör, Laura előtt egy pohár narancslé áll.

P. KÁROLY

Nem igazán hittem benne, hogy eljössz most ide.

LAURA

Miért ne jöttem volna, ha megígértem?

P. KÁROLY

Nem tudom megmagyarázni, de volt egy olyan érzésem, hogy nem fogsz eljönni.

LAURA

Itt vagyok.

P. KÁROLY

(kicsit zavartan.) Igen...

LAURA

De ha nem is számítottál rám, igazán szólhattál volna, hogy ne erőlködjek. Nem unatkoztam otthon sem...

P. KÁROLY

Kérsz egy kávét?

LAURA

(elhúzza a száját.) Tudod mit? Jöhet. De cukor nélkül kérem.

P. Károly a söntés mögött poharakat mosogató pincérhez fordul.

P. KÁROLY

Cincurikám, két kávét légy szíves! Egyet cukor nélkül és egy édeset.

CINCURI

Csak egy pillanat... Máris elkészítem!

A biliárdasztalon a fekete golyó beszalad az egyik lyukba.

LAURA

Úgy hangzottál a telefonban, mint aki valami rettenetesen fontosat akar.

P. KÁROLY

Igen.

Megfogja Laura kezét, és maga elé emelve simogatni kezdi. Laura lakonikusan tűri.

P. KÁROLY

(kedélyeskedően selymes hangon) És te nem akartál semmi fontosat?

LAURA

(a vállát vonogatja) Gondoltam, barátok vagyunk, miért ne hívhatnánk meg egymást bárhová egy italra, ha úgy hozza kedvünk.

P. KÁROLY

Barátok vagyunk...

LAURA

Igen, régóta már.

P. KÁROLY

(köntörfalaz zavarában.) Tudod... Szóval arra gondoltam... Éppen elég ideje vagyunk már barátok. Valahogy közelebbi... Izé...

LAURA szabad kezének mutatóujját P. Károly ajkához emeli.

LAURA

Ne is folytasd, kérlek, ha magad sem tudod, mit akarsz mondani...

P. Károly egy pillanatra megtorpan. Rövid szünet.

P. KÁROLY

De tudom...

LAURA

Ha azt akarod mondani, amire gondolok, jobb, ha benned marad. Ne kínlódj vele, hogy kipréseld magadból.

P. KÁROLY

Meg sem akarsz hallgatni?

LAURA határozottan szólal meg.

LAURA

Ha tényleg azt akarod mondani, amire gondolok, akkor maximálisan őszintének kell lenned.

P. KÁROLY

(felsóhajt.) Az leszek...

A PINCÉR két csésze kávát helyez a söntésre az italaik mellé, majd gyors léptekkel a söntés mögötti raktárhelyiségbe távozik. Az ajtó nyitva marad mögötte.

P. KÁROLY

Hol voltál tegnap? Egész este mindenfelé kerestelek. Sehol sem találtalak.

LAURA

Otthon voltam.

P. KÁROLY

Szobafogság vénségedre?

LAURA

(elneveti magát.) Nem, csak Péter nem ért rá, egyedül meg nem volt kedvem kimozdulni.

P. KÁROLY

Nem ért rá?!

LAURA

Tegnap egész nap az internetet csüszkölte...

P. KÁROLY

Nem történt semmi különös. Bélával találkoztam, megint tök részeg volt.

LAURA

Béla? De hát ő nem is iszik!?

P. KÁROLY

Tegnap pedig ivott. Úgy kellett hazatámogatni...

Laura belekortyol a kávéjába, de azonnal fintorogni kezd: Cincuri összekeverte a kávéikat és Laurának jutott az édes.

LAURA

Ez nem az enyém!

P. KÁROLY

Cincuri összekeverte...

LAURA

Hogy bírod te ezt meginni?

P. KÁROLY

Így szeretem. De mindjárt kicserélem a csészéket.

Kicserélik csészéiket, Laura ismét belekortyol a sajátjába, és elégedetten ereszti vissza a söntésre.

LAURA

(komolyan.) Valamit akartál mondani.

P. KÁROLY

Igen. Baj van.

LAURA

Nem fogok énekelni az együttesedben!

P. KÁROLY

Nem is azt akartam mondani.

LAURA

Szerencséd is, hogy öreganyádnak szólítottál!

P. KÁROLY

Engem is baszogatnak már otthon anyámék... Nősüljek már meg, tudod, miket szoktak mondani... Biztos hallgatod te is otthon eleget. Rólad is mindenféléket beszélnek már a városban.

LAURA

Mi mindenféléket?

P. KÁROLY

Tudom, amit tudok. Nem is érdekelnek a részletek...

LAURA

De milyen részletek?

P. KÁROLY

Hát rólatok.

LAURA

Kiről?

P. KÁROLY

Nekem semmi kifogásom ellene. Ha nektek jó így, csak rajta, hajrá Kovács!

LAURA

Most már semmit sem értek.

P. Károly belekortyol korsójába. A sörhabot egy hanyag mozdulattal törli le bajszáról.

P. KÁROLY

Ne játszd itt nekem a kis tudatlant. Tudod nagyon jól, hogy miről beszélek.

LAURA

Tévedsz.

P. KÁROLY

Hogy te és Péter... Úgy értem, testvérek vagytok...

LAURA

Ezt beszélik rólunk? Ez aztán a meglepetés...

P. KÁROLY

És mégis...

LAURA

Mégis MIT?

P. KÁROLY

Hát, hogy nem úgy szeretitek egymást, mint azt a testvérek szokták... Hogy az ágyban is...

LAURA

No, csak hogy kibökted! Azt beszélik, hogy kefélünk?

P. KÁROLY

Igen.

LAURA

Ki beszéli?

P. Károly elhallgat, tekintete a biliárdasztalra téved. Árpád éppen nekikészülődik egy ütésnek.

Cincuri egy rekesz sört hoz be a raktárhelyiségből, kinyitja a hűtőszekrény ajtaját és szépen sorban elkezdi berakosgatni az üvegeket.

Laura szeme. Szájmozgását nem is látjuk.

LAURA

Ezért hívtál ide?

P. KÁROLY

(határozottan.) Nem! Azért hívtalak, hogy légy a feleségem.

Laurának elakad a szava.

5. Laura, Péter

KÜLSŐ: FOLYÓPARTI TISZTÁS AZ ERDŐ SZÉLÉN – NAPPAL

A csónak a parton kikötve ring a vízen.

A tisztás csak akkora, hogy maximum két ember strandolhat ott kényelmesen. Péter törökülésben, hátravetett fejjel, a karján támaszkodva ül. Laura összekuporodva hever a homokban, fejét Péter ölébe hajtja.

Mindketten teljesen meztelenek.

LAURA

(szinte súgva.) Itt senki sem zavar...

Csend, Péter hosszan kivár.

PÉTER

És ugye, nem is bánod?

LAURA

Vannak dolgok, amelyekről mi ketten sohasem beszélgettünk.

PÉTER

Igen, vannak...

LAURA

Én mindig tabunak éreztem, mintha te nem szeretnél róluk beszélni.

PÉTER

Ha így érezted, maradjon is így.

LAURA

Továbbra sem gondolod, hogy beszélgetnünk kellene?

PÉTER

(előrehajol és Laurára borul.) Veszettül kívánlak...

LAURA

Mint mindig is.

PÉTER

(felegyenesedik) Hogy érted ezt?

LAURA

Akárhányszor a szexuális kapcsolatunkról próbálok veled beszélgetni, te mindig elintézed annyival, hogy veszettül kívánsz...

PÉTER

Valami baj van a kapcsolatunkkal?

LAURA hirtelen feláll és vállat von.

LAURA

Semmi.

Egy bizonytalan lépést tesz a folyó felé, de megtorpan és visszafordul.

LAURA

Szeretlek!

PÉTER nagyot nyújtózkodva hanyatt fekszik a homokon.

PÉTER

Come on baby, mondj még ilyeneket!

Laura lassú, andalgó léptekkel a folyó széléhez sétál. Bokáig már a vízben áll, amikor visszanéz.

LAURA

Semmi.

Laura kacéran elmosolyodik.

Az Endrével készült interjúm megjelent a Képes Ifjúság 2004. február 25-i számában:

 

 

 

 

 

 

Naplóbejegyzéseim Endrével kapcsolatban az Újzentai naplókból, a

szpray.blogspot.com[1]

és a

szpray.freeblog.hu[2]

címről.

Kezdetben még az interjú készítésével párhuzamosan...

Szabó Palócz Attila/BUDAPEST/ASM/Axels.hu Címzett blog

2004. 09. 19 17:36 Másolat

Titkos másolat

Tárgy: Naplóbejegyzések Endrével kapcsolatban

vasárnap, február 08, 2004

Van egy versem... megint... amiről nem igazán tudok, mit gondolni... Ez igazából korábbi, azt hiszem 1993-as lehet az eredetije, amit tavaly az év végén újra elővettem és megdolgoztam.
Nomármost, vannak benne szakaszok, amelyeknek jobbra szedve kellene állniuk, de itt, ebben a programban ezt nem tudom megoldani. Worben könnyű, de itt, a BLOGGER-en ugyanazok a beállítási módozatok nem működnek.
Ezért most az eredetileg jobbra szedett sorokat dőlt betűkkel jelölöm.

Tájfun a Gloster-szigeten

Lehetséges változatok a vers címére:

A Sikoly
ha L.K.-nak (is)

de
Az út vége

tulajdonképpen pedig:
Még mindig csak egy jó cím nélkül

és ha cím nélkül, akkor
Cím nélkül

avagy
Carol
ha H.Gy.-nek (is)

s még
Ajándék
ha Katinak

...
Búcsúszó
ha nem neki

vagy akár
Kövületek balladája
ha akarom

magam sem tudom
A pornográfia diszkrét bája
ha parafrazálunk

végül pedig
Az őszi szánáts apró titkai
...meg miegymás...


Ajánlás:
Jobb lesz námán hagyni, hogy kinek...


Mottók helyett, s akár:

„Ne kötődj velem, Sátán, ne kötődj,
Láng-villád mindent fölkavar,
Hát igenis, igenis, igenis,
Csúf és borus csak az az életemben,
Ami magyar.”
(Ady Endre)

„– Mi lehet ebben a ládában? – kérdezte Marika. – Olyan nehéz, hogy fel sem tudom emelni!
– Csak csöndben – szólt halkan Palkó –, ebben van a szörnyű Fekete Kalóz kincse. Kettőszáz nyolcvan aranypénz van benne, belülről csokoládé. Ássuk el gyorsan, hadd keresse Rózsa és Béla.
– Ha ez csak játék, akkor ne ássuk nagyon mélyre. Elég ha befödjük ággal és levéllel.
– Nézd, már jönnek is... Szia! Jöjjetek, nézzétek meg a házunkat!”
(Marcel Marlier – Jung Károly fordítása)

„Oficir koji je jahao na čelu konjičkog odreda okrete se svom pratiocu.
– Ako se ne varam, uskoro ćemo biti u Daglasu, zar ne?
Upitani, koji je bio odeven u izvidničko ruho od jelenske kože, klimnu glavom.
– Još samo nekoliko milja, poručniče Klife, i naše putovanje je okončano.”
(J. Stranger)

„nyulam téged nem szeretni hogy is lehet
pásztora vagyok kényes nyúlfüleknek
gyere be gyere be”
(Ladik Katalin)

„– Hogy a te trippereddel kaptam be a legyet, ne is tagadd, te szemétbánya, te mosladék, ne is tagadd! Hogy tőled kaptam!
– Éntőlem? Igen?!
– Igenis-hogy-igen! Ne hidd, hogy békülni jöttem, te utolsó, de amilyen marha-jó szívem van, még kitelnék tőlem. Mert hogy tőled van ez az enyém, amit továbbpasszoltál nekem, az fix!”
(Határ Győző)

„Ismételten felszólítom Medve Sándor színészt, hogy adja meg 200 DEM tartozását. Karna Margit...”
(Magyar Szó – apróhirdetések)


mikor útra kelsz
még ha kedved szegve is – bár
hol kvázi várnak rád
de most már végre nem oda
s a Zmaj Jovinán megállnál
régi dallamok hol visszacsengenek
a cigarettafüstös bűzös szövegek
hogy csak rugdalnád ott alant
hol régi álmokba fúrnád
kócos göndörített hajad
mások kiélt, kiaknázott, kibányászott
poros álmaiba mint a strucc
s létezésed más formájába transzformál-
ni hiábavalóságán
mint holmi foszlányokból építkezve
eluralkodik rajtad a sportszellem
csak a sportszerűség várat még
magára
az önmagába zárkózás riadt mosolyán
nagy példákat ideálokat idézni
női ölekbe süppedve
(mert ahogy csak a kezünk vétlen
összeért ahogy könyökölve olvastunk
ott egymás mellett
máris éreztem hogy elönt a meleg
– csak szemérmeskedés nélkül
ha lehet –
s a faszom az égre meredt)
a kardként, ekeként összeakadt
élesre font szőrszálak
nyesve
szinte fogva tartva egymást
egymásat
hogy rohanva minduntalan
beleveszni
pörkölt homlok
csípős darázs
mostanság már nem szívesen emlékezek
rád
fúlásodra
a fulladásra
ahogy belefulladtál
itt, talán éppen azok a fák
s egyre gyakoribb a pipacs is
hol először
megszagoltam a marijuanát
mikor azt mondták
fél lábbal már a sírban zötyög
még az emlékeket
a teóriákat gyártották
a napi ezredik cigarettádhoz
a zsilet a karodba mart
s éleződött benned már a gyűlölet
kit, hol, mikor, mégis miért basztál
mert lassan csak – B A R Á T O M
lassan a testtel
vénségedre megöregszel
míg a vaku villan
(röptében is kinyitottam)
neveket sorjáztam sorban
szárított békaporban

emancipált korban emancipált politika

elbukok végre poraikban
angazsáltan döglök meg én is
angazsáltan döglök beléjük
habár a gyomrom is kavarog tőle
már a gondolatától is
és csak ülök és hallgatok
ezernyi papír okmány bélyeg
kivonat bizonyítvány
koholmány
vény
faszfej brigádok
ha a köldöködbe hágok
csak úgy nézlek, csak annak látlak
mint a vakok
tapintva – ha akarod
s elöntenek nedveid
eltömülnek pórusaim tőle
az orrom is bedugul
a vérem megkövül
a bömbölő hangyák dolgos kis serege
kis dolgos serege vájkál a belembe'
ahogy a kövezetre telepszem
ez a patak (az én világom)
szekrényem a hátizsák
a Hold itt az éjjeli lámpa
ha kell a hajnalcsillagot is megmutatom
a holdudvarban ha akarod
a kényelmes franciaágy
a hálózsák
mert az egész nem más – színtiszta hazugság
dalolva
holvolt-holnemvolt lakodalmak
szunyogos halovány öröme
a himlős kiütéses harisnya
kiütéses győzelme
gyávaságon pillére
(bújva)
(súgva)
(búgva)

jegesmedvékkel álmodom
hol a Nap resre süti nyakad
égeti fel a hátad a jégen
napozni ha kifekszel
holmi ózonréteg holmi fák
holott életed csak egy piszkozat
hol rádtör mint dühödt hadsereg
pusztító békegalambok öblös, állhatag csókja
most újra láthatod
hová vezet ha átadod
szabadot mutatsz – zöldre váltasz
mikorra POFOZZATOK
valami ocsmány pofázatok
a seggébe markolsz minta nő lenne
megcsöcsörészed
káromkodni volna kedve'
káromolni
szidni s a picsába küldöd
de ő csak tovább mosolyog
karol ölel ragaszt ravaszt
füttyszóval
mint a szarszagú kölni
lábszagú dezodor izzadtságszagú szájspré
mint az új divat
add a karod
(hol megvakarod)
a pinaízű kóla

az istállóban nem nehéz szarba lépni

Oh, Carol!
hisz többé nem divat
nem hiszem el a saját szavaimat

anyádat csak néha látod
akkor is csak a buszból integet
a ZMAJ-traktor felszántja a helyi
a népi színeket
hosszú lábakat masszává darál
s a szemeteszsák köszöni meg hitedet
még mindig nem hazudtam eleget

tudtam előre mit fog majd mondani

a vének közönyös fölénye
aprópénzre váltja a lényeget
(ne éljetek
untig elég hogy féljetek!)
Zsófi-némberek
poros elcsépelet véletlenek
porosak elcsépeltek és vétlenek
(vagytok?)
az oltár előtt egy használt tamponra léptek
és bérlitek a putrikat
divatjamúlt kőtáblák helyett
parancsolataitokat pléhre festitek
(számrendszerekbe kódolva)
így legalább megeszi a rozsda
családi ebédre érkezett
a medve kezében a két téglán
elvész az élvezet
a komputernek a biztosíték is megteszi
a perverz fák egymásba hajlanak
bigám bűzölgő hálóingek
néha vörös rózsát is festhetnek
pofázatnak nem rossz
álarcnak kevély
(ezek benzinbűzt finganak)
itt állt ő is
várta a rácsokat
nem tudta, nem akarta
– nem álmodott árkokat
nem is leste az ablakból a párokat
pedig az ő ablaka alatt
is összemarták egyszer a szúnyogok
a seggemet
de azt legfeljebb alulról ha láthatta volna

a mellét is horpasztva hordta
rá kellett tapadni
s olyan is megesett, hogy ő tapasztotta rá
hermetikusan tenyerem

aztán ahogy beleunt
– most egy kicsit a Robit szopom
zúgta
Jóska Pista Laci Berci Gyurka...
a sohasem mosott hatalmas bársonyfüggöny
lógó súlya alatt
az ajtóra hajolva – a lépcsőre
(belebújna egy kémcsőbe)
((vásár lesz holnap))
nem tudtam előre
és lebeszélni már nem lehet
hallottam hogy említett engemet

hol kifut a lejegyzett salak
téged keres a béna gondolat
az a csecsemő – mondjuk
az amelyik félbe maradt
hány álmatlan éjszakád tárgya volt
drága vagy fiacskám
sokba kerülsz – zengett
amint kikapartad
pedig egy felmosórongy is megtette volna
ha van még
ha van még mondjuk
az a negyvennyolc óra
a zuhany alatt

király mellett azt hitted királynő
leszesz
lehetsz
zenémmel öntöztelek
a barna virágszál
nem hervadt csak épp ilyen a színe
mint a hajad
oly szőke tán
vajh! máris vége van
az ismerős lezáró mozdulat
(kikísérő mosolyok)
olcsón adtad
nos...
olcsón adtad
magadat

egy svábborgarat tapostam agyon

pusztulok kipusztulok innen
igen és azt hittem
csak elugrottunk
s betoppantál aztán
szolídan egyszerűen nyafkán
nedveket ontva
megszédít az őrület
megláttad bennem az idegent
friss vér voltál magad
egy elbaszott nap éjszakáján
(s hej még ha legalább átbaszott
keresztül s kasul volna...)
színarany patakokat égetett
a forró kávé nyelvemen
mely ott végződött valahol
egészen a torkodig értem
patkolni a patkolatlant
patakolni a patakolatlant
unlak már indulhatnál
miért nincs ebben a városban
egy kibaszott taxi se
LUCKY STRIKE – vagy még a' se
különben is szeretek
kellemes jól jön az ilyen
éjszakai séta néha
s hogy ránk tört az eső
apró nyári záporocska tán
ó leszbikus múzsák
azt mondja megjárta ő is
nem látta talán elveszett – benne
ott a fa alatt, hol biciklijét
letámasztva a falnak dőlt mellém
s barna kis trikója
dudorodott mellén
(hány voltál te? én hét...)
mintha egy fekete szőrös szemölcsöt is
rejtett volna
s ha kifogyok a dühből majd már ezt sem hazudom
csendben
görögj csak hazáig

záráskor a kurvák is lehúzzák
a rollót becsukják a rácsot
viszont látásra lakat a pinára?

hiába, tudom...
csak néhány filmekből ellesett
mozdulat
egy-egy impozáns jelenet
de téged már másképp neveltek
felvilágosultságban
ebben a modern emancipált korban
ötéves fejjel láttad az első pornót
kielncéves korodtól faggattak
hogy megjött-e már
a menstruációd
lefekütél-e már a fiúddal
a szüleid is a bugyidat lesték
mintha nem is a lányuk
hanem egy jó falat
kislányom! használj gumikat
s véres nyomod ottmaradt
pokrócomon
amikor kifutott a filmszalag
az a kényes pillanat
a memória titka
először láttalak

már nem várok rájuk
csak egy köszöntéssel intézem el
talán még ezt is sokalják
szétszaladtunk
különasztali sörökbe
egymás felé fújjuk a füstöt pörögve
még ragadok beleragadok
érzem hogy nedves
a másik felemre fordulok
te aki hol kinézel hol meg belesel
halk koppanásra ébredsz
de a nyomába se érhetsz
csak homályba
basszunk bele a kiparcellázott anyánkba
romos Leók
YU Liák
tagsága
vasmezünk VHS-ropogása
kockázva jegyzett soraikban
elszánt hűvös enzimek
bekukucskálsz a révre
földieper ízű talány
általában
főleg csak a tapétát ragasztottam
unalmamban is egykedvűen
a ház falának nekidőltem
– hideg napok járták még akkor
most meg már háttal
barátnői sánccal
tisztába rakva
jól jött neked jól jöttem
jól nekedjöttem
s mart a sav

az ózonlyukon át felröppentem

porszívón húzott el mellettem
egy néger boszorkány

Mondom tehát, hogy ami itt a fenti versben most, s e helyt dőlt betűkkel szerepel, az az eredtiben jobbra szedve állt. Itt most csak így tudtam megoldani.

Nem tudok vele mit kezdeni, mert azon tanakodtam, hogy elküldjem-e Kontra Ferinek a Kilátóba, vagy a Bordás Győzőnek a Hídba. Mindketten rendszeresen kérnek tőlem anyagokat, s amilyen termékeny vagyok, egyiküknek sem igazán tudok soha mit adni.
Győzőnek legutóbb az In memoriam 1CL03334[3] című prózámat küldtem el, hiszen az túl hosszú lett volna Kilátós közlésre. Most meg mindjárt szépen elküldöm a Székek a fűben című novellámat/kisregényemet is. Persze, én nem nevezném kisregénynek, ezt csak a terjedelme miatt tettem az imént hozzá.
Ehhez tartozik egy fotó is:

Történt pedig, hogy a napokban megérkezett Fekete J. Jóska levele:

„Subject: Fekete körlevele 2
Date: Thu, 5 Feb 2004 09:45:32 +0100
From: "Fekete J. József" <feketeso@eunet.yu>[4]
To: Szabó Palócz Attila <szpray@sksyu.net>[5]

Barátsággal:
Fekete J. József
feketeso@eunet.yu[6]
063/8-378-640”

Ez eddig még mind semmi, hiszen a lényeg a csatolt fájlban volt:

„Kedves Pályatárs!

Túl vagyunk a kecskeméti Forrás vajdasági blokkjának második, végleges válogatóján. Az első fordulóban én kértem fel közreműködésre azokat, akikről úgy tartom, munkájuk reprezentálja azt, amit vajdasági magyar jelenünkről az irodalom és a tudomány nyelvén elmondhatónak vélek. A tervezetben az összeállítás tulajdonképpen csak egy blokkra korlátozódott volna, a begyűlt anyag – nem utolsó sorban azért, mert a szerzők közül többen szerzői ívben, sőt két szerzői íven túlcsorduló mennyiségben gondolkodtak –, két lapszámot, illetve talán háromat is kitöltött volna. Így született a kompromisszumos megoldás: az anyag egy teljes lapszámot kap, ami idén JÚNIUSBAN jelenik meg, ám nem minden szerző munkája kerülhet be a válogatásba.
A második válogató kört Füzi László, a Forrás folyóirat főszerkesztője bonyolította le. Szerinte is MINDEN beérkezett írás megérdemelné a közlést, így döntésében a terjedelmi akadályok voltak mérvadók. Alább idézem levelét, amelyben véglegesíti a közlendő szerzők névsorát:

»Kedves Jóska, elolvastam a teljes anyagot, nagyon jó összeállítás, választásra csak a terjedelem miatt volt szükség. Az alábbi anyag ad ki egy számot:
Fekete J.
Hózsa Éva
Mirnics Károly
Mészáros Zoltán – Képek
Sáfrány Attila
b. papp endre
Ilcsik
Tóth Béla
Danyi Zoltán
Gobby Fehér
Vasagyi Mária
Nagy Farkas Dudás Erika
Silling
Csáky S. Piroska
Toldi Éva.«

A válogatásba több vers és Szombathy Bálint képzőművészeti munkái is bekerülnek, de a versek értelemszerűen nem ciklusokban, hanem egyenként, erről azonban még nem döntött pontosan a főszerkesztő.
A második forduló végeztével szeretném minden közreműködő munkáját megköszönni! Amennyiben munkája ez alkalommal nem került be a közlendők közé, elnézését kérem, hogy ennyi ideig nem publikálhatta azt máshol, és csak javasolhatom, hogy tegye azt most meg – egyetlen szöveg se került visszautasításra, csak egyszerűen dönteni kellett amellett, hogy lehetőleg minél több szerző minél több műfajban megmutatkozva reprezentálja a mai vajdasági magyar irodalmat, amelynek kiemelten fontos szerzőjeként hívtalak meg még tavaly nyáron!
Ebben az értelemben kívánok további sikeres, mindannyiunkat gazdagító munkát, és ha van miért, ismételten kérem megbocsátó elnézésed!

Barátsággal,
Fekete J. József”

Hát ez történt, a Forrás vajdasági számához adtam le a Székek a fűben című prózámat, s az most „megmaradt”. Kilátós közlésre ez is túl hosszú lenne, de talán az egyik Híd-számba belefér, hiszen ez a folyóirat az idén ünnepli 70. évfordulóját, születésnapját, Bori Imre főszerkesztő egy kedves hangú levelet írt, amelyben mindenkit felkért az együttműködésre a jeles jubíleum alkalmából. Hát majd elpostázom neki ezt is...

No, elment! Végül nem tépelődtem sokáig, hanem csatoltam Győzőnek a Székek a fűben című prózámat és a Tájfun a Gloster-szigeten című versemet is.

***

Hát igen, lezajlott tegnap a Ki mit tud?-unk. Máris jegyzem a díjazottakat:

A FARSANGI KI MIT TUD? DÍJAZOTT VERSENYZŐI

I. könnyűzene
1. Rúzsa Magdolna
különdíj: Pósa Tímea

II. vers- és prózamondás
1. Liszi Melinda
2. Grásztity Viktor
3. Fodor Emese
különdíj: Kozma Lídia

III. színpadi jelenet
1. Crnković Gabriella és Raffai Ágnes
különdíj: Gulyás Henrietta, Világos Renáta és Aranyos Andrea

IV. népzene
különdíj: Ónodi Tibor és Szolga Boglárka

V. egyéb
különdíj: Lőrincz Bernadett – novella
különdíj: Szikora Csaba – grafika

Csaba a tehetséggondozó gimiről szóló írásaival kiérdemelte ugyan a dícséretem (amit tegnap este a Mojóban, koncert közben élőszóban tolmácsoltam is az irányában...), a Ki mit tud?-os besázmolójával azonban egyáltalán nem vagyok elégedett...
Bemásolom ide:

„@c=FARSANGI KI MIT TUD?
@ko=Február 7-én, Zentán lezajlott a Farsangi KI MIT TUD, amit a Képes Ifjúság szerkesztősége, valamint a zentai Kertek helyi közösség közösen szervezett. A következő kategóriákban lehetett nevezni:

– vers- és prózamondás
– színpadi jelenet
– népzene
– könnyűzene
– hangszeres szólista
– néptánc
– versenytánc
– egyéb
Legtömegesebben a vers- és prózamondás kategóriájában indultak. Katona Edit, a zsűri elnöke szerint ez mindenképp a magyartanárokat dícséri. Egyébként megfigyelhető volt, hogy az általában tehetséges gyerekek közül kivel foglalkozott szakember és kivel nem... A szabadkai társaságot mindenképp dícséret illeti!
A könnyűzenében nemigen sziporkáztak a fiatalok, sajnos, egyesek arra sem vették a fáradtságot, hogy beszerezzenek egy vokál nélküli hanghordozót a választott számról... Minden esetre az első helyezett hangjával toronymagasan kiemelkedett a többi résztvevő közül!
A népzene kategóriában csupán egyetlen duó jelentkezett, ők nívósan adtak elő citerán egy népdalcsokrot, ezért különdíjban részesültek.
Ismét meg kell dícsérnem a »gyerekeimet«, akik a színpadi jelenet kategóriában arattak ötletdús performanszukkal. Ez szintén nagymértékben köszönhető a velük foglalkozó szakembereknek. A kategóriában, sajnos, csak ketten neveztek, viszont mindkét produkció élvezetes színfoltja volt a rendezvénynek!
Maradt még az egyéb kategória, ami alatt ezúttal egy saját novellát, illetve egy grafikaválogatást kell érteni. Ezeket, ugye, nehéz lenne ilyen módon összehasonlítani, de mivel mindkettő elért egy megfelelő színvonalat, a zsűri úgy döntött, különdíjat ítél oda mindkét alkotónak.
Reméljük, a nagyérdemű is jól szórakozott, s legközelebb talán még tömegesebb érdeklődésre számíthatunk.

@sz=Szögi Csaba”

Képaláírásokat Tádé készített az anyaghoz, mert ő fotózott, de ezeket még nem láttam...

***

Hules Endre Amerikában, egészen pontosan Hollywoodban élő és dolgozó magyar színész, rendező, forgatókönyvíró.

***

És elkészítettem a lapszemlét is a jövő heti számunkhoz:

„@c=A Képes Ifi a Te lapod!
Szerdán, február 11-én ismét megjelenik a Képes Ifjúság, minden fiatal hetilapja.
»A magam részéről visszautasítom azokat a vádakat, hogy nem vagyok magyar, azért, mert a G17 színeiben politizálok, hiszen állampolgári jogom ahhoz a párthoz tartozni, amelyikhez akarok. A szólásszabadsággal való visszaélésnek minősítem azt, ha valaki magyarságomat vitatja el, s úgy vélem, az ilyen jellegű megnyilatkozások jól jellemzik annak az embernek a személyiségét, aki ezt elvitatja tőlem« – nyilatkozta Takács István, a G17 Plussz parlamenti képviselője a vele készült interjúban.
A zentai tehetséggondozó gimnáziumban járt munkatársunk, ahol Lengyel László igazgatóval beszélgetett, valamint egy iskolariportban az intézmény tanulóit is megszólaltatta.
Most szombaton tartották meg a Képes Ifjúság szervezésében a FARSANGI KI MIT TUD? című vetélkedőt, ahol természetesen munkatársaink is jelen voltak és két oldalas képriportban számolunk be az eseményekről.
Irodalmi rovatunkban folytatódik egy elképzelt város benépesítése: »Zynthanova Hajnal utcáján kezdetét vette a párbeszéd. Már más utcáin is volt nyoma, ám nem volt minden esetben párban, viszontválaszok maradtak el. Az idő azonban bőséges, teres, tágas, mint láthatjuk, ide-oda járhatunk benne, egyetlen perc kell csak hozzá, hogy látott, láthatatlan hídjain átgyalogoljunk (ez esetben) Ózentára vagy Hódsárrétre, meg hogy oda-vissza járjunk emlékezet és képzelet között. Csak semmi elbátortalanodás, kétely, megingás!«
A gyűjteményekkel foglalkozó rovatunkban Velencébe kalauzoljuk el olvasóinkat, a filmrovatban Top Shogun címmel interjút olvashattok Tom Cruise-zal, az Utolsó szamuráj című film sztárjával.
Újra dübörög a banda – visszatért a könnyűzenei életbe a zentai Titty Twisters rockzenekar, és újra teljes erővel igyekszik meghódítani Vajdaságot. Ezenkívül a magyarországi kiadók legújabb kiadványait mutatjuk be a zenei rovatban.
Siemens MC60 – az igazi szexis ketyere, ahogyan az mobiltesztünkből is kiderül. Legfrissebb információk a számítástechnika világából. Nyakunkon a Bálint-nap, fergeteges bulik várhatók Vajdasság-szerte – Vajdasági est című rovatunkból azt is megtudhatod, hogy hol és mikor!
Folytatódnak színes képregényeink, valamint egy meglepetés: SEX APPEAL – képregényben elbeszélve...
Minden, amit tudni szerettél volna Asterixről, de eddig nem vot kitől megkérdezned...
Horoszkóp, keresztrejtvény, szórakozás.
A lányoknak: Fizimiska, Fehér köpeny, Lelki boncasztal – vagyis: szépségápolás, egészségügyi rovat, lelki tanácsadó...
A fiúknak: Turbó Rudi – műszaki rovat. Mobilokról mobilozóknak!
És még sok más lebilincselő érdekesség...
E heti posztereink: Eminem, Kilye Minogue, Groove House! Közkívánatra megaposzteren A GYŰRŰK URA és a TERMINATOR 3 című mozisikerek filmplakátja!
A Képes Ifiben minden egy helyen, mert EZ KELL NEKED!!!”

No, most még szétküldöm ezt...

Posted by: Szabó Palócz / 8:38 DU[7]

hétfő, február 09, 2004

Ez az egész lapszemle dolog onnan ered, hogy annak idején, amikor még kéthetente jelentünk meg, mindig írtunk egy ilyen ki sismertetőt a lapszám tartalmáról, s azt rendszeresen leadtuk a Magyar Szónak. Aztán, amikor visszatértünk a heti megjelenésre (2002. januárjától), akkor ez már elmaradt, mert egyszerűen nem volt időnk megírni. Azóta áll a fejetlenség és a jó nagy kapkodás a szerkesztőségben minden tekintetben...
No, a múlt héten aztán úgy döntöttem, hogy felújítjuk ezt a szokást. Az egész abból indult ki, hogy a tévések kértek a f-esztelenbe egy lapszemlét Tádétól. Ő akkor összehozott nekik valamit, amibe én belenyúltam, belejavítottam, átírtam és kiegészítettem, majd elküldtem Kókainak a Magyar Szóba, és a keddi számban meg is jelent. Kerüljön most be ide ez is:

„@c=Ha szerda, akkor Képes Ifjúság!

Ha máris foglalkoztat a továbbtanulás, ha érdekel, hogy mi történik körülötted, kik és hogyan döntenek sorsunkról, vagy ha egyszerűen csak szórakoznál – ez kell neked!
Szerdán, február 4-én újra megjelenik a Képes Igjúság, a vajdasági magyar fiatalaok hetilapja!
Az új számban beszélgetést olvashattok Egeresi Sándorral, a tartományi parlament alelnökével, az újonnan megalakult Vajdasági Szövetségről, Vajdaság jövőjéről, valmint faggatóra fogtuk Dienes Zoltánt, a Csóka Művelődési és Oktatási Központ ügyvezető igazgatóját, és a helyi művelődési élet helyzetéről, aktuális kérdéseiről faggattuk. A szabadkai műszaki főiskolán dr. Nyers József igazgató válaszolt munkatársunk kérdéseire, az intézmény keretein belül való kedvezményes továbbtanulási lehetőségekről. Zentán vendégeskedtek a Budapesti Gazdasági Főiskola hallgatói, akik a diákcsere-programok nyújtotta külföldi továbbtanulási- és álláslehetőségekről mesélnek az érdeklődőknek. Spanyolországi élménybeszámolójuk valóságos csemege!
INDUL A KMV! Megjelentek a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének idei pályázatai.
A filmrovatban áttekintjük, milyen érdekességeket kínál nekünk a 2004-es filmtermés.
Az autók és motorok szerelmesei a Turbó Rudi című műszaki rovatban egy adai gyorsmotorozóval, Benák Vilmossal találhatnak kedvükre való interjút annak kapcsán, hogy nemzetközi futamokon vesz részt, emellett pedig egészen friss információkkal szolgálunk az idén nyáron esedékes IV. Adai Nemzetközi Motorostalálkozóval kapcsolatban.
Ezenkívül természetesen számos más érdekes, izgalmas és tanulságos írás olvasható a Képes Ifjúság szerdán megjelenő számában. Valamint, ami sose maradhat el: színes poszter, színes képregény, keresztrejtvény, minden idők legjobb viccei, horoszkóp, szépségápolás, valóságshow!
Minden, mi szemnek s szájnak ingere – egy helyen: a Képes Ifjúságban hetente!
Ugye megmondtuk, hogy ez kell neked!”

Hules Endrét pedig azért említettem az imént, mert egy hirtelen jött ötlettől vezérelve írtam neki egy e-mailt ma délután. Korábban, néhány évvel ezelőtt, még amikor a szabadkai Gyermekszínházban dolgoztam, Esztergomban szerveződött egy Shakespeare-tábor, ahol ő lett volna az oktató, s én meg nagyon szerettem volna részt venni a munkában. Akkor azonban, sajnos, a tábor nem valósult meg, az esztergomi szervezők nem tudták előteremteni az anyagi fedezetét. Nos hát, akkor váltottam néhány e-mailt Endrével...
Előszedtem hát a régi ismeretséget...

„Kedves Endre!
Nem tudom, emlékszel-e még rám, néhány évvel ezelőtt váltottunk néhány e-mailt egy tervezett táborral kapcsolatban, ahol te lettél volna az oktató, de amelyik aztán, sajnos, elmaradt.
Szabó Palócz Attila vagyok, vajdasági (délvidék, Szerbia) magyar színész, író. Jelenleg a Képes Ifjúság című hetilap főszerkesztője vagyok. Ha van kedved beleolvasni a lapba, megtalálsz bennünket a www.kepesifi.co.yu[8] címen.
Egy interjút szeretnék készíteni veled e-mailben.
Amennyiben hajlnadó vagy válaszolni a kérdéseimre, kérlek, erre a címre jelezd vissza.
A pozitív válasz reményében

üdvözlettel
Szabó Palócz Attila”

Hihetetlenül és meglepően gyorsan, szinte postafordultával megérkezett a válasz:

„Subject: Re: Felkérés
Date: Sun, 8 Feb 2004 13:47:31 EST
From: EHules@aol.com[9]
To: szpray@sksyu.net[10]

Kedves Attila,
Először is, hadd gratuláljak a szerkesztői kommentárodhoz, sajnos, teljesen egyetértek – ha lenne szamuráj-becsület, vezetőink jó része kardjába dőlhetne. Véleményem szerint a kontraszelekció a hibás: aki hajlandó megtenni mindazt, ami ahhoz kell, hogy vezető pozícióba kerüljön, az már eleve morálisan diszkvalifikálható lenne. De hát csak remélhetjük, hogy a következő generáció tanul a hibáinkból, és még lesz alkalmuk jobban csinálni a dolgokat.
Ezen túlmenően (ha még mindig főszerkesztő vagy), nagyon szívesen válaszolok a kérdéseidre akár az interneten, akár telefonon. Ha akarsz anyagot gyűjteni, megtalálod az önéletrajzomat a http://www.endrehules.com/[11] weblapon (még képek is vannak), ami többé-kevésbbé teljes. Jelenleg négy európai projekten dolgozom, mind a négy film: egy Franciaországban, egy Németországban, és kettő Kelet-európai koprodukció. Háromnak írója, egynek rendezője is vagyok. De hát erről majd ha kérdezed.

Sok sikert,

Hules Endre
+1(323)857-1597”

Most írtam neki egy választ erre:

„Subject: Re: Felkérés
Date: Mon, 09 Feb 2004 00:29:21 +0100
From: Szabó Palócz Attila <szpray@sksyu.net>[12]
To: EHules@aol.com[13]
References: 1

Kedves Endre,

nagyon szépen köszönöm a gyors választ.
Holnap, sajnos, úton leszek, de az esti órákban, miután hazaértem, megírom a kérdéseket.
Azt szeretném, ha az első körben írásban válaszolnál a kérdésekre, aztán pedig, miután megérkeztek a válaszaid, telefonon, vagy más, az e-mailnél közvetelenebb módon még feltennék néhány kérdést. Nem tudom, ismered és használod-e az ICQ programot, ám ha igen, akkor ez is egy egészen közvetelen beszélgetési lehetőség. Ha nem, akkor természetesen a telefon is nagyon jó.
Kérlek, jelezd, hogy ez így megfelel-e neked.
Előre is köszönettel

üdv
Attila”

Endre dícsérő sorai, amelyekért nagyon hálás vagyok, s ezúton is szeretném kifejezni köszönetemet, a múlt heti vezércikkemre vonatkoznak. A Budapestre való elutazásom előtt írtam, múlt vasárnap este:

„@c=A konokság átka

Már napok óta a nagy hírű, és világszerte nagy tiszteletnek és megbecsültségnek örvendő BBC körüli forrongások, illetve lemondások, botrányok állnak a hírek élen, a sajtó lett a téma a sajtóhírekben az érdeklődéssel várt Hutton-jelentés következményeként. Távozott tisztségéből Greg Dyke, a BBC vezérigazgatója, aki úgy látja, hogy Lord Hutton jelentése azt sugallja a média felé: nem elég, ha a rádióban egy hitelt érdemlő személyiség kijelentéseit leadják, a médiaorgánumnak azt is bizonyítania kell, hogy a kijelentés helytálló: »Ez pedig megváltoztatná a brit törvényeket. És emiatt nemcsak a BBC-nek kellene nyugtalankodnia« – vélekedett a lemondott vezérigazgató, akitől azt is megkérdezte a riporter, hogy Andrew Gilligannek, vagyis az állítólag valótlan állításokat tartalmazó tudósítás szerzőjének is le kellene-e mondania. »A BBC-nek éppúgy kötelessége, hogy gondoskodjék munkatársairól, ahogy a Védelmi Minisztériumnak is kötelessége volt, hogy gondoskodjék Dr. Kellyről«, hangzott a válasz.
A Hutton-jelentés akkora botrányt kavart, hogy megingatta még Tony Blair miniszterelnök bársonyszékét is: magasrangú politikus rég nem volt már ennyire szorult helyzetben, mint ő, különösképp, hogy a tandíjak tervezett 200%-os emelése miatt a labulista párti képviselők közül is többen elfordultak tőle, és előre jelezték, hogy nem támogatják a szavazás alkalmával.
Tony Blair egy konok ember. Nem tudom, hogy a végsőkig-e, de hogy a kelleténél is tovább kitart elhatározásai mellett, még ha azok politikai karrierjének is árthatnak, az biztos. Ezért mondom őt konoknak. Mert igaz, valószínűleg el kell ismernünk neki, hogy nagyon sok esetben kényszerhelyzetben dönt, úgy kell meghoznia fontos határozatait, úgy kell sok esetben sorsdöntő kijelentéseket tennie, hogy közben nem is dönthetne és nem is nyilatkozhatna másképp. Ez minden kényszerhelyzet alapja. Viszont ez maga után vonja azt is, hogy az így meghozott döntések olyan népszerűtlenek és kellemetlenek lesznek, mint a kontinensen, mondjuk, egy Bokros-csomag...
A legtöbbet pedig akkor árthat magának ilyen helyzetben egy politikus, ha konokul kitart tévedései, rossz döntései és hibái mellett. Mert igen, pozíciójánál fogva talán abban a helyzetben van, hogy a felelősséget átruházhatja alsóbb vezetői szintekre, ahol aztán kártyavárként omlik össze minden, s egymás után potyognak a fejek (értsd: a dél-amerikai szappanoperákat megszégyenítő mennyiségben érkeznek az újabbnál újabb epizódok, ti. lemondások...), s ezzel talán látszólag tisztára is moshatja magát, de a látszat az csak látszat marad akkor is.
Ismerünk hasonlóan konok vezetőket közelebb, a kontinens középső, keleti és déli részén is, politikusokat, közéleti személyiségeket, vállalatvezetőket is, hiszen Anglia, Nagy-Britannia messze van, foglalkozzanak csak Tony Blairrel a brit szavazópolgárok, van nekünk gondunk-bajunk éppen elég itthon is. A különbség talán csak annyi, hogy mi már hozzászoktunk ahhoz, hogy bűnbakot mindig lehet találni, talán már természetesnek is vesszük, hogy nem mond le egy belügyminiszter, akinek megölik a miniszterelnökét...; talán már természetesnek vesszük azt is, ha továbbra is dölyfösködik egy vállalatvezető, akinek a cége elveszítette megrendelőit, amelyek a jó gazdálkodását biztosították...; talán már temészetesnek vesszük azt is, hogy nem lesz állami szintű kisebbségi érdekképviselet Szerbiában csak azért, mert két-három olyan ember, akinek talán szót kellett volna értenie, nem volt hajlandó meghallgatni a másikat...
S ők mind-mind bármikor átháríthatják a felelősséget alsóbb szintekre, ahol csak úgy hemzsegnek a potenciális bűnbakok. Bűnbak vagyok én is, bűnbak vagy te, s bűnbakká tehető bárki bármikor, ha valakinek úgy hozza a szüksége, és nem indult el idejében... Csomagolni! Lemondást fogalmazni! Mert ez még mindig egy olyan dokumentum, amit meg kell írni, kell hozzá némi íráskészség és egy kis empátia, de nincs már messze az az idő, amikor formanyomtatványként árulják majd ezt is a papírboltokban.
Igen, Tony Blairnek felróhatják a brit szavazópolgárok, hogy még akkor is konokul kitart az iraki tömegpusztító fegyverek kapcsán, a háborút megelőző kampányban tett kijelentések és hamisnak bizonyult vádak mellett, amikor már George W. Bush is beismerte, hogy hazudtak, tévedtek, ferdítettek... Ő még mindig azt állítja, hogy voltak Szaddam Husszeinnek tömegpusztító fegyverei, s esténként imát rebeg, hogy találjanak már legalább egy matyómintás, elkoptatott csúzlit, amire rámondhatják, hogy atombomba. De nem találnak!
De jól van, legyinthetünk, fájjon ettől a brit szavazópolgárok feje, van nekünk bajunk éppen elég... Hiszen tudtuk, tudtuk, mert nagyon sokan figyelmeztek előre a szakértők közül, hogy az iraki diktátornak nincsenek tömegpusztító fegyverei, s egyébként is az egész, a háborút előkészítő propaganda valahogy mindig túl átlátszó volt. Tudtuk, hogy nem azért szállnak fel a bombázók, nem azért vonulnak be a tengerészgyalogosok Irakba, hogy felszámolják a tiltott fegyvereket, és útközben, ha már ott vannak, megnézzék a múzeumokat és a műemlékeket... Nyilvánvaló volt, hogy Szaddamot nem tűrik tovább, s akármit csinálhatott volna, még ha beseballra vagy amerikai focira fogja is a hadseregét, s ha a tankokat virágmintásra is festeti (peace, flowers, freedom, happyness...), akkor is lerohanják. Amerikában valaki eldöntötte, hogy neki mennie kell, a történelem süllyesztőjében bérelt helyet rezerváltak neki, és punk-tum, nem lehet másképp. Külpolitikus sem vagyok, összeesküvés-elmételeteket pedig nem is akarok gyártani, nem firtatom tehát azt sem, hogy kinek milyen érdekei fűződhetnek ahhoz, hogy a világ egyik legnagyobb olajtermelő országát a fennhatósága alá vonja... Fájjon emiatt azoknak a feje, akiknek az adójából az egész hadműveletet pénzelték.
A felelősséget pedig könnyűszerrel át lehet hárítani alsóbb szintekre: rosszul működött a hírszerző szolgálat, hazudott az informátor, tévedett a besúgó, James Bond épp csajozott, nem ért rá megmenteni a világot...
– Kedves hallgatóink – mondja a Jereváni Rádió –, helyesbítünk: nem Moszkvában, hanem Vlagyivosztokban, nem Mercedeseket, hanem Volgákat, nem osztogatnak, hanem fosztogatnak! Elnézésüket kérjük!
Boross Péter, volt magyar miniszterelnök szavai jutnak erről az eszembe: ő mondta egyszer, hogy politikai szempontból sokkal jobb hatással van egy párt vagy egy politikus népszerűségére, ha fejet hajtva beismeri tévedését és bocsánatot kér, mintha konokul kitartana igaza mellett, s egyúttal tovább halmozná a tévedéseket. Mert ez utóbbi a legnagyobb tévedés.
Az angliai közvéleménykutatások máris megmutatták, hogy Tony Blair népszerűsége olyan mélyponton van, mint megválasztása óta még soha, s még egyszer nem is választnák meg. Ez az ő dolguk, az viszont már a mi dolgunk, hogy mi lesz azzal a hazai vállalatvezetővel, aki a csőd szélére sodorja cégét, elveszíti megrendelőit, nem lesz kinek és nem marad mit termelnie, amiből a cég megélhetne... Ilyenkor Szerbiában egy igazgató, sajnos, nem úgy gondolkodik, mint ahogy Greg Dyke is jónak látná, nem igyekszik gondoskodni a munkatársairól, hanem ellenük fordul, nagyüzemi bűnbakgyártásba kezd, dölyfösködik, kirúgásokkal fenyeget... És sajnos, nem tudok csak egy konkrét vállatot mondani, ahol ilyen dolgok történnek, ugyanis a nagy többség manapság Szerbiában, Vajdaságban ilyen, elég csak egy pillantást vetnünk arra, milyen ütemben szaporodnak a sztrájkok, egyebek... S a képlet valamilyen módon mindegyikre vonatkozik!
Nem is csoda, hogy ez az elterjedt gyakorlat, hiszen az államvezetésben is ugyanezek a tendenciák mutatkoznak, sőt – feltételezhetően – onnan is szűrődnek át alsóbb szintekre magatartásfomák módjára. Politikusaink a múlt héten sem tudták megválasztani a parlament elnökét, esély sincs rá, hogy ezen a héten megegyezésre jussanak a kormányt illető kérdésekben... Nem is az a legnagyobb baj, hogy ha ez így megy tovább, akkor újból választásokat kell majd kiírni, hanem az, hogy ezeken a választásokon majd ugyanazok a poltikusok indulnak, akik már most is tétlenkednek, kevélykednek és konokul viselkednek, s akkor, mindezek után, végképp nem lesz senki, akire jó érzéssel voksolhatnánk majd.

@sz=Szabó Palócz Attila”

Elég sokat foglalkoztam azokban a napokban a BBC-vel, hiszen épp hozzájuk készültem... De még nem érkezett tőlük semmilyen visszajelzés a tesztelés óta... Megnézem gyorsan a honlapjukat[14], hátha ott írnak valamit.
Addig is, amíg lejön az oldal, kiemelem ide Endre egy mondatát, mert azt hiszem, őrült fontos, nagyon jó gondolat:

„Véleményem szerint a kontraszelekció a hibás: aki hajlandó megtenni mindazt, ami ahhoz kell, hogy vezető pozícióba kerüljön, az már eleve morálisan diszkvalifikálható lenne.”

Volt szerencsém a kontraszelekcióhoz már épp elégszer, valóban egy vészterhes fenevad!!!
No, a BBC Magyar Adása[15] most meg amerikai tudósítót keres... Hát, ha fizetik az ott-tartózkodásom költségeit, ezt is szívesen vállalom!!!

Fejlemények:
„Február 9, Hétfő 2004
Utolsó frissítés: 04.02.08. 16:51 GMT

Hans Blix szerint hibásak voltak a hírszerzési értesülések

Az ENSZ korábbi fegyverzetellenőre, Hans Blix azt nyilatkozta, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nem volt elég kritikus az iraki hírszerzési értesülésekkel kapcsolatban, mert az volt a meggyőződésük, hogy Szaddam Husszeinnek biztosan vannak tömegpusztító fegyverei.
A BBC-nek adott interjújában Blix elmondta, a fegyverek keresése boszorkányüldözéssé vált: »Hibásak voltak a hírszerzési értesülések. Túlságosan megbíztak az iraki disszidensek eltúlzott jelentéseiben. Ami mindvégig hiányzott, az a kritikus gondolkodás.«

Jóhiszemű döntések

Hans Blix úgy gondolja ugyanakkor, hogy Bush amerikai elnök és Tony Blair brit miniszterelnök jóhiszeműen járt el, mégis kiszínezték az iraki háború ügyét.
Blix bizonyítékokat sürget Bush és Blair közelmúltban tett kijelentéseire, miszerint Irak fegyverkezési programon dolgozott és szándékában állt használni ezeket a fegyvereket.”

És az amerikai tudósító esete Tóth Marival:

„Amerikai tudósítót keresünk
Utolsó frissítés: 04.02.06. 17:48 GMT

A BBC Magyar Adása külső munkatársat keres az Amerikai Egyesült Államokban rendszeres tudósítások, interjúk, összeállítások elkészítésére. Előny, ha a jelentkező Washingtonban vagy New Yorkban él.
Jelentkezési feltételek:
– legalább egy év újságírói gyakorlat;
– kiváló magyar és angol nyelvtudás;
– kiváló mikrofonhang, akcentustól mentes magyar beszédkészség;
– széleskörű nemzetközi és magyar politikai-társadalmi ismeretek;
– készség közérthető hírelemzések elkészítésére;
– a BBC Magyar Adásának időpontjaihoz igazodó rugalmasság;
– határidők pontos betartására való képesség.
Jelentkezni angol nyelvű önéletrajz beküldésével lehet. Kérjük, hogy az önéletrajzban térjen ki arra, milyen módon tud megfelelni a fent felsorolt feltételeknek.
Az önéletrajzokat a hungarian@bbc.co.uk[16] címre várjuk 2004. február 27-ig.”

Pont jól jött viszont, hogy indulás előtt annyit babrálódtam a Hutton-jelentés körül, mert a tesztelésen épp az volt az egyik feladat, hogy kaptunk egy vaskos paksaméta angol nyelvű anyagot erről az esetről/ügyről, és abból kellett egy két oldalas magyar nyelvű összeállítást készíteni. Azért mondom, hogy jól jött, mert így legalább jól álltam tárgyismeretből, nem kellett csak arra hagyatkoznom, amit az orrom alá dugaszoltak, sőt még olyan dolgokat is beleírhattam, ami abban a paksamétában nem szerepelt.
Hát, én még mindig reménykedem... Ha ezen a héten sem érkezik tőlük semmilyen visszajelzés, akkor talán majd már leteszek az álmodozásomról, de igazából úgy illene, ha akkor is kapnánk visszajelzést, ha visszautasítottak bennünket...
Kedves Hölgyeim és Uraim ott a BBC-nél, nekem humanitárius segélyként is jól jönne az a munka...

No, és végre elkészült a TÜKÖR is a 2308. sázmunkhoz. Ez lesz a jövő heti...

2308. szám
2004. február 18.
40 dinár

Szétkürtölöm!
Szétküldöm a kedves munkatársaknak!

Posted by: Szabó Palócz / 1:13 DE[17]

***

A BBC Magyar Adásának honlapján mindigis (már amikor a B92-tőt csináltuk, akkor is...) a lapszemle[18] rovat volt az egyik kedvenc olvasmányom.
Fellapoztam most is:

„Február 9, Hétfő 2004
Utolsó frissítés: 04.02.06. 04:33 GMT

2004. február 06., péntek

»Amit mondtak nekünk, amit már tudunk, és amiről még senki sem tud« – ezzel a címmel taglalja címoldalán a THE INDEPENDENT a 2002 őszén elkészült brit kormányzati dosszié tanulságait. A lap hosszasan foglalkozik a dosszié egyik legvitatottabb állításával, a »45 perces« mondattal. A dokumentumban négy különböző helyen is olvasható, hogy Irak háromnegyed óra alatt képes hadrendbe állítani tömegpusztító fegyvereit. Tony Blair ezt az állítást még az előszóban is kiemelte – jegyzi meg a THE INDEPENDENT írása.
Geoff Hoon szerint mellékes volt a 45 perces állítás – emeli ki szalagcímei közt a THE GUARDIAN. Olyannyira, hogy a brit védelmi miniszter nem is terhelte Tony Blair miniszterelnököt azzal, hogy a 45 perc csak a rövid hatótávolságú fegyverekre vonatkozik, nem pedig a vélt vegyi és biológiai arzenálra. A THE GUARDIAN úgy értesült, hogy sem Geoff Hoon, sem pedig Tony Blair nem tudta pontosan, hogy milyen fegyverek mozgósítására képes Irak háromnegyed óra alatt.
Még mindig a fegyvereknél maradva a THE DAILY TELEGRAPH azt írja, hogy a fegyverzetellenőrök, és a nemzetközi közösség teljes erővel azon munkálkodik, hogy felszámolja a Pakisztánban működő nemzetközi »nukleáris szupermarketet«. A pakisztáni bomba atyja, Abdul Qadeer Khan által működtetett hálózat olyan államokat juttatott megfelelő nukleáris technológiához mint Líbia, Irán és Észak-Korea. A lap nemzetközi szakértőket idézve megjegyzi, hogy a pakisztáni tudós csak a jéghegy csúcsa, mert a hálózat Abdul Qadeer Khan nélkül is tovább működhet.
A kontinentális lapok közül a párizsi székhelyű INTERNATIONAL HERALD TRIBUNE azzal kommentálja a német bíróság egy marokkói diák ügyében hozott felmentő ítéletét, hogy az Egyesült Államok mindmáig nem tárta fel a szeptember 11-i merényletekkel kapcsolatos terhelő titkosszolgálati adatokat. A felmentő ítélet nem a német álláspontot erősíti, amely szerint a terrorizmussal vádolt személyeket hagyományos bírói testületek, és nem amerikai katonai bíróságok elé kell állítani.
A SUEDDEUTSCHE ZEITUNG üdvözli a felmentő ítéletet, mondván bizonyíték hiányában a marokkóit is megilleti az ártatlanság vélelme. A lap szerint az Egyesült Államok a történteket a terrorizmus elleni küzdelem elszabotálásaként értékelheti.
A bírói függetlenség fontosságát emeli ki írásában a FRANKFURTER ALLGEMEINE ZEITUNG. Az újság szerint egy bírói testület sosem fogadhatja el, hogy állami megrendelésre ítélkezzen. Pláne nem egy másik államéra – teszi hozzá a lap.
Az osztrák DER STANDARD arról ír, hogy a CIA vezetője, George Tenet nem szolgált kellő bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy az amerikai titkosszolgálati információk elegendőek voltak az iraki háború beindításához. Minden eddigi magyarázat kevés ahhoz, hogy világosabban lássunk – teszi hozzá. George Tenetnet a Georgetown Egyetemen mondott beszéde nem árulkodott másról, mint George Tenet nagyfokú bizonytalanságáról – írja mai számában a DER STANDARD.

A lapszemlét Láng Balázs szerkesztette.”

Elmegyek tusolni, reggel vár rám Szeged...

Posted by: Szabó Palócz / 1:46 DE[19]

kedd, február 10, 2004

Hules Endre honlapjáról[20]:

„REJTO SERIES
(adventure comedy series)

Jeno Rejto, alias P. Howard, is undeniably the most popular Hungarian writer of this century. An avid traveler and adventurer himself, the story of his eventful life leads the reader to suspect that the trials and tribulations of his heroes, are based, at least partially, on his own experiences. His three dozen novels are funny, colorful and grandiose fantasies with plenty of fast-paced action, told with such gusto that readers tend to finish them in one sitting.
They have been reprinted yearly and sold out instantly for the last six decades. He loved exotic locations: the Sahara, the sea, the underworld of faraway harbors, stolen Navy Cruisers or the Casinos of Monte Carlo. The characters are unforgettable: clumsy adventurers, tortured legionnaires, warmhearted robbers who have seen better times, dispossessed royalty and tribesmen corrupted by the 20th century.
His action-packed and hilarious stories, given the right screen adaptation, could stand up as separate pieces, or form a series in the spirit of »Romancing the Stone« and »Indiana Jones.«
Status: several novels, film proposal, synopses, one script complete”

Más, ugyancsak onnan[21]:

„THE MAIDEN DANCED TO DEATH
Silver Boat Productions / Leap of Faith Productions

Gyula, a leading choreographer in Budapest, is expertly directing a rehearsal of a dance piece based on the legend of the Maiden Danced to Death, when an unexpected guest arrives. It is Pista, or Steve as he is called now, Gyula’s brother, who had abruptly left the country twenty years earlier and hasn’t returned since.
Steve, once Gyula’s fellow dancer, is now a dance promoter. His latest tour has just fallen through, and he uses the »gap in his schedule« to reacquaint himself with his old haunts.
Gyula invites Steve to stay with him and his wife, Mari. Mari suggests playfully that Gyula’s show could replace the troupe that bowed out of Steve’s tour and Steve agrees, with the caveat: the show must be perfect.
The rehearsals begin with enormous verve and so does a strange duel between the two brothers. Which one of them will define the show; will it be authentic and heartfelt, as Gyula would like it, or a spectacular tour de force to boost Steve’s bottom line?
The emotions unleashed by the production show up on the dance floor as well. First, the dancers rebel against the iron rule of Steve, then Gyula falls for the lead dancer, Gabi, while the flames of an old passion are rekindled between Mari and Steve.
Things come to head at the dress rehearsal. In a dramatic showdown, emotions both on and off stage rise to a fever pitch. Gyula, Mari and Steve must each decide where their loyalties lie and whether the show will go on - or come to the fate of the »Maiden Danced to Death.«
The Maiden Danced to Death, a dance film where drama, dance and music, action and emotion are inextricably intertwined, creating an explosive mix, is produced by Silver Boat Productions with several internationally acclaimed and award-winning participants. It is financed in part by the European Film Commission, the Hungarian Film Fund and the Hungarian Television.”

No, megírtam Endrének a kérdéseket. Egy napos késéssel ugyan, de remélem, nem veszi majd tőlem ezt zokon. Ő azonnal válaszolt már a múltkori levelemre is:

Subject: Re: Felkérés
Date: Sun, 8 Feb 2004 19:27:33 EST
From: EHules@aol.com[22]
To: szpray@sksyu.net[23]

Kedves Attila,
Várom a kérdéseidet. Az ICQ programot nem ismerem, de gyorsan tanulok.

Üdvözlettel,
Endre”

Most hirtelen két levelet is írtam neki:

„Subject: Re: Felkérés
Date: Tue, 10 Feb 2004 15:28:23 +0100
From: Szabó Palócz Attila <szpray@sksyu.net[24]>
To: EHules@aol.com[25]
References: 1

Kedves Endre!
Elnézést kell kérnem tőled, de tegnap, sajnos, túl későn érkeztem haza az útról, így már nem tudtam megírni a kérdéseket.

Az ICQ egy viszonylag egyszerű program. Letölthető a http://www.icq.com/[26] site-ról, s az a lényege, hogy ugyanúgy lehet ennek segítségével beszélgetni, mintha telefonon beszélgetnénk, azzal a kis különbséggel, hogy ez írásban történik, tehát könnyebben archiválható, s így az interjú szempontjából nekem praktikusabb. Ezért hát megköszönném, ha hajlandóságot mutatnál arra, hogy telepítsd számítódépeden ezt a programot.
Összeírok néhány kérdést, amelyek talán nem mind lesznek egyértelmű kérdések, esetenként sokkal inkább kérések.

1. Megnéztem a honlapod, s bizony annyira sokoldalú embernek látlak, hogy szinte zavarba jöttem. Arra szeretnélek megkérni, hogy néhány mondatban foglald össze, milyen út vezetett Amerikáig, az amerikai filmezésig. Hogyan jutottál ki? Milyen céljaid voltak, s azokat hogyan sikerült megvalósítanod?

2. Már csak ha a filmcímeket nézzük, amelyekben felbukkantál, önmagában az is egy nagyon impozáns lista: The Nutty Professor 2, Apollo 13, Seven, The Peacemaker, A View from the Top, Zoolander... Melyik volt ezek (vagy mások) közül a legnagyobb élmény számodra?

3. Milyen érzés számodra együtt dolgozni olyan emberekkel, színészekkel és rendezőkkel, akiknek a fél világ a rajongója? Felnézel rájuk, vagy inkább mély, szoros, baráti, tehát mindeképp emberi bartáság, illetve kollegiális kapcsolat van közöttetek?

4. Íróként feldolgoztad, vagy legalábbis tervezed Rejtő Jenő műveinek adaptálását. Nagy kihívás ez? Hogyan tekintesz erre a munkára?

5. Magyar filmesek már többször is igen csekély sikerrel próbálkoztak Rejtő-művek feldolgozásával. Te hogyan éled meg ezt a munkád, sikeresnek könyveled el? Sajnos, nem derült ki a számomra, hogy ez mennyiben lezárult munka, s mennyiben csak terv, ugyanis azt írod: »Status: several novels, film proposal, synopses, one script complete«. Értelmezésemben ez azt jelenti, hogy még a munka elején jársz, de már vannak lezárt darabjai. Jól látom?

6. Mennyire tartod magad politikailag érzékeny alkotónak? Vannak teatrológusok, akik szinte mindenben megtalálják a politikai színház valamilyen kis rejtett mondanivalóját, s ugyanez vontakozhat – szerintem – a filmre is. A honlapodon talált leírás szerint a THE MAIDEN DANCED TO DEATH-ben mintha a történet hátterében nálad is meghúzódna egy finoman megrajzolt, nem túlhagsúlyozott, nem bántóan előtérbe tolt, s talán nem is szemet szúró politikai érzékenység.

7. Publikációid listájából az is kiderül a számomra, hogy téged elméleti kérdések is igen élénken foglalkoztatnak. Elsősorban az esszéidre és az inerjúidra gondolok. S látom, jártál Szerbiában is, a BITEF-en...

8. Eugenio Barba, Peter Brook... Van közöttük valaki, akit a példaképednek mondasz?

9. Jelenleg európai projektumokon dolgozol. Egy filmet készítesz Franciaországban, egyet Németországban, és kettőt Kelet-európai koprodukcióban. Háromnak írója, egynek rendezője vagy. Munka tehát van bőven, s ehhez csak gratulálni tudok. Négy film egyszerre, győzöd ezt időbeosztással?

10. Szeretném, ha kicsit részletesebben is szólnál erről a négy európai projektumról.

11. Hol dolgozol szívesebben, Európában vagy Amerikában? Melyik kontinensen erősebbek a kötődéseid?

12. Látom, hogy igen sok nyelvet beszélsz. Ez valószínűleg megkönnyíti a munkádat is, hiszen nemcsak, hogy könnyebben szót tudsz érteni az emberekkel, de a szereplehetőségek tekintetében is nagyon hasznos lehet. Volt már olyan pillanat pályafutásod során, amikor kifejezett hasznát vetted valemelyik nyelv ismeretének?

Egyelőre ennyit kérdeznék tőled, s a válaszaid ismeretében még szeretnék majd újabb kérdéseket is feltenni.
Megtisztelő figyelmedet megköszönve
érdeklődéssel várom válaszod.

Üdvözöl
Szabó Palócz Attila”

És a második levelem Endréhez – néhány perccel az előző elküldése után:

„Subject: Re: Felkérés
Date: Tue, 10 Feb 2004 15:32:19 +0100
From: Szabó Palócz Attila <szpray@sksyu.net[27]>
To: EHules@aol.com[28]
References: 1

Kedves Endre!
Egy dologról megfeledkeztem előző levelemben:
Amikor installálod az ICQ-t, a regisztráció folyamán kapsz egy számot. Ez a szám tulajdonképpen olyan, mint egy cím, ennek segítségével azonosít majd téged a szerver.
Az én számom: 197638116
A FIND, vagy FIND USERS instrukcióval tudsz megtalálni, amikor vonalban vagyok.

Üdvözlettel
Attila”

Nos, ennyi, tegnap valóban későn érkeztünk haza Szegedről, már fáradt is voltam, meg hát a kölkőcivel is foglalkozni kellett egy kicsit, családi életet is kell néha élni...

Posted by: Szabó Palócz / 3:53 DU[29]

szombat, február 21, 2004

Szevasz, te ismeretlenül is tisztelt olvasóm!
Isten hozott naplóm oldalain!

Adok neked egy linket:
http://www.bbi.hu/almenuk.php?r=5,1&cikk_id=592[30]
Tegnap délután Tom Stoppard Dogg's Hamlet című darabja után kutakodtam az interneten, s ha a drámaszöveget nem is, ezt a vonatkozó oldalt megtaláltam.

Aztán meg már késő este Guildensternnel dumcsiztunk ICQ-ban (egy újabb rögzített telefonbeszélgetés...):

szpray@pyrotherm.co.yu (11:55 PM):
:-)
szpray@pyrotherm.co.yu (11:55 PM):
:-)
Guildenstern (11:55 PM):
?
szpray@pyrotherm.co.yu (11:55 PM):
No, apa vagy már?
Guildenstern (11:55 PM):
napok kérdése
szpray@pyrotherm.co.yu (11:56 PM):
nem találtalak vonalban, mondom, mi van, tán megszületett a picike, és ünnepelsz...
Guildenstern (11:57 PM):
ja, kemény napok lesznek
szpray@pyrotherm.co.yu (11:57 PM):
a 40. oldalhoz tartozó képek elég gyatrák, de csak így tudtam bevenni a szkennerbe... majd lesz ám rajtuk mit takarítani...
szpray@pyrotherm.co.yu (11:57 PM):
ja, azon a héten újságot sem csinálunk?
szpray@pyrotherm.co.yu (11:58 PM):
átjövünk Tádéval Szegedre, oszt elisszuk a lap árát...
Guildenstern (11:58 PM):
attól függ, hogy jön a baba, ha épp szombaton születik, akkor szarás
Guildenstern (11:58 PM):
a lap árat inkább nekem add
szpray@pyrotherm.co.yu (11:59 PM):
„hej rigó, rógó, te részeges ló, elittuk a zab árát...”
szpray@pyrotherm.co.yu (11:59 PM):
„hej, Mihók, Mihók, te... elittuk a lap árát...”
Guildenstern (0:00 AM):
na mentem, mielőtt csúnyákat mondanék
jóéjt
szpray@pyrotherm.co.yu (0:00 AM):
csáó!
Guildenstern (0:00 AM):
mikor lesz pénz?
szpray@pyrotherm.co.yu (0:01 AM):
az ígérték, a héten kifizetik, tehát a számlán kellene lennie... hétfőn ellenőrzöm!
Guildenstern (0:01 AM):
déja vú
szpray@pyrotherm.co.yu (0:01 AM):
te szereted a Csillagok háborúját?
Guildenstern (0:01 AM):
ja
szpray@pyrotherm.co.yu (0:02 AM):
komolyan, fanatikusan, vagy épp csak úgy...?
Guildenstern (0:02 AM):
kedvencem amikor Han Solo kinyírja a tetveket, akik átbaszták
szpray@pyrotherm.co.yu (0:02 AM):
találtam egy baszott jó honlapot, három hónapig ebből fog állni az újság...

http://atom.pganet.com/[31]
szpray@pyrotherm.co.yu (0:03 AM):
az melyik jelenet?
Guildenstern (0:04 AM):
tudod, az amikor nem fizetnek neki a rakományért
szpray@pyrotherm.co.yu (0:05 AM):
a Han Solónak?
a Han veszítette el a rakományt, mert üldözték a birodalmiak, és kidobott mindent az Ezeréves Sólyomból, hogy könnyebb legyen a gép, és gyorsabban tudjon manőverezni – hogy megléphessen!
szpray@pyrotherm.co.yu (0:05 AM):
ezért üldözi a Dzsaba-bumm Hant, mert az ő rakománya volt...
szpray@pyrotherm.co.yu (0:06 AM):
vonalban tudsz maradni még tíz percig?
Guildenstern (0:07 AM):
látom, éjfél felé kioperálták belőled az iróniát
szpray@pyrotherm.co.yu (0:08 AM):
azt talán nem, de azt hittem, tényleg van olyan jelenet, amiről beszélsz...
Guildenstern (0:09 AM):
ilyen ziccert nem hagyhattam ki
szpray@pyrotherm.co.yu (0:09 AM):
megy egy kép, kéne róla egy gyorsvélemény, hogy ezt a minőséget tudjuk-e használni poszternek... A4... A3?
szpray@pyrotherm.co.yu (0:09 AM):
oké, csak én meg el vagyok szállva (mellesleg már második napja...) ettől a honlaptól, oszt azért kérdeztem...
szpray@pyrotherm.co.yu (0:15 AM):
43%
szpray@pyrotherm.co.yu (0:27 AM):
:-)
szpray@pyrotherm.co.yu (0:29 AM):
elmönt!
Guildenstern (0:29 AM):
szedem
szpray@pyrotherm.co.yu (0:30 AM):
okszi... ilyen minőségű képeket tudok szerezni filmekről, s ha megfelelően nagyítható, akkor ez tiszta aranybánya lesz...
Guildenstern (0:31 AM):
ez A5 sajna, minden ennél nagyobb méretben szétesne
szpray@pyrotherm.co.yu (0:32 AM):
A4-ben sem mehet hátlapra?
Guildenstern (0:32 AM):
túl kicsi, én írtam neked a méreteket A4-re, na ez annak a fele
szpray@pyrotherm.co.yu (0:33 AM):
jó, írtad, írtad, de ezt nem én szkennelem, cédén vannak ilyenek...
szpray@pyrotherm.co.yu (0:34 AM):
azt akartam tudni, hogy lehet-e nagyítani...
ezek szerint nem...
sorry, és kössz a türelemet, hogy megvártad!
Guildenstern (0:34 AM):
és a tetejében ez eredetileg jpg volt, úgy nyomták át bmp-be utólag
szpray@pyrotherm.co.yu (0:34 AM):
csak, tudod hogy van, ez a Dogma az egyik kedvenc filmem, nagyon szeretem, s örültem volna neki...
Guildenstern (0:34 AM):
kalóz dvd borítókra jó :)
szpray@pyrotherm.co.yu (0:35 AM):
há' mit gondósz, hunnest szedtem?
Guildenstern (0:35 AM):
he-he, látom
Guildenstern (0:36 AM):
na mentem, kész vagyok, jóéjt
szpray@pyrotherm.co.yu (0:36 AM):
csáó!

Az ékezeteket persze az ilyen „rögzített telefonbeszélgetéseknél” mindig kirakom... Mert bizony az ICQ – akárcsak az SMS – nem az ékesszólás, a nyelvhelyesség és a helyesírás műfaja... Ahol inkább poénkodásra hajaz a dolog, ott persze meghagyom, de egyébként ékezetesítem, hogy ne mondhassák má', hogy no...
Hát igen, ahogy Guildensternnek is mondtam, tegnap már második napja volt, hogy rácuppantam egy Star Wars-os honlapra, ami egy adta aranybánya, úgy ahogy van... Az egész honlapot lementem. Töltögetek lefele onnan mindent.
A munka végeztével, akár azt is mondhatnám, hogy most is emiatt vagyok vonalban.
Tegnap már három teljes képregényt leszedtem ATOM honlapjáról, de ez alapvetően nem képregényoldal, itt aztán mindent megtalálhatsz, ami a Csillagok háborújával összefüggésbe hozható. Most épp 80 megás filmjeleneteket töltögetek... Telefonos interneten ez kiadós szórakozás...
És így, Pálfictionnel dumálgatva fordult át velem az idő az éjfélen. Most már nem azt kell mondanom, hogy tegnap, hanem, hogy tegnapelőtt véglegesítettem és postáztam neki a Hules Endrével készített interjúmat. Időközben ugyanis ezzel is elkészültünk. Azok után, amiket idéztem, volt még néhány érdekes levélváltásom Endrével.
Bemásolok ide ezekből némelyeket...

„Subject: Re: Felkérés
Date: Tue, 10 Feb 2004 15:32:19 +0100
From: Szabó Palócz Attila <szpray@sksyu.net[32]>
To: EHules@aol.com[33]
References: 1

Kedves Endre!
Egy dologról megfeledkeztem előző levelemben:
Amikor installálod az ICQ-t, a regisztráció folyamán kapsz egy számot. Ez a szám tulajdonképpen olyan, mint egy cím, ennek segítségével azonosít majd téged a szerver.
Az én számom: 197638116
A FIND, vagy FIND USERS instrukcióval tudsz megtalálni, amikor vonalban vagyok.

üdvözlettel
Attila”[34]

„Subject: Re: Felkérés
Date: Tue, 10 Feb 2004 11:57:18 EST
From: EHules@aol.com[35]
To: szpray@sksyu.net[36]

Kedves Attila,
Megkaptam a kérdéseket, és kérek némi időt a megválaszolásukra. Különösen az áltatánosabb kérdésekre (életút stb) hasznos lenne, ha vagy pontosítani tudnánk, vagy valamiféle párbeszéd folyamán beszélhetnénk meg, mert nem akarlak hosszú történetekkel untatni. De belekezdek, aztán kiderül, hogy erre gondoltál-e vagy sem.
Nemsokára jelentkezem.

Baráti üdvözlettel,
Hules Endre”

„Subject: Re: Felkérés
Date: Tue, 10 Feb 2004 13:42:13 EST
From: EHules@aol.com[37]
To: szpray@sksyu.net[38]

Kedves Attila,
Sajnos, minden igyekezetem ellenére, a komputerem nem hajlandó elfogadni az ICQ programot.

Nem tudom, hogy ez a vírusvédelem, vagy a legújabb szoftwergeneráció miatt van-e, de most nincs időm ezen morfondírozni. Ha van valami trükk, amiről nem tudok, akkor kérlek, mondd meg. Addig is, megválaszolom a kérdéseidet, aztán lehet, hogy hagyományosabb csatornákon folytatjuk.

Üdvözlettel,
Endre”

„Subject: Re: Felkérés
Date: Wed, 11 Feb 2004 15:51:37 EST
From: EHules@aol.com[39]
To: szpray@sksyu.net[40]

Kedves Attila,
Mellékelten küldöm hevenyészett válaszaimat a kérdéseidre. Ha bármi másra kíváncsi vagy, szólj.

Ha akarod, beszélhetünk telefonon is, amire szükség van.

Minden jót,
Endre”

Ebben a levélben küldte el Endre a válaszait, illetve azok első változatát. Ezt egyelőre nem másolom be ide, hanem majd a végén a végleges interjút.
Gyerünk tovább:

„Subject: Re: Felkérés
Date: Wed, 11 Feb 2004 23:29:44 +0100
From: Szabó Palócz Attila <szpray@sksyu.net[41]>
To: EHules@aol.com[42]
References: 1

Kedves Endre!
Nagyon szépen köszönöm a válaszokat. Figyelmesen el fogom olvasni az egészet. Ha minden jól megy, pénteken fel tudlak hívni. Esetleg írd meg, hogy neked mikor felelne meg a beszélgetés közép-európai idő szerint.

Üdvözlettel
Attila”

„Subject: Re: Felkérés
Date: Wed, 11 Feb 2004 17:54:14 EST
From: EHules@aol.com[43]
To: szpray@sksyu.net[44]

Kedves Attila,
Engem leginkább a reggeli órákban lehet elérni, ami nálatok késő délután/este (mi kilenc óra késésben vagyunk. Tehát, mondjuk, hogy délután 5-től kezdve. Ha már tudod, mikor akarsz hívni, kérlek jelezd, hogy üresen tarthassam azt az időpontot.

Minden jót,
Endre”

„Subject: Re: Felkérés
Date: Thu, 12 Feb 2004 00:33:46 +0100
From: Szabó Palócz Attila <szpray@sksyu.net[45]>
To: EHules@aol.com[46]
References: 1

Kedves Endre!
Az időpont megfelel, pénteken délután 5 és 6 között hívni foglak.
Addig is, mivel elolvastam válaszaid, két dologra szeretnék még rákérdezni:
1. Nem tudom, a magánéletedről kérdezhetlek-e, és tolakodó sem akarok lenni. Említed egyik helyen, hogy Los Angeles-be költöztél, valamint, hogy »Az első célom az volt, hogy megéljek, a második, hogy kihozzam a családomat«. Ez hogyan sikerült? Család, gyerekek?
2. Azt mondod: »Amerikában a színháznak egészen más társadalmi szerepe van, mint Európában«. Miben nyilvánul meg ez a másság, melyek ezek a különbségek?

És még két apróbb megjegyzés (nem igazán kérdések, de ha van kedved beszélni a témáról, szívesen veszem, ha hozzá fűzöl néhány gondolatot):
1. Arról, amit a politikáról mondasz, Siegfried Melchinger A politikai színház története (Geschichte des politischen Theaters) című műve jut eszembe, amiből én is sokat tanultam, és nagyon szerettem ezt a vaskos kötetet (jómagam hovát nyelven olvastam). Ismered ezt a munkát? Az érdekelne, hogyan vélekedsz róla? Hogyan viszonyulsz hozzá? Vagy valami/valaki máshoz – hasonló témára?
2. Tanári munkádról még nem ejtettünk szót. Ez hogyan alakult, milyen foglalkozásokat vezetsz? Hol tanítasz? Erről is ejthetnénk néhány szót...
Nálunk most hajnali fél egy van, nálatok koradélután lehet...
És mielőtt elfejetem: egy-két érdekes anekdotáért is hálás lennék a forgatásokról... a hollywoodi munkáról és életről...
„Nem elég magyarnak lenni, tehetség is kell” – írta állítólag annak idején az egyik hollywoodi filmstúdió bejáratánál. Legalábbis így mondja a fáma... Veled előfordult már, hogy egyik-másik kolléga arra kért, segíts neki a kijutásban?

Előre is köszönettel
üdv
Attila”

A következő válaszában Endre a soraim közé ékelte be mondandóját, így hát az alábbiakban az előző levél szinte teljes egészében megismétlődik...
Azzal, hogy előbb most szépen elpósztingolom mindezt, ami már megvan, mert az imént a Microsoft Internet Explorer egyszeriben kitalálta, hogy ő most kérem szépen illegálisan működik és per momentán lecsukja önmagát. Kishíján minden odaveszett, amit az eddigiekben összehordtam.

Posted by: Szabó Palócz / 2:24 DE[47]

***

Következik tehát Endre válaszlevele, amelyben mondandóját az eredti levelem sorai közé illesztette be:

„Subject: Re: Felkérés
Date: Thu, 12 Feb 2004 00:56:22 EST
From: EHules@aol.com[48]
To: szpray@sksyu.net[49]

In a message dated 2/11/2004 3:38:47 PM Pacific Standard Time, szpray@sksyu.net[50] writes:

Kedves Endre! Az időpont megfelel, pénteken délután 5 és 6 között hívni foglak.

Várom a telefonodat.

Addig is, mivel elolvastam válaszaid, két dologra szeretnék még rákérdezni:

1. Nem tudom, a magánéletedről kérdezhetlek-e, és tolakodó sem akarok lenni. Említed egyik helyen, hogy Los Angeles-be költöztél, valamint, hogy »Az első célom az volt, hogy megéljek, a második, hogy kihozzam a családomat«. Ez hogyan sikerült? Család, gyerekek?

Igen, fiamat és feleségemet négy évvel később kihoztam (addig főleg Jugoszláviában találkoztam velük). Feleségem nem bírta itt és visszament, de azóta is jó barátok vagyunk. Fiam ingázott a két ország között, és most éppen Pesten él a feleségével. Nekem azóta két újabb gyerekem is van, akik általában velem utaznak oda, ahol éppen dolgozom.

2. Azt mondod: »Amerikában a színháznak egészen más társadalmi szerepe van, mint Európában«. Miben nyilvánul meg ez a másság, melyek ezek a különbségek?

Európában – főleg Kelet-Európában – a színház a társadalom lelkiismerete volt. Moszkvában több Shakespeare-t játszottak, mint Londonban, mert minden megváltoztatott hangsúlynak jelentősége lehetett. A cenzorok a színháztól féltek legjobban, mert a közönség tüntető tömegként tolulhatott ki az utcára. Tanulni, gondolkodni, kételkedni, vitatkozni mentünk a színházba.

Amerikában nincs ilyen elvárás. A színház a megnyugvás, a szórakozás helye. Nemcsak, hogy nem szeretik a »megeröltető« darabokat, de kifejezetten megsértődnek, ha nem gondolkodunk helyettük, mint ahogy a tévében még a nevetésre is előre figyelmeztetik őket. Itt a lakossághoz képest kisebbek is a színházak. Ha Pesten egy ezerszemélyes színházban eljátszanak valamit pár százszor, annak komoly társadalmi »becsapádása« van. Los Angelesben egy százszemélyes színház...

És még két apróbb megjegyzés (nem igazán kérdések, de ha van kedved beszélni a témáról, szívesen veszem, ha hozzá fűzöl néhány gondolatot):
1. Arról, amit a politikáról mondasz, Siegfried Melchinger A politikai színház története (Geschichte des politischen Theaters) című műve jut eszembe, amiből én is sokat tanultam, és nagyon szerettem ezt a vaskos kötetet (jómagam hovát nyelven olvastam). Ismered ezt a munkát? Az érdekelne, hogyan vélekedsz róla? Hogyan viszonyulsz hozzá? Vagy valami/valaki máshoz – hasonló témára?

A könyvet túl régen olvastam ahhoz, hogy véleményt mondhassak róla. Sok hasonló könyvvel keveredik az agyamban. Tehát magát a könyvet nem tudom taglalni, de nagyon szívesen beszélek veled a politikai színházról, vagy a színházi politikáról általában.

2. Tanári munkádról még nem ejtettünk szót. Ez hogyan alakult, milyen foglalkozásokat vezetsz? Hol tanítasz? Erről is ejthetnénk néhány szót...

Pályám nagy része során a tanítás nagyon fontos volt számomra. Több egyetemen és konzervatóriumon tanítottam a színházzal és filmmel kapcsolatos majdnem minden tárgyat, és tartottam intenzív tanfolyamokat Európában, Amerikában és Japánban. Az utóbbi időben erre, sajnos, nem volt időm, no meg úgy találtam, hogy a Los Angeles-i tanoncosok figyelme veszélyesen rövid, és nem annyira a szakmai fogások kilesésére irányul, mint arra, hogy hogyan lehetne a szakma megtanulása nélkül is alkalmazást nyerni. De néhány hete keresett meg a University of Southern California tanszékvezetője, és lehet, hogy újra megpróbálom. Mert hát hiányzik egy idő után.

Nálunk most hajnali fél egy van, nálatok koradélután lehet...
És mielőtt elfejetem: egy-két érdekes anekdotáért is hálás lennék a forgatásokról... a hollywoodi munkáról és életről...
»Nem elég magyarnak lenni, tehetség is kell« – írta állítólag annak idején az egyik hollywoodi filmstúdió bejáratánál. Legalábbis így mondja a fáma... Veled előfordult már, hogy egyik-másik kolléga arra kért, segíts neki a kijutásban?

A »Nem elég magyarnak lenni...«-tábla a Paramount kapuján állt. Fámák vannak dögivel, majd a beszélgetésünk kapcsán biztos eszembe jut valami.

Az többször is előfordult, hogy kollégáim meglátogattak és megkértek, hogy »vigyem be őket« az iparba. Amikor azonban ecseteltem nekik mindazt a munkát, várakozást, smózolást, bizonytalanságot, ami ezzel jár – szerintem bölcsen – meghátráltak. Volt akinek ez néhány napba, másoknak néhány hónapba tellett. Hollywoodban három millió színész van, és még a patkányoknak is van egy forgatókönyve. Ehhez képest kb. ezer színész él meg a szakmából és 200 film készül évente. Az egész »rendszer« fő célja az, hogy minden betolakodót kívül tartson, és – statisztikailag – ez majdnem száz százalékig sikeres. Akik boldogulnak, azoknak a túlnyomó többsége már a »burokban« született. Ha megnézed a legújabb sztárokat, majd mindnek ismerős a vezetékneve, apja, anyja, nagyanyja már hollywoodi előkelőség volt. Európában nincs ekkora cécó, viszont munkával tölti az ember az idejét, nem annak a felhajtásával.

Előre is kösznettel
üdv
Attila

Remélem, ez elég »üzemanyag« lesz. A pénteki beszélgetésig,
üdv,
Endre”

Múlt pénteken délután tehát bementem a szerkesztőségbe, és fölhívtam telefonon Amerikát, Hollywoodot, Hules Endrét... A beszélgetést magnóra rögzítettem, s a felvétel alapján ollóztam össze az e-mailben kapott válaszokat a magnetogramon szereplő beszélgetéssel. (Majd ha egyszer kigyógyul kényes csendességéből a SoudForge-om, bejátszom számítógépbe is ezt a beszélgetést...)
Csak amikor végeztem ezzel a munkával, akkor jelentkeztem újra e-mailben Endrének:

„Subject: Re: Felkérés
Date: Sat, 14 Feb 2004 16:18:51 +0100
From: Szabó Palócz Attila <szpray@sksyu.net[51]>
To: EHules@aol.com[52]
References: 1

Szevasz!
Elkészítettem egy letisztázott szövegváltozatot. Most arra szeretnélek megkérni, hogy ezt olvasd át, és nézd meg, hogy szerinted mindez így rendben van-e. Amennyiben igen, akkor ebben a változatban fog megjelenni az interjú. Persze nincs még se címe, se bevezetője, ez itt most a puszta interjúszöveg.
Várom a visszajlezésed.

üdvözlettel
Attila”

„Subject: Re: Felkérés
Date: Sat, 14 Feb 2004 13:21:10 EST
From: EHules@aol.com[53]
To: szpray@sksyu.net[54]

Kedves Attila,
Köszönöm az interjút és a szöveghűséget. Néhány stilisztikai javítással (nehéz az embernek szépen kifejeznie magát élőszóban) és kiegészítéssel, pontosítással visszaküldöm »Track Changes« mode-ban, hogy lásd, mit változtattam. Biztos ismered az eljárást, könnyen elfogadhatod, illetve elutasíthatod a változtatásokat.
Még egyszer köszönöm, és ha bármi másban segíthetek, szólj.

Minden jót,
Endre”

„Subject: Re: Felkérés
Date: Sat, 14 Feb 2004 20:58:34 +0100
From: Szabó Palócz Attila <szpray@sksyu.net[55]>
To: EHules@aol.com[56]
References: 1

Szevasz!
Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de azt hiszem, mindketten nagyon jó munkát végeztünk.
Köszönöm a változtatásokat és a finomításokat, szinte kivétel nélkül mindet elfogadtam. Külön köszönöm az angol kifejezések esetében elvégzett javításaidat, hiszen ezket nem minden esetben érttetem jól a felvétel alapján.

Ha megadod a postacímed, szívesen küldök majd neked az újságból, amikor megjelenik az interjú.

üdvözlettel
attila”

„Subject: Re: Felkérés
Date: Sat, 14 Feb 2004 15:05:26 EST
From: EHules@aol.com[57]
To: szpray@sksyu.net[58]

Egyáltalán nem hangzik nagyképűen, és teljesen egyetértek. Nagyon örülnék egy példánynak. Ha kell, nyugodtan levehetsz képeket a weblapomról, vagy kereshetek másokat.
A postacímem: Endre Hules, P.O.Box 34512 Los Angeles, CA 90034.

Minden jót,
Endre”

„Subject: Re: Felkérés
Date: Sat, 14 Feb 2004 21:35:03 +0100
From: Szabó Palócz Attila <szpray@sksyu.net[59]>
To: EHules@aol.com[60]
References: 1

Szevasz!
Természtesen szedek le képeket a honlapodról, de ha tudsz küldeni más felvételeket is, nagyon hálás leszek azokért is.

üdv
attila”

„Subject: Re: Felkérés
Date: Sat, 14 Feb 2004 17:24:42 EST
From: EHules@aol.com[61]
To: szpray@sksyu.net[62]

Jó, megnézem, mi van kéznél, és beszkennelem őket. Van valami különleges kérésed ezügyben?

Endre”

„Subject: Re: Felkérés
Date: Sat, 14 Feb 2004 23:35:12 +0100
From: Szabó Palócz Attila <szpray@sksyu.net[63]>
To: EHules@aol.com[64]
References: 1

Szevasz!
Kölünösebb kérésem nincs. Talán csak annyi, hogy a közepesnél valamivel jobb minőségű jpg-fájlokra lenne szükségem. A rezolúció, mondjuk, legyen 150-es.
Várom a képeket.

üdv
attila”

„Subject: Apollo 13
Date: Sat, 14 Feb 2004 19:06:49 EST
From: EHules@aol.com[65]
To: szpray@sksyu.net[66]

Több részletben küldöm, mert túl nagyok lesznek a fájlok.
Apollo 13. Két fotó. Az egyik Kevin Baconnel, a másik Tom Hanksszel és az igazi Jim Lovell-lel.
Az Apollo 13 asztronautái és irányító személyzete, köztük Gunther Wendt, a program irányítója, akit én játszottam, gyakran megfordult a stúdióban, és mi is meglátogattuk őket Houstonban a forgatás során. Ez rengeteget segített a film hitelessé tételében.”

„Subject: Szeget Szeggel
Date: Sat, 14 Feb 2004 19:32:55 EST
From: EHules@aol.com[67]
To: szpray@sksyu.net[68]

Az előző fájl talán kicsit túl nagy volt. Mindkettő profi fotó volt.
Most néhány kisebb fotó a Szeget Szeggel-ből, amit a Shakespeare Világkongresszusra rendeztem.
Bár általában nem vagyok híve a »modernizálásnak«, de ebben az esetben tökéletesen »ült«. Ezt nemcsak én gondoltam így, hanem a kritikusok és a nézők is, akik minden előadást megtöltöttek a Los Angeles Theater Centerben – ez pedig Los Angelesben, Shakespeare esetében, nem kicsiség.”

„Subject: Más
Date: Sat, 14 Feb 2004 19:43:28 EST
From: EHules@aol.com[69]
To: szpray@sksyu.net[70]

No még három.
Az egyik a New York-i metróban készült, az Instant Death című filmem forgatása közben (ami egyébként Karinthy »Történet az elektromos halálról« című novelláján alapult), a másikon pedig szinpadi verekedést tanítok az ifjú titánoknak. A harmadik Tom Stoppard Dogg's Hamlet című darabja, amit a williamstown-i fesztiválra rendeztem.
Ha bármi problémád van ezekkel, szólj, és elküldhetem az anyagot egy CD-n.
Még egyszer köszönöm a jó munkát, és hogy nem kellett veled harcolnom. Ez nem minden interjúnál van így. Legutóbb egy tokiói riporter teljesen átírta az általam mondottakat, és nem volt hajlandó javítani rajtuk, amitől a japánoknak most több téveszméje is van rólam, és nem mindegyikre lennék büszke. A japánok pedig nem felejtenek. Ha tíz év múlva visszamegyek, akkor is szó szerint fogják idézni a cikket.

Így megy ez.

Minden jót, és várom a cikket.
Baráti üdvözlettel,
Endre”

Nos, most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol akár az interjú véglegesített szövege is következhetne, de már miután az elkészült, volt még néhány levélváltásom Endrével, s ha már így belelendültem az e-mailek bemásolgatásába, következzék most még néhány levél, amelyekből majd az is kiderül, hogy miért keresgéltem az interneten Tom Stoppard Dogg's Hamlet című darabját...
Ha neked megvan, akár most azonnal is postázhatod – mailto:szpray@sksyu.net[71].

„Subject: Re: Más
Date: Thu, 19 Feb 2004 22:56:25 +0100
From: Szabó Palócz Attila <szpray@sksyu.net[72]>
To: EHules@aol.com[73]
References: 1

Szevasz!
Nagyon szépen köszönöm a fényképeket, az interjút, mindent egybevetve!
Két kérdésem volna a végére:
– visszaküldöm az egyik fényképet. Az érdekelne, hogy a rendezői bal oldalon ki az a színésznő a képen. Jó színésznő, érdemes vele foglalkozni? Tudsz valamilyen kapcsolatot adni, hogy felkeressem egy interjúra...
– Tom Stoppard Dogg's Hamlet című darabját el tudod-e küldeni nekem valamilyen fájlban?

Legvégül pedig csatolom neked az egyik saját írásomat. Azt mondod az interjúban, hogy Hollywoodban még a patkányoknak is van egy forgatókönyvük... Nekem is van egy!
Az én szempontjaim elősorban szépirodalmiak voltak (ezért is nevezem »irodalmi
forgatókönyv«-nek), de azért a filmes látásmódot is igyekeztem érvényre juttatni... Hiszen jómagam amolyan filmbuzi vagyok, több száz kazettányi, és több száz cédényi filmgyűjteménnyel...
Egy-két hónapon belül megjelenik az új kötetem (eddig volt már öt 1993 óta...), ezúttal »drámai műfajok«, s ebben aztán lesz minden: hangjáték, színmű, monodráma, irodalmi forgatókönyv, dramatizáció (egyik épp a János vitézből)... No, hogy ne szabadkozzak sokat (ugye, elnézed nekem...), elküldöm ezt most neked, s nagyon hálás lennék, ha elolvasván, ezúttal nem mint interjúalanyom, hanem mint tanár, szigorú véleményt mondanál róla.
Ha jut rá időd, ajánlom figyelmedbe, de ha nem, akkor sincs harag.

Üdvözlettel és köszönettel
Attila”

„EHules@aol.com[74] wrote:

Kedves Attila,
A színésznő neve Dana Harkrider, és nagyon jó. Sajnos, ő főleg szinházakban dolgozik, és utolsó információm róla az, hogy férjhez ment és elköltözött Hollywoodból. Egyike a sokaknak, akiknek nem érte meg a felhajtást, hogy itt maradjon.

Persze ez nem jelenti azt, hogy nem jön vissza néhány év múlva, de akkor már sokkal nehezebb dolga lesz. Nőknek harminc után gyakorlatilag lehetetlen betörni. Ezt egy nagyon jó barátnőm tanúsíthatja, akit talán te is ismersz: Mira Furlannak iszonyú szerencséje volt, megérkezése után azonnal főszerepet kapott a Babylon 5 cimű sorozatban és öt évig annak sztárja volt. Mióta azonban vége lett, nem talál hozzá méltó munkát. Több filmben is dolgoztunk együtt, és szerintem azon kevés tehetségek közé tartozik, akiknek a kamera előtt, vagy színpadon a helye. De Hollywood kegyetlen hely, és a tehetségből dömping van legalábbis ők így gondolják.
Stoppard Dogg's Hamletjének kell, hogy legyen magyar fordítása, mert – ha nem ebrudalnak ki – azt rendeztem volna következőnek Szegeden Ivo Brešan »Hamlet Alsó Mrdusán« (ez a magyar cím) bevezetéseként. Ez egy rövid darab, ami tulajdonképpen Shakespeare Hamletjének a húsz, majd egy percre meghúzott változata. Van hozzá egy bevezető játék is, de azt senki sem használja. Szerintem egy magyar vagy angol Stoppard-kötetben megtalálható. Elektronikus kópiám nincs belőle, de ha muszáj, el tudom küldeni faxon. Ez kicsit bonyolult, mert az én faxomba nem lehet könyvet beletenni.

A forgatókönyvet el fogom olvasni. Milyen véleményt akarsz róla? Irodalmit, vagy gyakorlatit?

Minden jót.
Endre”

„Subject: Re: Más
Date: Fri, 20 Feb 2004 03:03:14 +0100
From: Szabó Palócz Attila <szpray@sksyu.net[75]>
To: EHules@aol.com[76]
References: 1

Szevasz!
Köszönöm a gyors választ. Átnéztem a képeket, miközben dolgoztram az anyagon, amit összehoztunk, s Dana Harkrider valahogy megragadott, lett volna kedvem megkeresni néhány kédéssel. Mindegy, ha megtudsz róla valamit, e-mail, vagy telefon, majd arra kérlek, jelezd, addig is – felejtsük el. Vagy legalábbis tegyük félre.
A Dogg's Hameletet majd megpróbálom a Google-lel megkeresni...
A forgatókönyv kapcsán bármilyen véleményért hálás leszek. Egy irodalmiért azért, mert végül is irodalmi alkotást igyekeztem létre hozni, egy gyakorlatiért pedig azért, mert ez az első, s a jelek szerint egyetlen forgatókönyv, amit írtam. Kíváncsian várom, mit szólsz hozzá. Tisztában vagyok vele, hogy terjedelmileg igen kimerítő olvasmány, ezért türelemmel várok, de ha jut időd elolvasni, kérlek, jelentkezz.

Üdvözlettel
Attila”

„Subject: Re: Más
Date: Fri, 20 Feb 2004 00:20:51 EST
From: EHules@aol.com[77]
To: szpray@sksyu.net[78]

Kérlek adj egy kis időt a forgatókönyv elolvasására. Danaról már elég régen hallottam utoljára, de ha fontos, megpróbálhatok utánanyomozni. A Dogg's Hamletet szerintem könyvtárban kellene keresni egy Tom Stoppard kötetben, ha még vannak olyanok. Tapasztalatom szerint az interneten mindent meg lehet találni, de fizetni kell érte...”

Hát itt tartunk most! De én meg épp ott tartok, hogy az interjú végleges változatát ma már nem rakom fel ide, elmegyek inkább aludni. Holnap is nap lesz... De úgy biz ám, jön hozzánk anyám, majd kiver az ágyból, jobb hát ha most elteszem magam későbbre...
Holnap talán Endrének is írok egy újabb levelet, amelyben megpróbálom kicsikarni tőle Mira Furlan elérhetőségét...
Te pedig most végigkísérhetted, hogyan készül egy interjú, betekintést nyerhettél a boszorkánykonyhámra.

Posted by: Szabó Palócz / 3:53 DE[79]

***

Egyszerűen csak azért, mert jó, és mert még mindig ébren vagyok:

Fekete J. József
„A pokol házhoz jön”[80]
Deák Ferenc: Rétegek. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2003

Szöveg születik most, mint általában, ha könyvet olvasok, olvasás közben és olvasás nyomán, de ez a most születő szöveg nehezen bújik elő burkából, már születésénél fegyelmezésre van szüksége, mert ha áradását nem gátolna a folyton újragondoló töprengés, könnyen ujjongó, fölkiáltójeles mondatok kusza fonadékává válna, amit, a szöveg értelmét keresve aligha sikerülne eredményesen szétszálazni, vélhetően csupán az elragadtatás impresszióinak nyoma lenne felfedezhető a szövetté (szöveggé) egyneműsödni képtelen élménybeszámolóból. Az élmény, a könyvvel való találkozás elsődleges benyomása azonban nem maszatolható el valami szövegszerűség irányába utaló igyekezettel, az elsődleges tapasztalás által keltett lelkesedés, ujjongás a művel való találkozás impressziója jóval elemibb, mint maga az írásbeliség, aminek nyűgét éppen az ilyen, születendő szövegek tudatosítják és utasítanak rendre, miszerint metakommunikációs eszközökkel nem ildomos irodalomról beszélni, távol még az irodalomból való kivezetés tapasztalásának általánosulása.

Pedig most valamiféle metakommunikációs diskurzusra lenne szükségem, hogy Deák Ferenc Rétegek című regényéről – csupáncsak az olvasói kedv másokban való fölcsiholása érdekében – áradozzak, parttalanul, csapongva, és csillapíthatatlanul. Valahogy ez a magas intenzitású érzelmi hevület illik ehhez a könyvhöz, amiről persze el lehet vitatkozni olyan irányban, hogy regény-e egyáltalán, vagy sem, ám csupán meddő észjátékként, hiszen aki a keresőkkel egyetemben az irodalomból való kivezetés ösvénye nyomán kutakodik, belátja, hogy már nemcsak a költészet esetében követel hitelesítést az a definíció, hogy »vers az, amit a szerzője annak tekint«, hanem az epika kapcsán is megkockáztatható – pláne a regény esetében –, hogy »regény az, amit a szerzője annak tekint«. Ez az egybekezdésnyi kitérő máris félrevezetett, az elragadtatás mezőjéből átbillentett az érvelő gondolkodó pozíciójába, pedig születendő szövegként – igen, én magam vagyok a születendő szöveg – elhatároztam, hogy csupán a rajongás szólal meg általam.
Ha valaki szereti a vastag, testes könyveket, az tudja, miről beszélek. Vastag könyveket csak az szerethet, aki hajlandó vállalni a szellemi kalandot és a könyv szerzőjével mondatról mondatra feleselő párbeszédet folytat. Vannak olyan (vastag) könyvek (meg vékonyak is persze!), amelyek ezt megengedik, kérik, követelik, provokálják, s vannak olyanok, könyvek, regények, amelyek tulajdonképpen nem kíváncsiak a párbeszédben részt vevő másik szólamára, ömlesztve ontják rá a szavakat, mondatokat, történeteket, elkápráztatják, megidéznek benne átélteket és még nem tapasztalt dolgokat, fölibe kerekednek, s szinte fátyolfelhőként hullámoznak el az olvasó felett, közben pedig egy vulkán kitörését készítik elő benne, úgy, mint amikor a beszélgetőpartner nem hagyja szóhoz jutni a másikat. Ilyen Deák Ferenc könyve is. Az író a művel az irodalmunkból már huzamosabb ideje hiányzó, esetleg csak látensen, jelekben jelen lévő alkotást hozott létre, a családregényt, a Bánság, vagy másként szólva Bánát regényét, számtalan szálra szétfutó, de mindvégig egyetlen mag köré szerveződő családregényt, ami történésében ugyan a második világháború kezdetétől a világégés lezárulását követő hónapokig nyitja meg egy családi album lapjait, amelyeken természetesen olyanok is feltűnnek, akik jóval korábban is éltek már, a regény téridejében ezért meghatározó tájékozódási ponttá lényegülnek, mások, sorsuk kedvező alakulása nyomán egészen Kis-Jugoszlávia 1999-es NATO-bombázásáig viszik majd tovább a regénybeli Kenedi család életrevalóbb hajtásainak sorsát, erről azonban majd a Rétegek készülő, második részéből értesülhet az első rész által kíváncsivá tett olvasó. A bánsági Kenediekről egy család történetében kurta, négy esztendőt átfogó periódus történései alapján tájékozódhatunk leginkább, ami afelé utal, hogy nem is családregényről van szó, hanem inkább történelmi regényről. Erre mutatnak a szerző által fegyelmezett pontossággal feljegyzett dátumok a mű elején, majd az inkább névnapokkal történő időpontosítások a mű derekán, végül pedig, amikor az események kezdtek átláthatatlan ködgomolygás módjára a síkokon és rétegeken áthatolva egymásba átmosódni, már csak főleg az év hónapjaira történő utalásai.

Következetlenségnek tűnik ez az eljárás, akárcsak az a megoldás, hogy a történetet bevezető fejezetekben gyakorta él a szerző a történéseket a Biblia soraival párhuzamba állító tükröztetéssel, majd az események elmondásának sodrában elmaradnak a példabeszédekkel folytatott belső dialógusok, az egymásban visszajátszódó tükörképek áttűnései, ám az, hogy a történet lezárásakor az író visszatér ehhez a párhuzamossághoz, éppen azt bizonyítja, hogy nem szerkezeti esetlegességgel szembesülünk, hanem megfontolt, átgondolt történetépítéssel van dolgunk, amelyben a próza ritmusa igazodik a történések ritmusához. A regényben minden ezt az alaposan megfontolt és átgondolt szerzői szándékot tükrözi. Évek alkotómunkája szervesül egységbe ebben a regényben, amiből megjelenéséig – s ez nagyon ritka a szakmai gyakorlatunkban – egyetlen fejezetet se olvashattunk lapokban, folyóiratokban, mintegy annak utólagos bizonyítékául, hogy a műnek igazából egészében van tétje.
Deák Ferenc olyan fegyelmezett egyszerűséggel beszéli el a Kenediek egymásba fonódó történetét, hogy az olvasót egyszeriben magával ragadja a közlés módja és tartalma, a lutheránus és kálvinista nyelvi egyszerűség, a mondatszövés zökkenőmentessége és a történet vonzó előadása. A 333 oldalas könyvben lényegében csak történés van. Rövid, feszes mondatok, leginkább egy-kétmondatos bekezdések, a leghosszabbak is alig néhány sorosak, nincs itt semmi felesleg, semmi sallang, a történet hömpölygését nem akasztja meg részletező leírás, még akkor sem, amikor a család két, látomásokkal megvert vagy megáldott tagja szürrealisztikus víziók terepére téved. Az emberek és az események a fontosak, a helyszínt a szerző már a regény első oldalán behatárolta, „a történet első színhelye a kétezer lelket számláló bánsági Magyartarlós”, amiről, ha másból nem, de az átlőtt szívű Kossuth-szoborról biztosan a legtöbbeknek világossá válik, hogy Magyarittabéről van szó, majd a történet a nagy és „tehetősnek mondható” Kenedi család léttere nyomán kiindázik a bánsági tanyavilágba, a környező településekre, s átível Bácskába, Romániába, Magyarországra. Hiszen népes a Kenedi család, amiről talán nem indokolatlanul feltételezhetjük, hogy modelljét a Deák család adta, szóval népes a család sok helyen gyökeret vert vagy bár igyekezett megkapaszkodni. Ha az első oldalon a szerző nem vezeti le részletesen a családfát, nem sorolja fel a szereplőket, mint ahogy egy drámai szöveg elején szokás, az olvasó aligha követhetné a történések áradása közepette a familiáris szálakat. Vagyis az író pontosan addig fogja az olvasó kezét, amíg annak szüksége van az útbaigazításra, onnan majd csak utalások segítik át a pergő eseménysoron, szinte forgatókönyvszerűen indítva el a képzeletet, hogy amit a filmben a kép mond el, azt a regényben az olvasó tudata fejtse ki. Nálam – talán mert némi közöm van Magyartarlóshoz, illetve az annak modelljéül szolgáló Magyarittabéhoz –, kiválóan működött ez a módszer: egymást követően nyíltak meg a történés terei, elevenedtek meg legendás figurák, teljesedtek ki egykor hallott történetek, így párhuzamosan éltette bennem a regény az újdonság és a deja vu érzését. Ez természetesen személyre szabott, egyéni tapasztalat, de előre figyelmeztettem, hogy a könyv nyomán születő szövegben lelkesedésemnek kívánok hangot adni.

Az azonban már semmiképpen se szubjektív impresszió, hogy Deák Ferenc nyelvi tehetsége hozta létre Bánát regényét, egy kiváló család- vagy történelmi regényt, amely történetében nem idealizálja a térségben együtt élő svábok, szerbek, magyarok, románok kapcsolatait, szó sincs az egymás mellett, vagy együttélés negédes illúziójának habveréséről, a nemzeti tolerancia humánumának általános kényszerítő erejének a valósággal szembeforduló beteljesüléséről, az író kendőzetlenül mutatja be a regényhősök gyarló természetéből fakadó túlkapásait és azok törvényszerű bukását, akik emberek próbáltak maradni az embertelenségben, hiszen – a könyv tanulsága szerint – „a pokol házhoz jön”.

A hátország poklának és az e pokolban is megkapaszkodni akaró élniakarásnak az elbeszéléséhez igazán ökonomikus formát talált Deák Ferenc, amikor ötvözte a történések gerincét kiemelő, a körülményeket utalásokban jelző forgatókönyvet a hagyományos regény narrációjának a mondat gazdaságossága által fegyelmezett parttalan áradásával, amit a mindentudó elbeszélő szemlélete és párját ritkító nyelvi kimértsége fog egybe az utóbbi esztendők legfontosabb, folytatásra váró könyveinek egyikévé.

Posted by: Szabó Palócz / 5:19 DE[81]

***

Aludtam egyet, anyám még nem jött, Klári alszik, Orsi a Sliderst nézi a tévében... Elérkezett hát az ideje, hogy az Endrével készült interjú végleges változatát is megosszam veled, megmutassam itt neked...

@c=„...még a patkányoknak is van egy forgatókönyve”
@a=Beszélgetés Hules Endrével – egy ritka madárral: hollywoodi magyar színésszel
@ko=Felkutattunk egy Amerikában élő, magyar származású hollywoodi színészt, akit olyan szuperprodukciókban láthattatok, mint a Hetedik, az Apollo 13 vagy a Bölcsek kövére 2! – Interjú Hules Endrével Hollywoodról, sztárokról, Oscar-díjról...

Hules Endre nevével először néhány esztendővel ezelőtt, egy esztergomi Shakespeare-tábor említése kapcsán találkoztam, ahol ő lett volna az oktató. Sajnos, csak „lett volna”, ugyanis a magyarországi szervezőknek nem sikerült előteremteniük a tábor megrendezéséhez szükséges anyagi hátteret. Van ez így másokkal, s máshol is... A lelkes szervezők azért kerestek meg minket, délvidékieket is, mert egy „összmagyar” tábort szerettek volna csinálni az egészből, ahol minden régió képviseltette volna magát...

Most, néhány évvel ez a táborszervezési kísérlet után újra megkerestem Endrét, s arra kértem, válaszoljon kérdéseimre, hiszen Hollywood számunkra egy távoli világ, ahová legfeljebb csak a képzeletünk, illetve az álmodozásaink érhetnek el.

@k=„Magam sem tudom pontosan, hogyan és miért kerültem Amerikába”

– Megnéztem a honlapod, s bizony annyira sokoldalú embernek látlak, hogy szinte zavarba jöttem. Arra szeretnélek megkérni, hogy néhány mondatban foglald össze: milyen út vezetett Amerikáig, az amerikai filmezésig. Hogyan jutottál ki? Milyen céljaid voltak, s azokat hogyan sikerült megvalósítanod?
– Magam sem tudom pontosan, hogyan és miért kerültem Amerikába. Inkább a sors vitt oda, mint az elhatározás… Budapesten a Pinceszínházban kezdtem működésemet. 17 évesen Eörsi István Huligán Antigonéjában játszottam a férfi főszerepet, amivel majdnem sikerült bezáratnunk a színházat. A Színművészeti Főiskolán aztán rendező szakon végeztem és az utolsó két évben a pécsi és a szegedi Nemzeti Színházaknál rendeztem. (Szegedről rendszeresen jártunk át Szabadkára, hogy az ottani demokrácia csodájára járjunk – no meg ott jobb és bátrabb magyar könyveket, folyóiratokat és fordításokat lehetett kapni, mint Pesten. A BITEF-ről már nem is beszélve, ami számunkra akkor egyébként elérhetetlen szakmai csoda volt.) Munkám során sikerült néhány olyan darabot rendeznem, ami felkeltette nemcsak a nézők, hanem a hatóságok érdeklődését is. Nem sokkal ezután kiküldtek az Amszterdami Világszínházi Fesztiválra, majd a megérkezésem után letiltották a színházi fizetésemet; az indok: „illegálisan tartózkodik külföldön”. A nyár hátralevő részét a magyar határon töltöttem, de mind a kulturális tárca, mind a belügy illetékesei makacsul „szabadságon” voltak és nem válaszoltak leveleimre, vagy hívásaimra. Végül a Képes Újság egyik cikkét küldték ki nekem névtelenül, amelynek az volt a címe: A művész hazája az egész világ – ez megadta a keresett választ. Vettem a lapot és meg sem álltam Párizsig, onnan New York pedig már csak egy lépés volt.

Az első célom az volt, hogy megéljek, a második, hogy kihozzam a családomat, azután, illetve ennek függvényeként jött a karrier először színházakban és egyetemeken, majd amikor rájöttem, hogy Amerikában a színháznak egészen más társadalmi szerepe van, mint Európában, akkor jött a film. Ekkor költöztem át New Yorkból Los Angelesbe, ahol még az American Film Institute produceri szakát is elvégeztem – mert hát itt minden az üzletről szól.

– Mikor történt ez egészen pontosan?
– 1980-ban hagytam el Magyarországot és 1987 óta élek Los Angelesben.

– Nem tudom, a magánéletedről kérdezhetlek-e, és tolakodó sem akarok lenni. Említetted, hogy Los Angeles-be költöztél, valamint, hogy „Az első célom az volt, hogy megéljek, a második, hogy kihozzam a családomat”. Ez hogyan sikerült? Család, gyerekek?
– Igen, fiamat és feleségemet négy évvel később kihoztam (addig főleg Jugoszláviában találkoztam velük). Feleségem nem bírta itt és visszament, de azóta is jó barátok vagyunk. Fiam ingázott a két ország között, és most éppen Pesten él a feleségével. Nekem azóta két újabb gyerekem is van, akik általában velem utaznak oda, ahol éppen dolgozom.

– Nem lehetett egyszerű dolog akkoriban sem egyik pillanatról a másikra így kikerülni, hiszen valószínűleg Nyugaton sem úgy fogadták az embert, hogy: „De jó, hogy jöttél!”
– Nem, ugyanis ez épp az az időszak volt, amikor a Nyugat is megváltoztatta a Magyarországról alkotott felfogását. Engem sem fogadtak már el Magyarországról, mint politikai menekültet. Kijutni nem volt nehéz, mert kiküldtek, s aztán meg be is vonták az útlevelemet, tehát tulajdonképpen nem kérdeztek meg engem arról, hogy kint akarok-e maradni, vagy sem. Kintmaradni már nehezebb volt...

– Tulajdonképpen erre is gondoltam az előző kérdésben, hiszen Nyugaton sem fogadták tárt karokkal az embert...
– Nem, egyáltalán nem. Angliába be se engedtek, s Franciaországban is csak úgy maradhattam, hogy bevándorlási kérelmet nyújtottam be az Egyesült Államokhoz. Számítottam arra, hogy mire azt elutasítják, én Franciaországban is elintézem az életemet. Ez így is lett volna, csak nem utasították el... Abban a pillanatban, amikor megkaptam az amerikai papírokat, a franciák visszavonták az ő papírjaikat, s nem maradhattam tovább Párizsban.

– Hogyan lehetett ebben a helyzetben megélni, munkához jutni?
– Rengeteg mázlival és arcátlansággal. Ma sem tudom, hogy volt hozzá képem, de bementem a konzervatóriumra, bementem színházakhoz, és mondtam, hogy kérem, én itt vagyok, ezt és ezt tudom, s valamilyen csodával határos módon ezt elhitték nekem.

@k=Tom Hanks a legkülönlegesebb sztár

– Azt mondod, Amerikában a színháznak egészen más társadalmi szerepe van, mint Európában. Miben nyilvánul meg ez a másság, melyek a legfőbb különbségek?
– Európában – főleg Kelet-Európában – a színház a társadalom lelkiismerete volt. Moszkvában több Shakespeare-t játszottak, mint Londonban, mert minden megváltoztatott hangsúlynak jelentősége lehetett. A cenzorok a színháztól féltek legjobban, mert a közönség tüntető tömegként tolulhatott ki az utcára. Tanulni, gondolkodni, kételkedni, vitatkozni mentünk a színházba.
Amerikában nincs ilyen elvárás. A színház a megnyugvás, a szórakozás helye. Nemcsak hogy nem szeretik a „megerőltető” darabokat, de kifejezetten megsértődnek, ha nem gondolkodunk helyettük, mint ahogy a tévében még a nevetésre is előre figyelmeztetik őket. Itt a lakossághoz képest kisebbek is a színházak. Ha Pesten egy ezerszemélyes színházban eljátszanak valamit pár százszor, annak komoly társadalmi „lecsapódása” van. Los Angelesben egy százszemélyes színház...

– Már csak ha a filmcímeket nézzük, amelyekben felbukkantál, nagyon impozáns lista áll össze: The Nutty Professor 2, Apollo 13, Seven, The Peacemaker, A View from the Top, Zoolander... Melyik volt ezek (vagy mások) közül a legnagyobb élmény számodra?
– Egyértelműen az Apollo 13. Két hónapot dolgoztam rajta, főleg a sztárokkal együtt, és meghatározó élmény volt. Sajnos, az eredetileg hatórás filmet Európában kettőre vágták, és az én cselekményvonalam (amiért egyébként megkaptam a Színész Szakszervezet díját), majdnem teljesen eltűnt. Ron Howard kiváló rendező és azon kevesek egyike, aki pontosan tudja, hogyan kell egy színészből mindent kihozni, és a produkció minden résztvevője a szakma legjobbjai közül való volt. Spielberg minden másnap eljött leselkedni. Kiváló munka volt.

– Milyen érzés számodra együtt dolgozni olyan emberekkel, színészekkel és rendezőkkel, akiknek a fél világ a rajongója? Felnézel rájuk, vagy inkább mély, szoros, baráti, tehát mindenképp emberi barátság, illetve kollegiális kapcsolat van közöttetek?
– Sztanyiszlavszkij fogalmazta meg legjobban, amikor „érzelmi akrobatáknak” nevezte a színészeket. Az igazi sztárok olyanok, mint az élsportolók: kimeríthetetlen energiával, kemény munkával, állandóan túlszárnyalják önmagukat, amibe persze könnyű belefáradni vagy kiégni. Ennek ellenére, meg kell mondjam, hogy talán egyetlen kivétellel, mindenki, akivel dolgoztam, abszolút profi és kellemes munkatárs volt. A Hollywoodról szóló filmekben látott hisztériának és őrületnek nyomát sem láttam. Már csak azért sem, mert az idő pénz, és azt még a sztároknak sem szabad vesztegetni. Egy jó rendező tudja, hogy a stúdió hangulata a filmvásznon is megjelenik. A forgatáson nincs idő rajongani, veszekedni, vagy szeszélyeskedni. Munka közben a filmbeli szituációk uralkodnak, és nem utálhatjuk, szerethetjük vagy üthetjük egymást jobban, vagy kevésbé attól, hogy valaki sztár, sőt éppen ők fogják megkövetelni, hogy a szerepnek megfelelően bánjunk velük – hiszen ettől sztárok. Ha ezt elfelejtik, róluk is hamar megfeledkeznek – mind a stúdiók, mind a közönségük.

Számomra a legkülönlegesebb sztár Tom Hanks volt, aki a színművészet teljes palettáját hozva, napi 14 órán át mindig a maximumot adta, még akkor is, ha a kamera nem őt mutatta, hanem a partnerét. Bemutatkozásunk is rendhagyó volt. Általában, ha az ember munka közben egy sztárral találkozik, akkor ők vannak a nehezebb helyzetben, mert persze nem akarnak nagyképűnek mutatkozni, „sztárkodni”. Ezt vagy úgy próbálják meg áthidalni, hogy azonnal barátságosra váltanak, mintha ezer éve ismernénk egymást, vagy úgy, hogy alázatosan bemutatkoznak, mintha nekem fogalmam sem lenne arról, hogy ők kicsodák. Persze mindkettő elengedhetetlenül mesterkélt. Tom a jelenetünk első mondatával üdvözölt, és abban a pillanatban már próbáltunk is – végül is munkatársak voltunk.

– Nagyon meglepett, amit az Apollo 13 kapcsán mondtál, hogy eredetileg hat órás film lett volna. Felénk, Európában az az elterjedt fáma, hogy az amerikai néző kilencven percnél többet nem tud végignézni, és annak idején, teszem azt, Sergio Leone filmjeit is kegyetlenül megrövidítették a tengeren túl.
– Ez változott az utóbbi időben. Ha megnézed a nagy filmeket (s most nem is A Gyűrűk Uráról beszélek, mert az Ausztráliában készült), mint például Az utolsó szamuráj, és egy csomó új film – ezek egyike sincs három-három és fél óra alatt. Az Apollo 13 esetében a mozifilmet három és fél órásra tervezték, és aztán ebből csináltak volna egy hatórás tévésorozatot az ABC-nél.

– A sorozat ezek szerint nem készült el?
– Nem, mert a producerek úgy döntöttek, hogy ez annyira jó anyag, hogy ebből nem hat órát kell csinálni, hanem tizenötöt. Meg is csinálták A Földtől a Holdig című filmet, ami nemcsak az Apollo 13-ról szólt végül, hanem az egész Apollo-programról. Ezek után a hatórás tévéjáték már nem kerülhetett adásba.

– Az európai és az Amerikában bemutatott moziváltozat között volt különbség?
– Igen, volt. Amerikában is két változatban bocsátották ki. A mozikban először egy három és fél órás változata futott, később pedig, amikor megjelent VHS-en, akkor már az európai két órás változatot adták ki.

@k=„minden hollywoodi magyar megpróbál egy Rejtő-filmet csinálni”

– Íróként feldolgoztad, vagy legalábbis tervezed Rejtő Jenő műveinek adaptálását. Nagy kihívás ez? Hogyan tekintesz erre a munkára?
– Á, Rejtő! Utólag tudtam meg, hogy minden hollywoodi magyar megpróbál egy Rejtő-filmet csinálni. És egytől-egyig kudarcot is vallanak. A saját káromon kellett megtanulnom, hogy miért. Minél tisztább egy műfaj, annál nehezebben adaptálható. Ezért nem lehet Proustból vagy Dosztojevszkijből, vagy akár Shakespeare-ből jó filmet csinálni. Rejtő zseniális volt abban, amit csinált. A Hungária kávéházban írt és elkészült oldalaival fizetett, amit aztán a pincér vitt fel a szerkesztőhöz a számla kiegyenlítésére. Ettől minden oldal egy gyöngyszem. De az a fajta logika és koherencia, ami egy filmhez elengedhetetlen, teljességgel hiányzik belőle. Minden poén magáért él, míg a filmben minden poénnak a cselekményt kell előrevinnie.

– Magyar filmesek már többször is igen csekély sikerrel próbálkoztak Rejtő-művek feldolgozásával. Te hogyan éled meg ezt a munkád, sikeresnek könyveled el? Sajnos, nem derült ki a számomra, hogy ez mennyiben lezárult munka, s mennyiben csak terv, ugyanis azt írod: „Status: several novels, film proposal, synopses, one script complete”. Értelmezésemben ez azt jelenti, hogy még a munka elején jársz, de már vannak lezárt darabjai. Jól látom?
– Ha megnézed az eddig készült Rejtő-filmeket, világosan látható, hogy vagy a történet légből kapott, vagy a humor veszett el, legtöbb esetben mindkettő. Miután sikerült „eladnom” az ötletet, három változatot írtam a Vesztegzár a Grand Hotelben-ből. Az első hű volt az eredetihez, és senki sem értette a történetet. A másodikban megpróbáltam a cselekményt megerősíteni és elvesztettem a humort (mert persze a viccek nagy része lefordíthatatlan). A harmadikban sikerült megtartanom a szellemet és a humort, de teljesen új hátteret kellett kitalálnom, ami viszont pillanatok alatt idejét múlta. Attól tartok, hogy (József Attila és Arany mellett) Rejtő azon ritka kincseink egyike, amelyeket nem oszthatunk meg a világgal. Persze még nem adtam fel, hogy néhány más film után „okosabban” újra nekilássak ennek, vagy egy másik regénynek. De ez a jövő zenéje.

@k=A politikai érzékenységről

– Melyik az a forgatókönyved, aminek a legjobban örülsz, amelyben azt sikerült megcsinálni, amit talán a legjobbnak is tartasz a saját munkásságodban?
– A forgatókönyvek esetében azért nagyon nehéz erről beszélni, mert van olyan is, ahol a forgatókönyvet nagyon szerettem, de aztán a produkcióval nem egyeztem. A szerepek esetében ugyanez a helyzet: van olyan, amelyiknél úgy érzem, hogy a szerep jó volt, és az én munkám is jó volt, de a dolog valamilyen oknál fogva nem jött össze. Nagyon kevés az olyan munka (különösen ebben a szakmában, ahol annyira csapatmunkáról van szó, meg annyi más is közrejátszik; a közhangulattól a kritikákon keresztül a közönség reakcióján át), amely egyértelműen sikeres kifelé és befelé is. De van néhány ilyen... Ha ki akarnám emelni, a Szeget szeggel-t említeném, amit a Shakespeare-világkongresszusra rendeztem; és Kafka Per-ének adaptációját New York-ban... Magyarországi munkáim közül talán a Salemi boszorkányok Szegeden és Schwajda Csodája (amit egy tévéstúdióban rendeztem) tartozott ebbe a kategóriába. Színházban valamennyivel könnyebb, mint filmen. És hát nagyon remélem, hogy a most készülő filmek közül egyet-kettőt majd sikerül úgy megcsinálni, hogy az ellen még nekem se legyen kifogásom. Ami elég nehéz!

– Mennyire tartod magad politikailag érzékeny alkotónak? Vannak teatrológusok, akik szinte mindenben megtalálják a politikai színház valamilyen kis rejtett mondanivalóját, s ugyanez vonatkozhat – szerintem – a filmre is. A honlapodon talált leírás szerint a THE MAIDEN DANCED TO DEATH-ben mintha a történet hátterében nálad is meghúzódna egy finoman megrajzolt, nem túlhagsúlyozott, nem bántóan előtérbe tolt, s talán nem is szemet szúró politikai érzékenység.
– Szerintem minden politika. Anélkül szerelmi történetet sem lehet írni – legalábbis jót vagy igazat nem. A Rómeó és Júlia langy románc (vagy szoft pornó) lenne a Montague-Capulet viszály nélkül, és Hamletet akár Schwarzenegger is játszhatná, ha kihúzzuk a politikai intrikát. A színházban pontosan azt szeretem, hogy a napi politikára tud reagálni. Itt és most érvényes – vagy halott. A „klasszikus” színjátszás, ami egy letűnt kor normáinak akar megfelelni, a műfaj halála. Amikor 1996-ban, Los Angelesben Shakespeare Szeget Szeggel-jét rendeztem, az az akkori elnökválasztás cirkuszát parodizálta. Korábban, Troilus és Cressidám az első Öböl-háború visszhangja volt. A politika hol a felszínen van, hol a háttérben, de ha hiányzik, akkor felületes munkát végeztünk – ami melodrámához és hatásvadászathoz vezet. Természetesen nem kell didaktikusnak, vagy agresszívnek lenni, de a politikát nem lehet megtagadni vagy figyelmen kívül hagyni.

A film esetében az a nehéz, hogy egy-két évre előre kell kitalálnunk, miről fog szólni a világ. A Rejtő-forgatókönyvem elkészülését a Szovjetunió megszűnése hiúsította meg, egy, az amerikai milíciákról szólót, a 2001. szeptemberi terrorista támadás tette idejétmúlttá. Ezen senki sem segíthet. Amikor a téma feszültsége megszűnik, nem érdemes tovább feszegetni. Kit érdekelne ma egy Brezsnyev-vicc?

@k=Oscar-díj

– Február 29-én lesz az Oscar-díj átadása. Van-e valami elképzelésed a biztos befutókról?
– Erről fogalmam sincsen. Attól függ, hogy most éppen milyen a közhangulat. Az egyik variáció az, hogy A Gyűrűk Ura megnyer mindent, s a többiek pedig egyet-egyet talán összegyűjtenek, a másik meg az, hogy Hollywood bűntudata diadalmaskodik, akkor pedig kis független filmek fogják megnyerni. Azok, amelyeket itt kis független filmeknek tekintenek: például Sophia Coppola filmje, amelyet öt Oscar-díjra nomináltak. Ez egy olyan film, amit Hollywoodban soha az életben nem lehetett volna létrehozni, ha nem Francis Ford Coppola lánya csinálja.

– Van ott egyébként érezhető izgalom ilyenkor, a díjátadás előtt? Vagy inkább elsiklanak felette? Egyáltalán: hogyan élik meg a hétköznapokban?
– Ez minden évben változik. Az idén kicsit langyosabb a dolog, mert az elnökválasztásokkal egyidőben történik. Ez tehát egy kicsit elvonja a figyelmet. Olyan tekintetben is változott a helyzet, hogy most már minden héten van valamilyen díjátadás az Oscar-ceremóniát megelőzően. A színészek, az írók és a rendezők szakszervezete, a nemzetközi újságírók, a Grammy... Egyszerűen túl vagyunk már terhelve a díjkiosztásokkal.

@k=„újságírónak álcáztam magamat”

– Téged elméleti kérdések is igen élénken foglalkoztatnak. Elsősorban az esszéidre és az interjúidra gondolok. S jártál Szerbiában is, a BITEF-en...
– Mindig érdekelt, hogy miért és hogyan működnek a dolgok. Talán azért is, hogy ne kelljen minden nap kitalálni a spanyolviaszt, és az eszközök helyett a mondanivalóra lehessen koncentrálni. Főiskolás koromban csak úgy tudtam fesztiválokra járni – egyrészt anyagilag, másrészt úgy kaptam útlevelet –, hogy újságírónak álcáztam magamat (remélem, ezért nem orrolnak meg rám az igazi újságírók) és az interjúimat a rádióban, tévében és szakmai folyóiratokban publikáltam. Ez egyben kiváló ürügy volt arra, hogy olyan emberekkel beszélgethessek, akikhez egyébként nem juthattam volna közel, vagy nem mertem volna megszólítani. Ma is meglep saját fiatalkori arcátlanságom, és az iszonyú szerencsém, hogy senki sem kérdezett rá, hogy ki is vagyok tulajdonképpen. Mindig komolyan vettek, és válaszoltak a kérdéseimre. Évekkel később, amikor már a legjobb egyetemeken tanítottam, jöttem csak rá, mekkora ajándékot kaptam, és ma is hálás vagyok érte.

– Eugenio Barba, Peter Brook... Van közöttük valaki, akit a példaképednek mondasz?
– Mindegyik, és egyik sem. Mindenkitől volt mit tanulni, és tanulságos volt figyelni nemcsak a munkájukat, hanem az életútjukat is. A rendező tehetsége életében ugyanúgy megmutatkozik, mint a munkájában. Peter Brook, aki az egyik legzseniálisabb hagyományos színházi rendező volt, és a Royal Shakespeare Companynál feje tetejére állította Shakespeare-felfogásunkat, „fel akarta vállalni” az újító szerepét és megalapította a párizsi Kísérleti Színházi Központot – avantgárd környezetben azonban közepes rendező maradt, mert belőle viszont az amatőrök kétségbeesése hiányzott. Ljubimov és Efrosz története visszhangzik állandóan a fejemben: a két avantgárd óriás, aki vállvetve harcolt a zsdanovista „szocialista realizmus” ellen, aztán Ljubimov disszidált és a hatóságok Efrosznak adták a színházát. Grotowski, aki próféta volt a saját hazájában, de amikor „szegény színháza” meggazdagodott, elvesztette a talajt a lába alól. Ki írt ezeknél jobb drámát? Vagy ki rendezett?

@k=Az indiánok a mi nemes barátaink...

– Említetted hogy az amerikai elnökválasztás befolyásolja az Oscar-díj körüli hangulatot. Nagyon sokan arról beszéltek, hogy a 2001. szeptember 11-i események alapjaiból forgatják majd ki Hollywoodot, hogy igen erőteljesen rányomják majd a bélyegüket Hollywoodra és az újabb filmekre. Ezt a saját bőrödön is tapasztalhattad, hiszen azt mondtad, hogy az egyik forgatókönyvedet épp ez a támadás tette idejétmúlttá. Mennyire érezhető ez a változás ott helyben?
– Szeptember 11-nek ehhez nem sok köze van. Illetve annyiban van köze hozzá, hogy szeptember 11-e nagyon jó ürügy arra, hogy ezeket a változásokat végig lehessen vinni. Az igazi probléma az, hogy a médiavállalatok monopólium-helyzetbe kerültek az elmúlt öt-tíz év alatt. Ráadásul ezek a gigantikus médiavállalatok általában valamilyen még nagyobb vállalatnak a részévé lettek. A kreatív szereplők (tehát a színészek, rendezők, újságírók, és még a producereket is ide sorolnám) beleszólása az ott folyó ügyekbe minimálissá vált. Most például a főcímek nem Irakról, nem Afganisztánról, nem Európáról, még csak nem is az elnökválasztásról szólnak, hanem arról, hogy a ComCast nevezetű kábelvállalat meg akarja vásárolni a Walt Disney stúdiót (amely ma már magába foglalja, többek között az ABC-t, a Miramaxot és több tucat kábelcsatornát, a 12 vidámparkot nem is említve). Tehát végül is a hírek teljesen ki lettek zsigerelve, vagy üzleti célokat szolgálnak. Miután a médiának ekkora szerepe van a közvélemény alakításában, ezek az óriási konglomerátumok és multivállalatok irányítják a közvéleményt és a politikát. Az előző elnökválasztás során, amikor Bush és Gore fej-fej mellett haladt Floridában, a 20th Century Fox a General Electric tulajdona volt. A szavazatszámlálás kellős közepén a General Electric igazgatója bement a Fox stúdiójába, és bejelentette, hogy „no, most akkor mi Bush-t nevezzük meg nyertesnek Floridában”. Ettől kezdve a republikánusok mindig azzal a mondattal jöttek elő, hogy „hányszor kell még megnyernünk? hányszor kell még megnyernünk?”, holott egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy megnyerték volna a választásokat.

Tehát végül is arról van szó, hogy teljesen orwelli helyzet állt elő a médiában, és ez nemcsak a hírekre, hanem minden egyébre is vonatkozik. Most adtam be egy javaslatot egy dokumentumfilmre az amerikai indiánokról. Ennek kapcsán folytatott kutatásom során megdöbbentett, hogy micsoda népirtás folyt, és folyik még mindig, a mai napig is...

– Ma is?
– A mai napig, igen! Ha megnézzük az ENSZ 1948-as chartájában a népirtás definícióját, ennek tökéletesen megfelelő módon irtják ma is az indiánokat. Lehetetlenné teszik az életüket, ellopják a javaikat, kulturálisan, anyagilag, minden szempontból el vannak nyomva, de erről az amerikai médiában egy büdös szó nem hangzik el. Ma is folyton csak az láthatjuk, hogy a nemes indiánok, milyen hűséges barátai a fehéreknek, micsoda barátságban élünk, mennyire tiszteljük őket, miközben a kihalás küszöbén tengődnek lerobbant rezervátumokban a puszta közepén...

– Valószínűleg azért is kerülik a témát, mert kellemetlen a számukra...
– Hát persze! Most képzeld el, hogy bevonulnak Irakba, és szónokolnak az emberi jogokról, az együttélés szabályairól, és közben ez folyik itthon. Ahhoz, hogy egy országban egy hazugságot ennyire szisztematikusan életben lehessen tartani, ahhoz egyrészt az kell, hogy a lakosság teljes mértékben elfogadja azt, ami a médiában van, és ne érdekelje, hogy talán nem is ez az igazság. Másrészt pedig egy ugyanolyan totalitariánus médiára van szükség, mint a volt Szovjetunióban, ahol a független hangnak semmiféle helye nincs. Egyébként Hitler nagy csodálója volt annak, ahogy az amerikaiak az „indián kérdést” kezelték. Sokat tanult belőle.

@k=Vissza Európába

– Jelenleg európai projektumokon dolgozol. Egy filmet készítesz Franciaországban, egyet Németországban, és kettőt kelet-európai koprodukcióban. Háromnak írója, egynek rendezője vagy. Munka tehát van bőven, s ehhez csak gratulálni tudok. Négy film egyszerre, győzöd ezt időbeosztással?
– Ez persze nagyon jól hangzik, de nem ilyen egyszerű. Egy film elkészülése több éves folyamat. Arról nem is beszélve, hogy semmi sem biztos, amíg a nézők sorba nem állnak a kasszánál. Az a filmes, aki egy filmre teszi fel az életét és semmi mást nem csinál, amíg az el nem készül, az vagy nagyon gazdag, vagy mazochista, vagy nem tudja, mit csinál. Mind a négy film más fázisban van. Egyiket két éve írtam, és a producerek a produkció előkészítésén dolgoznak. A német film forgatókönyvét októberben fejeztem be, és most futja be a különböző producerek és hivatalok köreit, akik aztán eldöntik, hogy miként kell majd (szereposztástól, költségvetéstől, koprodukcióktól függően) átírni. A harmadik filmet egy magyar vállalattal és egy másik íróval és rendezővel a hónap végén fogjuk leadni, a francia forgatókönyvnek pedig még csak a vázlata van meg. Aztán meglátjuk, hogy miből lesz cserebogár.

– Szeretném, ha kicsit részletesebben is szólnál erről a négy európai projektumról.
– Változatosság az élet sója, ahogy mondják. Szeretek egymástól teljesen eltérő darabokon dolgozni. A forgatókönyvek közül az egyik egy táncfilm, a másik történelmi kalandfilm, a harmadik bűnügyi dráma, a negyedik műfaját még nem sikerült teljesen meghatározni, mert egy képzőművész rendezi, és őt inkább a vizuális elemek érdeklik, mint a történet, ami megint másfajta feladatot és izgalmat jelent. Az alkotó folyamatban engem mindig az a szakasz érdekel a legjobban, amikor az anyag átveszi az irányítást, amikor a karakterek elkezdenek maguktól beszélni és cselekedni, amikor a történet számomra váratlan fordulatokat vesz, amikor egy szerep önálló életet ölt és a barátaim nem ismernek rám a filmvásznon. Olyankor tudom, hogy jó munkát végeztem.

– A szakma Hollywoodban fogékony-e az európai témák iránt? Ha felkínálnál egy európai témát, szerinted milyen fogadtatása lenne?
– Ez attól függ, hogyan tálalja fel az ember. Az, hogy európai, nem feltétlenül jelenti azt, hogy el fogják fogadni, de azt sem, hogy elutasítják. Itt inkább műfaji kérdésekről van szó. A forgatókönyvírás tanított meg arra, hogy mennyire különböző az európai és az amerikai ideál. Az amerikai filmektől didaktikus és realista stílust várnak, ami nem terheli meg a nézőt különösebben nehéz gondolatokkal. Élményekkel, pozitív katarzissal hagyja el a mozit, nem kétségekkel. Ebből a szempontból maga a téma vagy a helyszín mellékes. Volt olyan év, hogy két filmet is csináltak a dalai lámáról, de fel lehet dolgozni magyar témát, európai témát; bármit, ha ez olyan módon történik, ami megfelel az amerikai stúdiók marketingjének.

– Ez akkor ismét arra rímel, amit a színház kapcsán már említettél, miszerint Amerikában a színháznak egészen más társadalmi szerepe van, mint Európában. Vonatkozik ez a filmekre is?
– Igen. Ez valamennyire ugyan oldódik az utóbbi időben, de nagyon kevéssé. A filmekben annyi a különbség még, hogy nyilván az eszközei mások. Sokkal mozgalmasabb, sokkal gyorsabb műfaj a színháznál, és még érzékenyebb a divatra, az új áramlatokra. Egy nagy siker évekre megváltoztathatja a filmipar irányát. Erre az egyik példa az első, szerintem zseniális, Mátrix-film volt, ami két torzszülött folytatásán túl egész sereg gyenge másolatnak tört utat. A Gyűrűk Ura is ilyen lesz. De ezek az áramlatok inkább stilárisak, vagy egyik műfaj dominanciáját hozzák időlegesen előtérbe – az alapelvek nem változnak.

– Hol dolgozol szívesebben, Európában vagy Amerikában? Melyik kontinensen erősebbek a kötődéseid?
– Ez egy nagyon nehéz kérdés. Mindkét helynek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Európában iszonyúan élvezem az emberek szellemét, vállalkozókedvét, intellektuális kalandvágyát. Amerikában mindenki biztosra akar menni, ami viszont magas fokú profizmust eredményez, ahol mindenki tökéletesen ismeri a saját szakmáját és a rendezőnek csak meg kell említenie, mit akar, valaki azonnal ott terem, és megmondja, hogyan lehet azt megvalósítani, miközben mások már csinálják is.

@k=Személyesen megjelenni: udvariatlanság!

– A magyarországi rendszerváltás után többen is hazaköltöztek azok közül, akik kint éltek. Benned nem merült fel a hazatelepülés gondolata?
– Nekem itt él a családom, ez elég komoly megkötés. Ez egy furcsa dolog. Iszonyatosan nehéz visszamenni egy ilyen helyzetből. Nem tudom, hogy miért, de Magyarországon valahányszor visszamegyek komoly ellenérzést találok a visszatérőkkel szemben. Úgy érzem magam, mint egy hazajáró lélek, akire jó emlékezni, de személyesen megjelennie udvariatlanság. Volt kollégáim egyszerűen nem tudják, hogyan szóljanak hozzám. Nem akarnak túl kedvesek lenni, nehogy azt a látszatot keltsék, hogy „amerikaiságom” valamiféle tiszteletet érdemel. Mások talán attól félnek, hogy visszamegyek és elveszem az állásukat. Vannak olyanok is, akik ismeretlenül is nyílt megvetéssel kompenzálnak, aminél már csak az a kellemetlenebb, amikor valaki, ugyancsak ismeretlenül, rajong. Magyarul, az, hogy én Amerikában élek, túlzott fontosságot ölt és megnehezíti a személyes kapcsolatokat. Pedig hát csak a lakcímem változott. Ennek ellenére, semmiképpen nem vagyok ellene, hogy Magyarországon dolgozzak. Vissza is járok elég rendszeren, hiszen családom is van még ott. De ha visszaköltöznék, akkor Európába költöznék vissza, s valószínűleg Párizsba.

– Angol, francia, orosz, német, eszperantó... Látom, hogy igen sok nyelvet beszélsz. Ez valószínűleg megkönnyíti a munkádat is, hiszen nemcsak, hogy könnyebben szót tudsz érteni az emberekkel, de a szereplehetőségek tekintetében is nagyon hasznos lehet. Volt már olyan pillanat pályafutásod során, amikor kifejezett hasznát vetted valamelyik nyelv ismeretének?
– Folyton és mindenütt. Magyarországon óriási segítség volt, hogy eredetiben olvashattam a darabokat, amiket rendeztem, hogy a Salemi boszorkányoknak a „hivatalos verzióból” hiányzó részeit lefordíthattam, és amikor a cenzorok megtámadtak, hogy „elferdítettem” a darab jelentését, akkor Arthur Millertől jött a levél, hogy mindennel egyetért. Amerikában, Párizsban ez persze létkérdéssé vált. Nyelvtudás nélkül olyan lennék, mint egy lábatlan táncos. De engem leginkább az nyűgöz le, hogy amikor nyelvet váltok, megváltozik a gondolkodásmódom. Ugyanannak a gondolatmenetnek más-más a logikus kimenetele angolul, magyarul, vagy japánul. Ez egyrészt olyan, mintha az ember több életet élhetne egyszerre, másrészt pedig segít más gondolatmenetek megértésében, a mások fejével való gondolkodásban. És egy írónak, színésznek, rendezőnek végtére is ez a szakmája.

– Tanári munkádról még nem ejtettünk szót. Ez hogyan alakult, milyen foglalkozásokat vezetsz? Hol tanítasz?
– Pályám nagy része során a tanítás nagyon fontos volt számomra. Több egyetemen és konzervatóriumon tanítottam a színházzal és filmmel kapcsolatos majdnem minden tárgyat, és tartottam intenzív tanfolyamokat Európában, Amerikában és Japánban. Az utóbbi időben erre, sajnos, nem volt időm, no meg úgy találtam, hogy a Los Angeles-i tanoncok figyelme veszélyesen rövid, és nem annyira a szakmai fogások kilesésére irányul, mint arra, hogy hogyan lehetne a szakma megtanulása nélkül is alkalmazást nyerni. De néhány hete keresett meg a University of Southern California tanszékvezetője, és lehet, hogy újra megpróbálom. Mert hát hiányzik egy idő után.

@k=„Nem elég magyarnak lenni...”

– „Nem elég magyarnak lenni, tehetség is kell!” – írta állítólag annak idején az egyik hollywoodi filmstúdió bejáratánál. Legalábbis így mondja a fáma... Veled előfordult már, hogy egyik-másik kolléga arra kért, segíts neki a kijutásban?
– A „Nem elég magyarnak lenni...” tábla a Paramount kapuján állt, de sokan még mindig nem fogták fel az értelmét. Közben Hollywood „magyar korszaka” letűnt, és magyarnak lenni már nem jelent semmi előnyt. Többször is előfordult, hogy kollégáim meglátogattak és megkértek, hogy „vigyem be őket” az iparba. Amikor azonban ecseteltem nekik mindazt a munkát, várakozást, bizonytalanságot, ami ezzel jár – szerintem bölcsen – meghátráltak. Volt, akinek ez néhány napba, másoknak néhány hónapba tellett. Hollywoodban hárommillió színész van, és még a patkányoknak is van egy forgatókönyve. Ehhez képest mintegy ezer színész él meg a szakmából és 200 film készül évente. Az egész „rendszer” fő célja az, hogy minden betolakodót kívül tartson, és – statisztikailag – ez majdnem száz százalékig sikeres. Akik boldogulnak, azoknak a túlnyomó többsége már a „burokban” született. Ha megnézed a legújabb sztárokat, majd mindnek ismerős a vezetékneve; apja, anyja, nagyanyja már hollywoodi előkelőség volt. Európában nincs ekkora cécó, viszont munkával tölti az ember az idejét, nem annak a felhajtásával.

– Én is színész vagyok. Tegyük fel, hogy most arra kérlek, vigyél be az iparba. Hogyan beszélnél le erről?
– Lebeszélni nem tudlak, senkit sem lehet, és nem is szabad lebeszélni. Általában maga a helyzet beszélte le az embereket. Számomra az a tanulság ebből, hogy akiknek van választásuk Európa és Amerika között, akiknek már van valamilyen karrierje Európában, azoknak nemigen érdemes átjönni. Mert itt semmi nem számít, amit nem itt csináltál. Amikor Magyarországról Párizsba kerültem és bejelentettem, hogy én egy profi rendező vagyok, akkor azt kérdezték: „no és ki fizette magát itt Párizsban rendezésért?” Mondtam, hogy még senki. Hát akkor maga nem profi rendező, mert nem abból él. Újra kellett kezdenem Párizsban, és újra meg kellett szereznem a hitelemet. Amikor átmentem New York-ba, és mondtam, hogy rendeztem Párizsban meg Budapesten, akkor azt kérdezték: „no de mit rendeztél itt?” Megint teljesen újra kellett kezdeni. Los Angelesben úgyszintén. Egy idő után elég fárasztó ez. Mindazoknak, akik úgy jöttek ide, hogy Magyarországon, Európában már dolgoztak és megvoltak a lehetőségeik, bejáratott útjaik, Amerikában rá kellett jönniük, hogy ha találnak is egy ügynököt (mert az nem olyan nehéz), akkor sem őket hívják először. És annyian vannak előttük a sorban (és mind tehetséges és kiválóan képzett szakember), hogy mire rájuk kerül a sor, addigra megőszülnek.
Ez alól még a nagyobb nevek sem kivételek: Gerard Depardieu és Macello Mastroianni is jártak itt, és rajtuk kívül még rengeteg nagy európai színész és rendező, aztán látták, hogy itt az idejük kilencven százalékát azzal töltik, hogy a telefon mellett várják az ügynökük hívását, ahelyett, hogy dolgoznának. Ez iszonyatos időpocsékolás. Inkább folyamatosan dolgoznak, kevesebb pénzért, kisebb filmekben, Európában.

– Azonban a te példád is azt igazolja, hogy valamilyen módon mégis lehet érvényesülni...
– Én azért maradtam itt, mert nem volt választásom. Én sem voltam hajlandó teljesen újrakezdeni a színházi szakmán belül. New York-ban nagyon sok helyen felajánlották, menjek oda rendezni „pénzt nem kap, nincsen költségvetés jelmezre és díszletre, de beírhatja az önéletrajzába, hogy maga New York-ban rendezett”. Hiába magyaráztam nekik, hogy nem hiányzik még egy darab az önéletrajzomba, viszont meg kell élnem valamiből. Hogy nekem ez a szakmám, mi több a szenvedélyem és nem vagyok hajlandó elmenni kazánkovácsnak nappal, hogy este egy üres színháznak rendezhessek. Az ilyen fajta szakmai gőg persze nem visz sehová. A filmben azért is volt könnyebb alázatosan újrakezdeni, mert ott rengeteg tanulnivalóm volt.

Most pedig, mint látod, én is újra Európában dolgozom. Persze az amerikai tapasztalatok ebben is sokat segítenek.

– Igen sok magyar és magyar származású alkotó dolgozik Hollywoodban. Van-e közöttetek valamilyen kapcsolat, barátságok, ismeretségek?
– Ismeretségek vannak, és van néhány barátom is. Elég sok magyart ismerek Hollywoodban, akik a szakmában vannak. Annak azonban, hogy ezek az emberek segítenék egymást, azért mert magyarok, semmi nyomát nem láttam.

– Nincs valamiféle összetartás?
– Nincs, nincs, felejtsük el! Itt inkább féltékenység van. Vannak bizonyos csoportok, akik segítik egymást, de a magyarok nem tartoznak közéjük. Legalábbis ebben a szakmában, és Hollywood mai fázisában nem tartoznak ezek közé. Az az igazság, hogy annak a generációnak, amelyik 1956 után hagyta el Magyarországot, a fő célja már az volt, hogy beolvadjon. Nagyon jól beszélnek angolul... Ha nem is mindenki, de akik valamilyen módon karriert csináltak, nagyon jól beszélnek angolul. Nincsen bennük az az igény, hogy de jó lenne végre magyarul is szót váltani valakivel. És van egy olyan stigma is a dologban mindkét oldalról, amiről a felirat kapcsán is beszéltünk, hogy „nem elég magyarnak lenni, tehetség is kell”; tehát, ne azért segíts nekem, mert magyar vagyok, hanem azért segíts, mert tehetséges vagyok, mert szükséged van rám.” Másfelől pedig jelentkezik az is, hogy „azért mert te magyar vagy, nem fogok neked előnyt adni” (már csak azért sem, mert ha nem végzel kiváló munkát, azzal az én karrieremet is kicsinálod). Ilyen szempontból tehát a magyarság nem sokat segít egymáson.

– Hol és miben láthatunk a közeljövőben?
– Most az írás miatt, meg mert elég sok időt töltöttem Európában, nem nagyon játszottam nagy filmekben. Ahhoz, hogy nagy filmekben játsszon az ember, általában hosszabb időt kell Amerikában tölteni, hiszen a forgatások időtartama három és hat hónap között mozog. Néhány tévésorozatban játszottam, mert ezek rövidebb igénybevételt jelentenek. Nem tudom azonban, hogy ezek közül mi játszik Európában, Magyarországon. A 24-et adták, abban szerepeltem, aztán pedig egy Monk (Szerzetes) című sorozatban is játszottam, de egyébként remélem, hogy azokat a filmeket, melyeken most dolgozom, lehet majd látni.

***

No, hát ezen a héten csak szerdán jelent meg a Magyar Szóban a lapszemlénk. Már kezdtem kicsit idegeskedni, meg talán neheztelni is némileg Kókaira, hiszen azt még megértettem, hogy a múlt héten kimaradt, ugyanis akkor ő járt Pesten, én meg csak az ő munkahelyi címére küldtem el az elkészült lapszemlét, tehát más ahhoz nem is férhetett hozzá. De ezen a héten már itthon volt, kedden mégis kimaradt a lapból...
Aztán szerdán, mikor felébredtem, már itt volt Tádétól a gépben a lapszemle, amit a levelezőlistánkon küldött szét. Mivel azonban én erről ezen a héten megfeledkeztem, tudtam, hogy Tádénak csakis onnan lehet meg a szöveg, hogy leszedte a Magyar Szó honlapjáról. Árulkodó jel volt egyébként még az is, hogy az egész lapszemle html-es formátumban volt bemásolva a levéltestbe.
Szerdán délután, amikor apám aztán hozta is az aznapi újságot, láttam, hogy igen, aznap végre megjelent.

@c=Szerdán ismét Képes Ifi
@a=2004. február 18-án ismét megjelenik a Képes Ifjúság, minden fiatal hetilapja

A hetilap legújabb számában olvashattok a magyarországi TV2 Megasztár című vetélkedőjéről, és interjút közlünk a csantavéri Dér Henriettával, a vetélkedő egyetlen vajdasági döntősével.
Mózessel a világ körül! Egy világjáró trubadúr, Balogh Virág László európai utazásairól mesélt munkatársunknak.
Megszólaltattuk a Szabadkai Rádió Erogén Zóna című műsorának szerkesztőit és munkatársait. A műsorról vall Csetvei Éva, Bosnyák Georgina és Hevér Lóránt.
Crnković Gabriella és Raffai Ágnes, a nemrég megrendezett FARSANGI KI MIT TUD? című vetélkedőnk két első helyezett versenyzője – a díjazott produkcióról faggattuk őket.
Vajdasági magyarok Ausztráliában – Barangoló című rovatunkban egy kivándorolt honfitársunk mutatja be nekünk ezt a távoli kontinenst.
Lányokat a fiúzásról, fiúkat a csajozásról faggatta munkatársunk. A gyűjtők rovatában velencei képeslapokkal kápráztatjuk el olvasóinkat, a zenei rovatban pedig beszámolót olvashattok a népszerű NIGHTSHIFT együttes koncertjéről.
Tetoválni élvezet – menő tetkókat mutatunk be színes oldalainkon.
Poszterkavalkád: Shakira, Elijah Wood, Orlando Bloom, KISS, Christina Aguilera!

Folytatódnak színes képregényeink, valamint egy meglepetés: A légiforgalom jövője – képregényben elbeszélve...
Minden, amit tudni szerettél volna Asterixről, de eddig nem vot kitől megkérdezned... Horoszkóp, keresztrejtvény, szórakozás.
A lányoknak: Fizimiska, Fehér köpeny, Lelki boncasztal – szépségálpolás, egészségügyi rovat, lelki tanácsadó...
A fiúknak: Turbó Rudi – műszaki rovat
Mobilokról mobilozóknak!
És még sok más lebilincselő érdekesség...
A Képes Ifiben minden egy helyen, mert EZ KELL NEKED!!!
Ezen a héten is: NE HAGYD KI!

Tádé írt vezércikket, Erika írt a weblogokról, a FARSANGI KI MIT TUD?-on győztes csajokkal pedig én készítettem egy rövid beszélgetést, amit aztán Tádé fotóival húztunk szét egész oldalas anyaggá...

Nos tehát, egyelőre itt tarunk most (bele ismét a messzi hajnalba...), s innen kellene majd egyszer, alkalom adtán (egy letisztult reggelen...) folytatnunk is talán. Továbbindulnunk is talán...

Továbbgondolnunk is talán...

Addig is azonban: maradjunk ennyiben. Maradjunk ennyien!!! Hiszen ilyen állapotban mást, s másképp már nem is igen tehetünk...

S bizony nem is sejtjük, hogy mi lesz, s vajon mi lehet még így velünk...

5:23 - írta szpray

A 4-es metróra várva

 

Molnár Zoltánnak

Molesznek

köszönettel

 

Megegyeztünk

a bankokkal

Ők nem mérnek sört,

Mi nem adunk

hitelt!

 

Az internet egyik előnye (sok más mellett...), hogy úgy ismerkednek az emberek, hogy közben nem is találkoznak egymással. Mit ismeretségek, barátságok, sőt szerelmek is szövődnek (szerelem első e-mailre...) anélkül, hogy az érintett felek valaha is látták volna egymást.

Ez nagymértékben hozzájárul az előítéletek legyűréséhez, leküzdéséhez, hiszen nem kell nyakkendőt kötnöm, ha fontos találkozóra megyek, nem kell öltönybe zsúfolnom magam, hogy jó benyomást keltsek... Hiszen akár gatyában is ülhetek a számítógép mellett, amikor hivatalos ügyeket intézek, lehetek mosdatlan, borotválatlan és torzomborz, akkor is, amikor sorsdöntő kérdésekről tárgyalok...

 

Valószínűleg önértékelést kellene tartanom...

Elkezdtem az imént egy fikciós történetet egy kislányról, akit Timinek neveztem el. Aztán csörgött a telefon, Szilvia hívott, azt mondja, csütörtökön ebédelni visz.

Eljön értem kocsival a szerkesztőséghez, aztán majd elvisz valahová. Neki a munkaköréhez jár az autó. Kérdezte is, hogy raktak-e itt kocsit a seggem alá... De nem.

Lehet, hogy akkor kellett volna okosabbnak lennem, amikor még arról kérdeztek, hogy milyen feltételekkel vállalom el a munkát... Mindegy, most már utólag csak lassacskán próbálgathatom majd meg kiveregetni belőlük a dolgokat... Komputert itthonra, új, céges mobilt, autót, BKV-bérletet... Meg ahogy azt, ugye, a rózsaszín fellegekben a kis Móriczka elképzeli.

Aztán meg én telefonáltam egyet, Pécit hívtam Újvidéken szótár-ügyben. Azt mondja, hogy létezik egy Magyar-macedón társalgási zsebkönyv, Gábris László, Szkopje, 1986. Meg van aztán egy Slovensko-madžarski slovar, by Szúnyogh László, valamint Hradil Jožetől egy Madžarski-slovenski slovar, Tankönyvkiadó, Budapest -- Državna založba Slovenije, Ljubljana, 1982.

Azt, hogy valami szlovén-magyar & magyar-szlovén szótár létezik, eddig is sejtettem, de meggyőződésem volt, hogy a macedón nyelv felé semmilyen kapcsolat nem létezik. No jó, persze egy társalgási zsebkönyv még nem a világ... akarom mondani, még nem szótár, de akkor is...

 

 

Be kell vallanom, rettenetesen jól esett, amikor ma délelőtt a szabadkai vasútállomáson Deák Feri azt mondta, sajnálja, hogy lemondtam, mert ilyen  jó főszerkesztője a Képes Ifinek rég nem volt és sokáig nem lesz. Nagyon hízelgett ám ez a vélemény a lelkemnek... Annyira megilletődtem hallattán, hogy be se mertem vallani Mazowiecki havernak, aki ott várt a peron melletti kis kiülőben, a kocsmateraszon a söröm mellett, amíg én beugrottam a bódéig cigit venni. Ő csak kávét ivott, mert sofőrködött. Engem ciperészett fel Zentáról az állomásra. Deák Feri meg Franciaország felé tendál, épp arról érdeklődött, amikor összefutottunk, hogyan juthat el Párizsig... Nogyon hízelgett ám a lelkemnek, amit mondott, különösképp, ha arra gondolok, hogy mindezek ellenére hogyan bántak el velem. Ha mindezek ellenére azokra a dolgokra gondolok, amelyek a júniusi lemondásomhoz vezettek. Be akartam én már adni korábban is a lemondásom, de kitartottam a tanév végéig, mert úgy gondoltam, hogy ha tanév közben mondok le, akkor tényleg megszűnik a lap. Azt pedig nem akartam... Utánam az özönvíz...

Mivel a lap a nyári szünidő idején amúgy sem jelenik meg, azzal, hogy júniusban mondtam le, időt adtam ugyanazoknak a fejeseknek, akik miatt a lemondásomra sor került, hogy őszig, szeptemberig megoldást találjanak.

Találtak.

Nem akarok a Képes Ifire gondolni, nem akarok az otthon ért sérelmekkel foglalkozni. Valahogy ma már szétválasztom magamban a dolgokat. Van egy régi életem, amit otthon hagytam, amitől lassan majd el kell szakadnom, de hozzáteszem gyorsan: amitől el is akarok szakadni (s el akartam volna szakadni akkor is, ha otthon maradok...); s van egy új életem, amibe még csak próbálok, most igyekszem beilleszkedni.

 

„Igen nehéz különbséget tenni a romantikus, a szexuális és a baráti érzelmek között, és a feladatot nehezítik azok a filmek, amelyek százféle módon dolgozzák fel a barátságnak álcázott titkos szerelmet. Ahogyan az egyik kutató fogalmaz, amikor egy barát-barát közötti gesztust teszünk, pl. megöleljük egymást búcsúzáskor, mozgásba jönnek erotikus érzések is, ezt nehéz tagadni. Egy kérdőíves vizsgálatban a megkérdezett nők a nemek közötti baratság legzavaróbb felhangjának az erotikus feszültséget tartották. A fér..." „...kukoricabajúsz hagyományos, természetes szer minden húgyúti panaszra, így a húgyhólyag, a húgycső, a prosztata, ezen kívül pedig a hasnyálmirígy gyulladásos betegségeire. Alkalmazzák ödémák megszüntetésére, és a fogyasztó teakeverékeknek is kedvelt összetevője.

Hatóanyagai: szaponitok, allan..."

Ez egy kis papírfecni, egy újságkivágás, amibe Orsi egyszer nagyítóval égette bele a nevét apósoméknál, amikor megismerkedett a tűzgyújtásnak ezzel a módjával is. Tekintélyesnek mondható kihívás volt most rekonstruálnom a szétégetett hasábok között megbúvó szöveget. Fel is adtam aztán, amikor természettudományos szakkifejezéseket kellett volna megfejtenem. Bonyolultabb, mint egy közepes keresztrejtvény...

Erika viszont hagyott itt nekem egy levelet mindenféle utasításokkal:

„Rezsi: szeptembertől

közös költségek -- csekk --> postán 4895 Ft.

víz        -- meleg           }

            -- hideg            } Rakásevits Teodor, helyszínen fizetni

fűtés                             }

gáz --> 3 havonta csekk -- postán

(Az ajtóra írni az óra állását)

telefon --> havi csekk -- postán

Minden befizetett csekket, számlát 4 évig meg kell őrizni!

Ruhákat teregetni a teraszon csak a korlát magasságáig szabad.

A ház rövid szabályzata ki van tűzve a hirdetőtáblán, a földszinten. Ugyanitt megtalálható, mit kell tenni tűz, gázszivárgás stb. esetén; a fontos tel. számokkal együtt.

Az augusztusi rezsit, légy szíves, fizessétek ki, majd elszámoljuk. Köszönöm!

Zsuzsihoz (szemközti szomszéd) minden problémával lehet fordulni. (Együtt dolgozott ügyvéddel, aki tartózkodásikat, letelepedési engedélyeket intézett.)

A postaládán ki kell cserélni a papírt, címkét. Légy szíves a mi  nevünket is feltüntetni! Köszönöm!

Telefonszámomat nem továbbadni senkinek!

A házban csak a Zsuzsiék tudják, hogy mi, és Ti is, honnan származunk. Elővigyázatosságból ne mondjátok senkinek. Én mindig azt mondom, hogy Szeged környékéről jöttem. A mellettünk lévő szomszédokkal óvatosan!

A villanyszámlát légy szíves Zsuzsiékhoz átdobni."

 

Valóban csendes környék ez a József Attila lakótelep itt, a Ferencvárosban. Mindegy, eresztek most bele ebbe a fenenagy csendbe egy kis Whitesnake-et: Still of the Night! Húúú, még egészen gyerek voltam, amikor ez megjelent, most viszont szinte már fel sem ismertem, amikor megszólalt. Meg kellett néznem a kazetta borítóján, hogy mi is a címe, olyan régen hallottam. Tagadhatatlan: öregszem én is.

Pedig még Újvidéken, a Művészklubban Zoli egészen fölbaszódva kommentálta, amikor fejből elősoroltam neki, hogy a Whitesnake melyik koncertfelvétele dátum szerint mikor és hol készült. Persze, manapság már ennek is legalább egy évtizede van...

Egy hónapja azonban még magam sem gondoltam volna, hogy vénségemre most megint bevállalok egy ilyen költözködéses, áttelepüléses, papirológiás, sorbanállásos, mindenféle hivatalos, albérletes... Micsodát.

Csak épp pénzem nincs...

Délután, amikor Laci bejelentette, hogy a mai, ebéddel egybekötött sörözésből mégsem lesz náluk semmi (ma is dolgoznia kellett korábbi, előző munkahelyén, ahol ugyan már felmondott, de mégis... a felmondási időnek le kell telnie...), összeszámoltam a vasakat, a fémpénzeket a pénztárcámban, s úgy bizony, kikerekedett belőlük kétszáz forint. No, usgyííí, lenyargaltam ide a sarki Sparba, mert annyira azért már jártas vagyok az alkoholizmusban, hogy itt tartózkodásom harmadik hetére kiismertem, hogy melyik a legolcsóbb magyarországi prolisör. A Sárkány Sör mindössze kilencvenkilenc forintba kerül, a legolcsóbb hát a kínálat széles palettájáról, minden magamfajta csóró gyerek ezt vedeli. Nosza, lenyargaltam hát a Sparba, s hoztam fel belőle két dobozzal. „A régmúlt ködébe vesző időkből származik a Sárkány Sör ősi és mai napig bűvös erejű titkos receptje." Világos?

Világos, úgy biz ám! VILÁGOS SÖR!!!

No, de visszatérve Erika itthagyott leveléhez, kicsit furcsa lesz nekem megmagyarázni például Orsinak, hogy miért ne beszéljen itt arról, hogy honnan jöttünk, honnan származik. Erika persze még nyugodtan mondhatta bárkinek, hogy „Szeged környékéről" származik, hiszen horgosi, az pedig valóban Szeged környékén van, még ha másik országban is. De mi Zentán már nem vagyunk Szeged környéke, még ha alapvetően közel is van... Zentáról is közelebb elmenni Szegedre bevásárolni, mint le, Újvidékre, és sokkal gyorsabban oda is lehet érni, még a határátkelő érintésével is. Erika tehát nem is hazudott, amikor ilyet mondott, a mi szánkból azonban már...

Franc tudja, én sohasem titkoltam senki elől sem, hogy honnan származom, ahogy azt sem, hogy magyar vagyok, akkor sem, amikor otthon, Újvidéken azt beszélte mindenki, hogy veszélyes. Lányomra is legfeljebb azért szóltam rá a városi buszon, hogy ne lármázzon, ne kiabáljon, de soha azért, hogy ne beszéljen magyarul... Oupf!!! Micsoda téma... Megfordítom inkább a kazettát...

Ez még a Whitesnake, csak épp most már a másik oldala... Fool For Your Loving!!! Még Újvidéken vettem ezt a kazettát, jó kis kalózkiadás. THE BEST OF vol. 1.

Most, amikor két hete otthon, Zentán kezdtem csomagolni az első hátizsákra való holmim, amit felhoztam ide magammal, összeválogattam néhány kazettát, hogy ne legyek itt teljesen süket ebben az új albérleti lakásban.

Iggy Pop: Brick by Brick

Đorđe Balašević: Naposletku...

Kispál és a Borz: Naphoz Holddal

Kispál és a Borz: Ül

Tereskova: UFO (filmzene)

Deep Purple: The Deep Purple Singles A's & B's

Pretendents: Last of the Independents

Iron Maiden: Somewhere in Time

Van Halen: 5150

Zabranjeno Pušenje: Dok čekaš sabah sa Šejtanom II. dio

Deep Purple: The Battle Rages On...

Hát, rendes magnóm nincs ugyan, de elhoztam magammal régi, őskori kis diktafonom. Ezen hallgattunk zenét az utolsó újvidéki albérletünkben is, kint a Satelit lakótelepen, az utólag már csak szamárfészeknek nevezett lakásunkban, ahol a város bombázását is átvészeltük.

Akkoriban mindig föltettem a szekrény tetejére, ott is a sarkára, hogy lehetőleg minél jobban betöltse gyenge hangjával a teret a zene. Szerencsére gyorsan elhúztuk a csíkot abból a lakásból.  Amint elvonult a fejünk felől az a tavaszi zápor, amivel a NATO volt szíves megszórni bennünket 1999 elején, húztuk mi is a csíkot Zentára. Később már épp ott, szülővárosomban vettem egy kis adaptert a diktafonhoz, hogy ne csak elemekkel lehessen használni, hanem jelentősen költségkímélőbb módon egyszerűen csak be kelljen dugni a konnektorba. „Ez itt a konnektor, ez meg itt a direktor", mondotta volt Bada „Dada" Tibor testvérünk.

Szóval jó ez a Coverdale, igazán sajnálhatom, hogy régóta nem hallgattam már a zenéjét. Pedig egyetemista koromban dátum szerint tudtam nemcsak a koncertfelvételek rögzítésének időpontját, de azt is egészen pontosan, hogy melyik album mikor jelent meg.

Sőt (megint visszatérve...), olyannyira nem titkoltam, és nem is szégyelltem sohasem, hogy honnan származom, hogy most is, amikor legutóbb otthon jártam (már ferencvárosi lakosként...), hoztam magammal egy kisebb csomag otthoni, ti. szerb újságot. Elhoztam a Blic 2004. augusztus 30-i számát, az augusztus 26-i Vremét, a 30-i Danast, és a 26-i Evropát. Sokkal nagyobb is lehetett volna, és az eredeti terveim szerint lett is volna ez a paksaméta, de aznap, amikor otthon jártam, augusztus 30-án is későn keltem otthonjártamban (ami elsősorban az első estének és az aznap hajnalnak tudható be...), s mire megérkeztem a városközpontban lévő üzletbe, a napilapok többsége már elfogyott.

Lecseréltem a zenét, kell egy kis Iggy Pop, hogy jól fejbebasszon „home, boy / everybody needs a home". Pont jól jön ez most nekem ilyenkor, amikor egész nap itt ülök, s az egyetlen társaságom a négy, nyolc, tizenhat fal...

„i work so hard, man, so don't

            trip me up

shakin' a leg like the tail o'

            the pup

i'm payin' dues till i register

            heat

sure hope i don't end up on

            the street

home, boy

home, boy

everybody needs a home

home, boy

home, boy

everybody needs a home

 

so many people rise and fall

who's lookin' after you at all?

nobody knows anybody at all

strangers in paradise down at

            the mall

home, boy

home, boy

everybody needs a home

home, boy

home, boy

everybody needs a home

home, boy

home, boy

everybody really needs a

            home

home home

everybody needs a home

the life we live is tricky tricky

i love my home, and my family

who's gonna love you when

            the

mountain gets steep?

we're gonna make it -- in a

            jeep"

 

Iggy -- Guitar & Vocals

Slash -- Electric Guitar

Duf McKagan -- Bass

Kenny Aronof -- Drums

Ja -- és persze: Iggy Pop Fan Club: B. P. 60209, 75421 Paris, Cadex 09.

Tegnapelőtt, ahogy az Országos Fordító- és Fordításhitelesítő Irodát kerestem a Bajza utcában, ráfutottam a Magyar Írószövetség székházára. Azóta motoszkál bennem, hogy talán most már érdemes lenne belépnem. Érdekes, eddig sohasem merült fel bennem olyasmi, hogy szeretnék ilyen szervezetekhez, szövetségekhez, intézményekhez tartozni... Pedig voltak is, akik biztattak már az első kötetem megjelenése után, hogy kérvényezzem a tagságom, a felvételem... Hiszen már több, mint tíz esztendeje jogosult volnék/vagyok a tagságra, ott virít a nevem a magyar irodalmi lexikonban, mégsem fordult meg a jószándékú rábeszélések elhessegetésén túl a fejemben, hogy komolyabban megfontoljam ezt a dolgot.

Sőt, hát onnan épp nemrég léptek ki tömegével az emberek... Most annak van szezonja! Mindegy, ha van üresedés, az azt is jelenti egyúttal, hogy van szabad kapacitás is új tagok felvételére! A héten talán majd csinálok magamnak egy olyan szabad délelőttöt, amikor elmetrózhatok odáig, hogy beköszönjek érdeklődni valamicskét...

-- Csókolom, én délvidéki magyar író vagyok. Kaphatok egy kávét?... Felvesznek, ha szépen megkérem?

-- Isten hozott, kispajtás, épp terád vártunk! Már azon kezdtünk töprengeni itt a nagy várakozásban benne, hogy miért is nem vagy te tagja a Magyar Írószövetségnek... Gyere, kerülj beljebb, nesze a tagság!

Épp azon töprengtem én meg, hogy az is egy érdekes és mókás kis feladat lesz, amikor majd meg kell magyaráznunk Orsinak, hogy itt eszébe se jusson senkitől az iskolában örökírót kérni, mert nem értik majd, hogy mit akar... Tollnak kellenék azt mondani! Továbbá batrit (battery, baterija...) is hiába keresne, mert azt itt elemnek mondják. A fényképezőgépen pedig nem blitz villan, hanem a vaku. Blitzelni (vagy egyszerűen csak bliccelni...) itt legfeljebb a metrón, villamoson, HÉV-en vagy az autópályán lehet, s ugyanezt otthon meg úgy mondtuk: svercelés.

Aztán meg elővettem mindhárom telefonnoteszem, hogy olyan pesti telefonszámokat keressek benne, akiktől esetleg kölcsön lehetne kérni némi kis pénzmagot húszezer forint magasságában.

Most úgy számolok, hogy ennyire lenne szükségem, hogy valahogy kihúzzam. Holnap tüdőszűrésre kellene mennem, az startban négyezer forint. Holnap jár le a BKV-s hetijegyem, tehát holnapután már csak blitzelhetek. Amennyi ellenőrt láttam az elmúlt napokban, az sem lesz egy vidám szórakozás. „Érvényes a megjelölt és a 6 utána következő napon 0-24 óráig korlátlan számú utazásra autóbuszon, villamoson, metrón, földalattin, trolibuszon, fogaskerekűn, valamint Budapest határáig a HÉV-en. A hetijegy névre szól, csak egy személy használhatja. A jegy tulajdonosának az utazás megkezdése előtt tintával, nyomtatott betűkkel rá kell írnia a nevét a jegyre, és az ellenőr kérésére arcképes igazolvánnyal (pl. személyi igazolvány, útlevél, jogosítvány stb.) igazolnia kell a személyazonosságát, valamint kérésre át kell adnia a jegyet. A jegy másra nem ruházható át.

It is valid from 0:00 a. m. of the day indicated to 24:00 p. m.of the 6th following day, for an unlimited number of trips on bus, tram, metro, Millenium undergound, troley and cogwheel railway on the whole length of the lines (with the exception of HÉV /suburban railway/, where it is valid within the administrative boundary of Budapest). The sevenday travel card is not transferable. The name of the owner should be written in capital letters in ink on the pass before starting the trip, and the owner should be able to prove his/her identity by showing a card with a photo (identity card, passport, driving licence etc.) if requested."

Kimostam időközben néhány elkoszolt zoknimat. Érdekes, kézzel legutóbb Kosovóban, a katonaságnál, a háborúban mostam zoknit.

No de a megjelölt dátum utáni hatodik napom nekem most holnap van. Egy napig tehát még vígan utazgathatok kedvemre, aztán kedden meg már majd baszok se én a Bajza utcához metrózgatni, hogy benyörögjem magam az Írószövetségbe.

Olyat sem találtam egyik telefonnoteszemben sem (pedig három is van...), akitől nyugodt lélekkel kérhetnék kölcsön. Kellene négyezer a tüdőszűrésre, kétezerhétszáz a BKV hetijegyre, aztán háromezerhatszáz egy feltöltőkártyára a mobilomhoz... Még szerencse, hogy ez utóbbi nem túl égető sürgősségű, ugyanis amikor legutóbb otthon jártam Zentán, voltam olyan ügyes, hogy ottfelejtettem a telefonom töltőjét. Gondoltam, veszek itt egy régi Ericsonhoz való töltőt, de az is biztos belekerülne vagy két-háromezer forintba, s amikor bizony rámköszöntött a Bankrupt, máris letettem erről...

Tényleg! Biztos azért van most velem ez a kiadós pénztelenség, mert itthon, a lakásban már napok óta egy Bankrupt-os pólóban járok, sőt abban is alszom.

 

PUNK ROCK NEVER DIE

IT JUST WENT

 

b a n k r u p t

 

No, le is vetettem ám, de nagyon gyorsan, amint szöget ütött a fejemben ez a megfejtés... Most egy olyan van rajtam, miszerint II. Rákóczi Ferenc menekült volt (Ferenc Rákóczi II. was a refugee), remélem, nem von majd ez is maga után hasonló konnotációkat... Valamilyen szinten persze én is menekült vagyok itt, ha nem is olyan értelemben, mint Rákóczi és Kossuth volt, de csak eljöttem én is valahonnan, s csak a helyemet keresem ezen az új helyen... Ha az ENSZ menekültügyi főbiztossága nem is ismerné el nekem mostanság ezt a státusomat...

Mert mi történt? Egyszerűen csak feljöttem augusztusban a Szigetre, és itt maradtam...

Szóval, mindig rossz voltam matekból:

  4000

  2700

+3600

10300, és még két-háromezer forint a régi Ericson telefontöltőre. És még ennem is kellene valamit. Mindezekhez képest azonban maradt még egy ötszázasom...

Sört kéne venni rajta...

Megismerkedtem itt tegnapelőtt este egy rejtői figurával, kiváló történeteket lehetne kerekíteni róla, ha legalább negyedolyan szórakoztató egyéniség volnék, mint Rejtő Jenő, Isten nyugosztalja! Ez a rejtői figura azonban ezúttal kilencezerhatvannyolc forint értékben elvitte tőlem az augusztusi rezsiköltségek egy részét (hideg- és meleg víz, távfűtés átalánydíja...). No, ettől estem aztán teljesen pofára, ettől lettem teljesen pafff!

Van még vagy ezerkettőszáz dinárom, de azt itt, Budapesten nem váltják. Ha sikerülne leutazom Szegedre, akkor talán beválthatnám... De akkor meg elmenne az a négy-ötezer forint, amit kapnék érte, a vonatozásra.

Mindegy, nem panaszkodom!

Megfordítom inkább Iggy Pop kazettáját, hadd kiabálja itt bele ebbe a ferencvárosi csendes és nyugodt vasárnap délutánba, hogy „home, boy". Még az éjszaka tettem be zenehallgatás céljából ezt a kazettát a diktafonba, hogy szóljon valami, amíg elalszom. Aztán persze a diktafon berágta a szalagot, azért is fel kellett kelnem, majd pedig alig indítottam újra, máris véget ért az éppen játszott kazettaoldal, megint fel kellett kelnem... Nem aludtam el még akkor sem, amikor már a megfordított, másik kazettaoldal is lejárt, s a diktafon nagyot kattanva azt a kevés álmot is kiverte a szememből, amit addigra nagy kínkeservek közepette sikerült összegyűjtenem beléje... Akkor azonban már nem akartam újra, még egyszer felkelni, ki tudja már, hogy hanyadszor... Így hát csendben aludtam el.

Erika meg itthagyott nekem a lakásban egy rádiót, reggel (amikor ma felkeltem), ezen kapcsoltam be a Kossuth Rádiót, eleddig az szólt.

Most úgy oldoltam meg a műszaki felszereltséget, hogy a diktafon és az adapter mellé elhoztam otthonról azt a régi, számítógépes kis hangszórót is, amelyiket régebben azért nem szerettem, mert nincs rajta olyan kivezetés, olyan kimenet, amire fülhallgatót lehetne csatlakoztatni. Otthon ez azért volt kellemetlen, mert ha olyan időpontban szerettem volna hangfájlokkal dolgozni, amikor Kati már aludt, mindig gondban voltam vele... Le is cseréltem gyorsan... Így most, hogy elhoztam, otthon sem szenved senki hiányt nélküle, hiszen a számítógépen ezt már rég lecseréltettem Zsoltikával... Nekem meg épp jól jön, oh, Candy, baby, hogy nem a diktafon picurka kis hangszóróján keresztül kell zenét hallgatnom.

Mert azért valjuk be őszintén, a diktafon nem egy olyan herkentyű, amit eredetileg is minőséges zenehallgatásra, zeneélvezetre fejlesztettek volna ki. És a számítógépes hangszóró sem az! Mindent egybevetve azonban megállapíthatom, hogy még így is jobb hangzást sikerült kicsikarnom belőle, mint amilyen műélvezetben annak idején az újvidéki szamárfészekben, a Sateliten volt részünk.

Épp amikor most a lakáskeresgélésről beszélgettünk Katival, akkor mondtam, hogy Satelitből nekem egyszer egy életre elég volt. Még egyszer olyan lakást nem!

Ja! És Orsit arra is figyelmeztetni kell majd, hogy itt szelotejpet (cellotape), vagy a legjobb esetben is ragasztószalagot hiába keresne, mert azt itt celluxnak mondják. Bezzeg, ha erről még idejében szólt volna valaki Matkovićnak is... Isten nyugosztalja! Őt is... És még: ha a patikáját keresné, gyógyszertárba küldik, s nem értik majd, miért használ birtokos jelzőt, de a tornacipőjét egészen biztosan nem adják majd a kezébe...

Nem bírja ez a diktafon Iggy Popot (kár!!!), Deep Purple-re cseréltem hát: The Battle Rages On... De nem sokára indulnom kell Laciékhoz is. Mindegy, ez az oldal még menjen le, aztán majd odatelefonálok, hogy I'm comeing!

Warriors, come out to play!

Lapozgattam itt még tegnap este az otthonról hozott újságokat. Természetesen ezekben még mindig az athéni olimpia a vezető téma. Van a Blic augusztus 30-i számában egy egész oldalas nagy írás Nataša Janić családjáról. Egyelőre átmásolom most ide, később majd fordítást is készítek belőle:

 

„Blic" u poseti porodici Nataše Janić

Bila bi pobednik i među muškarcima

 

Subotnje prepodne stanovnici Bačke Palanke proveli su uz male ekrane, očekujući dva kajakaška finala za žene. U oba finala čekala se pobeda Nataše Janić, koja je nastupala pod mađarskom zastavom. Njena majka, braća i prijatelji pratili su prenos kod kuće i kako kažu, u dnevnoj sobi nije bilo mesta ni za sedenje ni za stajanje.

 

-- Komšije i prijatelji već su nekoliko dana promukli, jer su zajedno sa nama takođe pratili i finale pre finala, kada je u disciplini K1 Nataša pretekla svoju partnerku iz K2 Katalin Kovač, jedinu koja joj je mogla zasmetati na putu do zlata. Ta trka je bila neizvesna do poslednje dve bove, ali u jednom trenutku, mi pred televizorom počeli smo da vičemo, da je bodrimo i požurujemo, i ona je ubrzala, kao da nas je čula -- kaže Mićo Janić, Natašin stariji brat.

Tako je put do finala i zlata bio otvoren. Najverniji navijači kod kuće tvrde da su od početka znali da se Nataša vraća sa dve medalje.

-- Učio sam je da hoda i imao udela u izboru njenog imena, pa mogu da kažem da je poznajem od rođenja. Zbog toga ni jednog trenutka nisam sumnjao. Znao sam da može da završi obe trke u jednom danu i žao mi je što nije bila i u četvercu, jer bi i tu pobedila. Pratio sam kako vozi i na 280 metara sam znao da ima zlato. Ovo je tek početak, jer Natašino vreme tek dolazi -- tvrdi Dragomir Knežević, prijatelj i partner u kajaku Natašinog oca Milana Janića.

Ipak, navijači tvrde da je prvu trku bilo izuzetno teško gledati. Mama Štefica i brat Mićo kažu da su pomalo i strepeli, jer je 1,47 minuta, koliko je trajala trka, za njih trajalo mnogo duže.

-- Dok smo je bodrili i mi smo veslali, a kada je u prvoj trci u disciplini K1 prošla kroz cilj, nama je pao kamen sa srca. Po vremenu, to je jedna od najbrže voženih trka. Kada bi nekim vremeplovom mogla da se vrati u vreme našeg oca, bila bi među prvima i u muškoj konkurenciji -- kaže Mićo.

Samo 65 minuta kasnije, Nataša se ponovo našla u kanuu. Ovaj put sa koleginicom Katalin Kovač. Još jedna trka i još jedno zlato za Natašu.

-- Kada smo razgovarali posle trke, rekla mi je da je medalja u K2, možda sjajnija, jer je uspela da pobedi Nemicu Birgit Fišer, višestruku olimpijsku prvakinju. Fišer ima 42 godine i takmičila se našim ocem, a mnogi su je i u Atini videli na pobedničkom postolju. To je za Natašu velika čast -- kaže Mićo.

Natašina drugarica, Branislava Miškov, sa kojoj je trenirala pre odlaska u Mađarsku, kaže da je navijačko društvo u kući Janićevih više puta premotavalo snimak finalne trke. Od svega je za nju ipak najlepše Natašino radovanje, koje su komentatori na „Jurosportu" nazvali „plesom na vodi".

-- Pratimo sve njene trke i navijamo za nju. Ona kao da čuje sve ono što joj dovikujemo iako smo kilometrima udaljeni. Znamo koliko naporno radi i zato zaslužuje da pobedi -- kaže promuklim glasom komšinica Janićevih Milka Čobanović.

Kako kaže Mićo, dok je Nataša slavila pobedu u jednoj atinskoj diskoteci, prijatelji u Bačkoj Palanci su takođe slavili cele noći. Tokom vikenda su neprestano stizali telegrami i čestitke iz celog sveta, a Mađarska za sutra priprema doček zlatne kajakašice. Osim poziva prijatelja kajakaša, Janićevima se nije obratio niko u ime Kajakaškog saveza Srbije.

 

Van itt még két egészen nagy méretű fotó is illusztrációként a cikk mellett. 1. „Promukli od navijanja: drugarica Branislava, majka Štefica, komšinica Milka, brat Mićo i nekadšnji partner Natašinog oca Milana u kajaku Dragomir Knežević". 2. „Skok radosti: Nataša Janić proslavlja pobedu". A Blic augusztus harmincadikai számában két oldalas cikk olvasható még a vízilabdázók olimpiai döntőjéről, Szerbia és Montenegró -- Magyarország 7:8.

Ezt a meccset épp otthon néztem, ugye, ha a másnap otthon megvásárolt napisajtó is ír róla... Volt abban egyt kiadós poén, hogy a mieink játszottak a mieink ellen.

Robika mesélte másnap, amikor meghívattam vele szerénytelenségem és Orsi lányom egy kávéra, hogy a mérkőzés után végigtelefonálta ismerőseit. Mint, aki nem nézte a meccset és kíváncsi az eredményre...

-- Győztönk vagy vesztettünk?

-- Győztünk!

-- Győztünk vagy vesztettünk?

-- Veszítettünk!

-- Győztünk vagy vesztettünk?

-- Győztünk hát, hogy ne győztünk volna?!

Szép kis ankét! Azt mondja Robika, amolyan kábé fele-fele volt a válaszok megoszlása.

No, de ha már azt ígértem, veselkedjünk csak szépen neki mi most ennek a fordításnak:

 

Látogatóban Janics Natasa családjánál

A férfi mezőnyben is győzhetett volna

 

A múlt héten a szombat délutánt a képernyők előtt töltötték Bácspalánka lakói, ugyanis két női kajakdöntőt vártak. Mindkét döntőben a magyar színekben versenyző Janics Natasa győzelméért szorítottak. Édesanyja, testvére és a család barátai Jánicséknál nézték a közvetítést, s mint mondják, a nappaliban már sem leülni, sem fölállni nem lehetett, annyian voltak.

 

-- A szomszédaink és a barátaink már napok óta be vannak rekedve, ugyanis együtt nézték velünk a közvetítést. Már a döntő előtti döntőben is nagy volt az izgalom, amikor a kajak egyesek versenyében Natasa megelőzte partnernőjét, Kovács Katalint, akivel együtt indult a kajak kettesek versenyében. Katalin volt az egyetlen, aki útját állhatta volna az aranyhoz vezető úton. Ez a verseny egészen az utolsó előtti bólyáig kétséges volt, s akkor izgalmunkban a tévé előtt mi is kiabálva buzdítani kezdtük Natasát. Ő pedig, mintha meghallott volna minket, felgyorsította csapásait -- meséli Natasa bátyja, Mityo.

Ezután megnyílt az út a döntőig és az aranyig. Leghűséghesebb rajongói otthon azt állítják, hogy az elejétől tudták, hogy Natasa két arannyal tér haza.

-- Járni tanítottam, sőt a nevének kiválasztásában is volt némi szerepem, elmondhatom tehát, hogy születésétől fogva ismerem. Éppen ezért egy pillanatig sem kételkedtem. Tudtam, hogy végig tudja csinálni mindkét futamot egy nap alatt, és sajnálom, hogy nem indult négyesben is, hiszen ott is győzhetett volna. Figyeltem, hogyan evez, s már 280 méternél tudtam, hogy megvan az arany. Ez még csak a kezdet, mert Natasa ideje még csak most jön el -- állítja Knezsevics Dragimir, a család barátja, Janics Milan, Natasa édesapjának egykori kajakos partnere.

A szurkolók mégis azt mondják, az első futamot különösen nehéz volt végignézniük. Natasa édesanyja, Stefica, és testvére, Mityo, azt mondja, hogy mindketten nagyon izgultak, mert az 1 perc és 47 másodperc, amennyi ideig a futam tartott, nekik sokkal hosszabb időnek tűnt.

-- Miközben buzdítottuk Natasát, mi is eveztünk, s amikor a kajak egyesben célba ért, megkönnyebbültünk. A futott idő alapján ez egyike volt a leggyorsabb futamoknak. Ha valamilyen időgéppel visszatérhetne apánk korába, a férfiak mezőnyében is az elsők között lehete -- mondja Mityo.

Alig 65 perccel később Natasa újra vízre szállt. Ezúttal Kovács Katalinnal együtt. Egy újabb verseny, s egy újabb arany Natasának.

-- Amikor a verseny után beszéltem vele, azt mondta, hogy a kettesben szerzett érem talán még fényesebb is, mert sikerült legyőznie a német Birgit Fischert, a többszörös olimpiai bajnokot. Fischer most 42 éves, s annak idején apánkkal is versenyzett, sokan pedig dobogóra várták Athénban is. Nagy megtiszteltetés ez most Natasának -- mondja Mityo.

Natasa barátnője, Miskov Branislava, akivel Magyarországra való áttelepülése előtt együtt edzett, azt meséli, hogy az összegyűlt szurkolók Janicséknál többször is visszatekerték a döntőről készített felvételt videón. Számára a legszebb mégis Natasa öröme volt, amit a Eurosport kommentátorai úgy neveztek: „tánc a vízen".

-- Követjük minden versenyét, és mindig szurkolunk neki. Ő mintha hallaná a buzdításunkat, még ha több száz kilométertes távolságban is van. Tudjuk, hogy milyen kitartóan dolgozik, ezért megérdemli, hogy nyerjen -- mondja rekedt hangon Janicsék szomszédasszonya, Milka Csobanovics.

Amíg Natasa egy athéni diszkóban ünnepelte gyõzelmét, bácspalánkai barátai egész éjszaka ünnepelték őt. A hétvégén megállás nélkül érkeztek a táviratok és a gratulációk az egséz világból, Magyarország pedig másnap ünnepélyes fogadtatást szervezett aranyérmeseinek. A baráti körhöz  tartozó kajakozókon kívül Janicséknak senki sem gratulált a Szerbiai Kajakos Szövetségből.

 

Huhhh, be kell vallanom, ez gyorsabban ment, mint sejtettem volna...

Ezúton is gratula, Nataša!

Később olvastam valahol, hogy Nataša öccse, ezek szerint tehát Mićo pedig nem sokkal az athéni olimpia után horvát állapolgárságot kért és kapott, mert a jövőben horvát színekben kíván versenyezni...

-- Egy hetijegyet kérek, de úgy, hogy holnaptól legyen érvényes! És egy átszállójegyet...

-- Metróra?

-- Igen.

-- Kétezerkilencszáznegyven forintot kérek.

Nem akartam, hogy a mai napra is érvényes legyen a hetijegy, amit megveszek, mert ma reggel már vettem egy átszállójegyet, meg egyébként is este volt, tisztábvan voltam vele, hogy ma már legfeljebb csak egyet utazok vele, egy irányban, még ha átszállással is, aztán úgyis jövök haza, csícsózás meg minden, ami ezzel jár... Felesleges lett volna kilőnöm egy napot a hetijegyről egy önmagában árválkodó utazás miatt.

Itt angolul kezdődik:

„The Metro Transfer Ticket is valid for a single trip on the Metro or the Földalatti (Millenium Underground) with on change and for 60 minutes from the time on transfer. The ticket does not have to be validated a second time on transfer. The ticket does not entitle a passenger to break a journey (apart from the transfer) or not make a return journey. The ticket must be presented to the ticket inspector on request.

Érvényes a metrón és a földalattin egy utazásra, egy átszállásssal (átszálláskor nem kell újra kezelni), a kezeléstől számított 60 percig. Átszálláson kívüli útmegszakításra, ill. visszafelé utazásra nem jogosít. A jegyet ellenőrzéskor fel kell mutatni, és az ellenőr kérésére át kell adni."

No, most pedig éltetem egy kicsit (három doboz erejéig!) a Sárkány Sört! Betértem ide, a lakásunk melletti Sparba, nézgelődtem, hogy mit is kellene venni, mi hiányzik itthon. A múlt heti nagy ínségben szinte semmim se maradt, söröm a legkevésbé...

Mindegy, most úgy alakult a heti beosztás, hogy holnap nem kell dolgozni mennem, szabadnapos vagyok. Judit és Cintia előre beírta, mikor felel meg, hogy dolgozni menjen, s -- ennek értelmében ugyanakkor: -- mikor szeretne szabad lenni, egy fiú kellett még melléjük, Laci pedig azt mondta, hogy jó, akkor ő elvállalja. Mostanság pedig még nem állt szándékomban mulasztani, hiszen a „silni" papirológiában, amit még majd intézgetnem kell, lesz bőven olyan alkalom, amikor híján is leszek a szabadnapoknak. Mindegy, így most holnap intézhetem az intéznivalókat, amit már lehet.

Igaz is, akartam egy ügyes, szép kis listát, jegyzéket készíteni arról, hogy mit kell intéznem holnap. Az első mindenféleképp az iskola. Oda be kell mennem reggel, mert Orsit mára várták, hogy itt kezdjen suliba járni. Viszont most otthonjártamban úgy sikerült megszervezni a dolgokat, hogy jövő kedden, tehát majd csak holnaphoz egy hétre lesz az a költözködés, amikor Kati és Orsi is feljön ide hozzám.

El kell mennem aztán egy bankba számlát nyitni. Hogy oda utalják majd át a cégből eljövendő fizetésem, a zsíros pénzeket... Gondolkodtam, hogy melyik, milyen bank legyen az. Először a Budapest Bankra gondoltam, mert szimpatikusnak tűnt. Van egy bakfiókjuk a Blaha Lujza téren, oda jártam eurót beváltani még az első héten, amikor feljöttem intézgetni a dolgaimat. Gyorsan ment, kedvesen, akadékoskodás nélkül... Meg aztán az általuk kínált Privát Kölcsön (Hitelbírálat 30 perc alatt) is szimpatikusnak tűnt az összes vonatkozó feltétellel együtt:

„Velünk gyorsabb!

Rohanó világunkban az idő nagy úr. Ha Önnek pénzre van szüksége, bizonyára minél hamarabb szeretne szert tenni rá. A Budapest Bank ezért egy villámgyors megoldást kínál Önnek: válassza a Privát Kölcsönt és elég csupán 30 perc, hogy közelebb kerüljön céljai megvalósításához.

 

30 perc alatt minden kiderül

 

Igényeljen Privát Kölcsönt a Budapest Banktól, és mindössze fél óra alatt elbíráljuk kérelmét. A kölcsön összege pedig már másnap a számlájára kerül!

A pénzt tetszőlegesen, bármire felhasználhatja, ráadásul az igényléshez kezesre sincs szükség. A törlesztés biztonsága érdekében a Privát Kölcsönéhez halál, baleset, betegség és munkanélküliség esetére Hitelfedezési Biztosítást választhat.

A kölcsön igényléséhez elegendő felhívnia a Budapest Hitelvonalat a (06 - 1) 455-55-55-ös telefonszámon a hét bármely napján, a nap 24 órájában, vagy befáradnia a legközelebbi Budapest Bank fiókba.

 

A Privát Kölcsön általános feltételei

 

• Legalább 21 éves életkor, melyet az igénylés napjáig betöltött, illetve legfeljebb 65 éves életkor, melyet az igénylés napján még nem ért el, amennyiben a kölcsön összege 500 000 Ft-ig terjed.
• Legalább 24 éves életkor, melyet az igénylés napjáig betöltött, illetve legfeljebb 65 éves életkor, melyet az igényés napján még nem ért el, amennyiben a kölcsön összege 500 000 Ft felett van."

 

És így tovább...

Persze, minimum fél éves, tehát „6 hónapos munkaviszony"-t a jelenlegi munkahelyemen nem tudok felmutatni, mert épp két állás kötött lebegek. Otthonjártamban épp most írtam meg a felmondásomat (szíves igazgatói megrendelésre!...) a régi munkahelyemre, tehát azzal, az érvényessé válásáig még hátra lévő három nap ellenére sem érdemes nagyon dicsekednem. Úgy írtam meg ugyanis a felmondásomat, hogy majd csak csütörtöktől lépjen érvénybe. No, ja! Ha egyszer zsarolják az embert, legalább legyen velük geci, hátha kérnek kólát...

Az új munkahelyemre pedig egyelőre még csak előszerződésem van. Ebben pedig úgy fogalmaztunk, hogy a foglalkoztatás várható kezdete a munkavállalási engedély kiadásának napja. Addig pedig van még egy kis időnk... Nem szabad elkapkodni a dolgokat! Erre a mindenféle hivatalok különösen ügyelnek...

-- Ne vegye ezt hivatalnoki akadékoskodásnak -- fogalmazta meg aggályaimat a konzul úr pénteken Szabadkán.

Mert: mégis, mi másnak vehetném? Persze, egészen bizonyos vagyok benne, hogy (az ő helyzetéből nézve:) itthon, a külügyben majd nagyon is megdicsérik ezért. Fel is jegyzem gyorsan, hogy ezzel is szerezzek neki néhány terebélyes piros pontot.

Pedig igazán egyszerűsíthette volna a dolgom, hiszen épp ma döntött a magyar parlament, a Tisztelt Ház arról, hogy márpedig igenis lesz ügydöntő népszavazás a határon túli magyarokat alanyi jogon megillető magyar, ti. uniós állampolgárság ügyében. Annyi bizodalma meg azért csak lehetett volna bennem az igencsak tisztelt konzul úrnak, hogy megelőlegezi nekem ezt a kegyet...

No szóval: papírjaim intézés alatt (nagyon remélem, hogy előbb-utóbb csak fel tudok majd mutatni egy 6 hónapos, folyamatos munkaviszonyt is...), ennek a feltételnek egyelőre nem felek meg. Sőt, a módosított változatnak sem: „...vagy 1 éves, folyamatos munkaviszony a jelenlegi és az előző munkahelyén együttesen, legfeljebb 1 hónap megszakítással." A dolgot pedig tovább nehezíti, hogy az előző munkahelyemen, amelyik még három napig, tehát csütötökig megszakítva sincs, egy másik országban volt/van/lesz, vagy mi...

Állandó lakcímnek, habár bejelentve még nem vagyok, talán ez a bérelt lakás megfelel. Továbbá:

„• Két hónapos aktív lakossági forint- és bankszámlamúlt bármely banknál, amely nem mutat negatív egyenleget. 3 000 000 Ft-ot meghaladó kölcsönösszeg esetén Budapest Bank lakossági folyószámlával vagy befektetési kártyával kell rendelkeznie, melynek legalább 2 hónapos számlamúltja van, és az Ön fizetése erre a számlára érkezik. Ebben az esetben a kölcsönt a Budapest Bank folyószámlájáról kell törlesztenie.

• Ha a kölcsön összege 500 000 Ft-ig terjed, egyéni igénylés esetén minimum 50 000 Ft havi nettó jövedelem; társigénylés esetén személyenként minimum 40 000 Ft havi nettó jövedelem, azaz a két igénylőnek összesen minimum 80 000 Ft.
• Amennyiben a kölcsön összege 500 000 Ft felett van, egyéni igénylés esetén minimum 65 000 Ft; társigénylés esetén személyenként minimum 40 000 Ft havi nettó jövedelem, a két igénylőnek összesen minimum 90 000 Ft.
• Vezetékes lakóhelyi telefon vagy előfizetéses mobiltelefon. Kártyás mobiltelefon 500 000 Ft alatti kölcsönigénylés esetén.

 

Ami a szerződéskötéshez szükséges:

 

• Személyi igazolvány."

(Arról itt egy szó sem áll, hogy egy másik országból való, idegen, külföldi személyazonossági igazolvány nem jöhet számításba...:-)

„• Még egy, személyazonosságot igazoló okmány (TB- vagy adókártya).

• Előző két havi számlakivonat (hó végi zárókivonat) arról a számláról, ahonnan a kölcsönt törleszteni kívánja.
• Vezetékes telefon esetében előző havi telefonszámla-levél és a befizetést igazoló dokumentum. Kártyás mobil esetén a legalább 1 éve meglévő szerződés, mely az Ön nevére szól, amennyiben a kölcsön összege 500 000 Ft-ig terjed.
• Vezetékes telefon esetében előző havi telefonszámla-levél és a befozetést igazoló dokumentum. Előfizetéses mobil esetén előző 2 havi telefonszámla-levél és a befizetést igazoló dokumentum, amennyiben a kölcsön összege 500 00 Ft fölött van.
• Jövedelem, ha Ön

-- Alkalmazott: Budapest Bank Rt. formanyomtatvány, amit jelen szórólap hátoldalán is megtalál;

-- Vállalkozó: APEH által kiállított jövedelemigazolás és a vállalkozói igazolvány;

-- Nyugdíjas: NYUFIG határozat és a legutolsó bankszámlakivonat.

 

További információért kérjük hívja a

Budapest Hitelvonalat a (06 - 1) 455-55-55-ös telefonszámon."

 

No, hát erről beszéltem, ez keltette fel az érdeklődésemet. Aztán, amikor tervemet elmondtam Lacinak, ő meg az OTP-t ajánlotta. Neki is ott van számlája, és nagyon elégedett velük. Külön kiemelte, hogy számára egyebek mellett az is kiemelt fontosságú, hogy ott a számlája mellé automatikusan kapott internet-kártyát is, így az interneten keresztül is bármikor vásárolhat, ha épp van pénz a számláján.

Ez is egy fontos szempont lehet!

Szinte bizonyos, hogy a pénzem felét az interneten költöm el, ha már egyszer majd lehet.

A hétvégén viszont otthonjártamban most az jutott eszembe, hogy a legjobb lenne a Raiffeisennél számlát nyitni itt, Magyarországon. Egyrészt, egy OTP-s számla már van a csalában, Katié. Másrészt pedig otthon van már egy Raiffeisenes hitelem, minek folyán havi 56 eurót utalnak át a fizetésemből a bankhoz. Nomármost, ha csütörtökön érvénybe lép a felmondásom, két hónapig még nem lesz belőle probléma, mivel jó cég ez a miénk (csütörtökig, ugye, még az enyém is...), s egyelőre az augusztusi személyi jövedelmek sincsenek kifizetve.Viszont, ha ott egyszer majd belátható időn belül megszűnik a fizetésem folyósítása, akkor gond lehet ebből. Fülön csíphetik apámat, mint kezest, amint az első törlesztőrészleg átutalása fizetésem híján elmarad... A legegyszerűbb lenne a hitelt átdobni Kati fizetésére, hogy a továbbiakban onnan vonják le. Nomármost, ha ráadásul még azt is sikerülne a cégen belül megoldani, hogy amikor a banktól a nevemre megérkezik a következő törlesztőrészleget kiigénylő kereset, Kati fizetéséből egyszerűen csak utalják át, az lenne a legideálisabb, hiszen akkor a bankot az egész kis ügyletről értesíteni sem kellene, nem is lenne vele akkor az a rengeteg felesleges papírmunka, ami mellesleg még idegölő is, s ez utóbbi keményen...

No, de ha ráadásul úgy sikerülne megoldani a dolgokat, hogy én itt a magyarországi Raiffeisen Banknál nyitnék egy számlát, ahová majd az új cégtől a fizetésem forintban érkezik, s az otthoni hitel törlesztőrészleteit ezentúl erről a folyószámláról vonják le, no az lenne az idealitás szempontjából a mindenek felett álló. Hiszen akkor minden egy bank keretin belül maradna, ők meg csak elintéznék valahogy egymás között belső ügyintézésben. Lenne persze ezzel is némi papírmunka, de eszi fene, ha megoldható, miért is ne lehetne nekiveselkedni...?

Ebből az elképzelésemből azonban Zoli ábrándított ki most otthonjártamban, mondván, igaz, hogy Raiffeisen Bank van Szerbiában is, meg Raiffeisen Bank van Magyarországon is, de ezek mind leányvállalatok, s hiába azonos a nevük, hiába megegyező a fő-főnökség, a nyugati központ, gyakorlatilag mégsincs semmi közük egymáshoz., kapcsolat meg főképp nincsen közöttük.

A bankszámla megnyitását azért is tartottam elsődleges fontosságúnak, hogy a cégtől (az új munkahelyemről) igényelhessem végre az engem immáron jogosan megillető, azonban „hivatalnoki akadékoskodás" miatt legálisan még mindig nem kifizethető jövedelmemet.

Mert addig még hagyján, hogy a múlt héten Laci adott egy számlát a Bt.-jére, hogy előleg címszó alatt hozzájuthassak némi pénzhez, s a nélkülözésemnek, a nem önként, s távolról sem hiúsági okokból, hanem a körülmények kényszerítő hatására vállalt fogyókúrámnak véget vethessek végre, de ezt így nem lehet ám tartósan csinálni.

Sport és bankok, illetve a pénz, ez ma a kenyér és a cirkusz...

 

No, megyek aludni. S ha mindezek után még az Írószövetségbe is jut időm elmetrózni és elbaktatni, hogy kérvényezzem a felvételemet, igazán hatékony napom lesz. A tüdőszűrést itt már, s ilyen kontextusban említeni sem merem...

Mindkettőt csak kérdőjelesen írom fel most a listámra.

A borotválkozást pedig ma este már kihagyom!

(A Himnusz alatt már fogat is mostam!)

 

No, lëlköm, átutalásokat mostantól a 11773092-00058979-es OTP-s folyószámlára várok. Adakozzatok szegény, szerencsétlen, nyomorult íródeák számára, aki „a szülőföldjétől távol látta meg a napvilágot".

Ma még fel kellene hívnom az iskolát, ezúttal az igazgató-helyettessel beszélnem, hogy megtudjak olyan dolgokat, Osri melyik osztályba (A, B vagy C?) fog járni, ki lesz a tancsija (tanító néni-e vagy bácsi), milyen tankönyvekre lesz majd szüksége, s azokat hogyan tudjuk beszerezni.

A bank kiválasztásában pedig végül a lustaság volt a döntő, s az lett az elsődleges szempontom, hogy közel legyen itt, a lakáshoz. Ebben pedig az OPT volt a nyerő. Bementem tegnap délelőtt a suliba, s mondtam ám, hogy:

-- Az igazgató urat keresem.

Ők meg mondták nekem (mert kinek is mondhatták volna...), hogy épp a másik iskolában van, órát tart, tanít, kábé fél óra múlva kellene megérkeznie. Mondtam erre, hogy jó, nagyon jó.

-- Nincs itt a közelben valamilyen bankfiók?

-- Dehogynem, itt az első sarkon, a műjégpályával szemben.

Nosza, így jutottam el itt a Lobogó utcai OPT-hez.

Holnap reggel fél tízre még vissza kell mennem az iskolába, ezúttal már Orsi leendő tanítónénijével beszélni. Hááát, nem pont úgy alakultak a dolgok, ahogy a kis Móriczka elképzelte, s ahogy szerettem volna. Még amikor először voltam bent, akkor kérdezte az igazgató úr, hogy akarjuk-e, hogy testnevelési, torna szakos osztályba kerüljön. Mondtam, hogy bármit, csak azt ne! Most meg azt mondja a helyettese, hogy mégis olyanba kerül, mert az egyik osztályban csak tizenhatan vannak, alacsony a létszám, családias légkörben folyhat az oktatás. Legalább annak, hogy továbbra is C-s marad, Orsi is örülni fog.

Csak arra a kurva tüdőszűrésre nem tudok továbbra sem eljutni. Tegnap este ugyan végigsétáltam a Mester utcán, de nyomát sem láttam (persze, nem is az volt az elsődleges...), hová kellene ott tüdőszűrésre mennem. De azért azt sem tagadhatom, hogy megfordult a fejemben, andalgás címszó alatt, hátha megpillanthatom... Itthon voltam délután, s amolyan hat óra tájban faszságnak éreztem volna lefeküdnöm aludni. Lementem hát körülnézni, de annyira még nem ismerem itt a környéket, hogy tudhattam volna, hol van itt elérhető közelségben jóféle kricsmi. Gyula hívott időközben, mondja, hogy kint van Strasbourgban, csütörtökön jön haza, de rögtön lemennek Marival a Balatonra, nem jön össze a találkozó.

Mindegy, lementem itt körülnézni, hova lehetne beülni, elfogyasztani ezt-azt. Még az is megfordult a fejemben, hogy jó lenne összeakadni valami helyi, lokális kis törzsvendég alkosz társasággal egy kiadós vedelészetre. Mondjuk, Fradi-drukkerekkel, vagy valami... De mivel semmi ilyesmi nem történt velem, beültem hát abba az egészen lepusztult, lebujos külsejű kis bódéba, ami itt van közvetlen közel, útközben a metró felé menet. Megittam itt ugyan egy sört, de egyetlen, árválkodó vendégként nem találtam túl izgalmas szórakozásnak ezt az egészet. Nem akartam itt fel s alá téblábolni a lakótelep utcái között újabb alkalmas betérő után kutatva, gondoltam, elmegyek inkább a Castróba. Vivát Fidelnek! Elmetróztam hát a Kálvin térig (és tényleg: a Kálvin teret Calvinról és Hobbesról nevezték volna el?), ott van a Ráday utca, s gondoltam, a Castróban akár még ismerősökkel is összefuthatok. Nem futottam! Hely se nagyon volt odabent, előbb a söntés mellé akartam ülni, de akkor megpillantottam azt a kis Singer sarokasztalt, amelyiknél a legutóbb Gyulával is ültünk, a számítógépek tövében, így hát ott kötöttem ki.

Addigra már meg is éheztem, rendeltem hát egy adag újvidéki húsgombócokat. Ez valami fantázianevű fantáziakaja, otthonról ilyet nem ismerek. Hasonló, mint a ćufte, de mégsem az, mert sajt van a közepében, s nincs hozzá paradicsomszósz. Gondolom, a szerb szakácsnak vidám, jó napja lehetett, s a hagyományos kaják alapján összemixelt valamit, amolyan „hozott anyagból dolgozunk"-alapon, ahogy egyébként én is szeretek főzögetni-kotyvasztgatni, s amiben aztán összekombinált mindent, ami épp a keze ügyébe került. Tudod, kinyitod a fridzsedert, s aztán épp benne találsz, abból készítesz valamit... És ezek a húsgombócok nem is főzve vannak, ahogy a becsületes ćuftenak azért mégiscsak illene lennie, hanem rostélyon sülve, és hagymával tálalják, mint a čevapot vagy a pljeskavicát. Mindent összevetve, ezeket az újvidéki húsgombócokat úgy képzeld el, mint a čevaphúsba tekert sajtot... Čevaphúsból készült gombócok, amelyeknek sajt van a közepén, és rostélyon vannak megsütve. Nekem ízlik, kifejezetten finom kaja. A Castro nagy előnye még, hogy ismerik ott az ajvár fogalmát, így hát azzal rendeltem, de sültkrumplit elfelejtettem kérni hozzá. Múltkor, amikor Karittyal ettünk itt, krumplival rendeltük, s úgy kifejezetten jóllaktam vele. Így azonban, anélkül, amikor megettem, éreztem, hogy férne még belém.

Újabb adagot persze anyagi okokból sem rendelhettem, s mivel egyedül ücsörögnöm, a Pesti Estet, az EXIT-et és a Súgót egy ültő helyemben kiolvasnom itt sem volt túlzottan izgalmas, a következő körben már csak a számla volt a rendelésem. Megittam a söröm, és az indulást fontolgattam.

Még így sem múlt el azonban felettem nagyon az idő. Így hát nem a metró felé, hanem az ellenkező irányban indultam el végigsétálni a Ráday utcán. Nagy felfedezéssel ért fel a számomra, hogy az egyik onnan nyíló mellékutcába pillantva, s az egyik ott díszelgő bejárati napernyő, illetve holmiféle díszítőelem reklámszövegét leolvasva megvilágosodott előttem, hogy most már olyan színitanoda is létezik, ahol szinkronzínészeket képeznek. Olyan színészeket tehát, akik sohasem fognak színpadra lépni, akik soha sem játszanak filmekben. Ők csak megbújnak a stúdiók légkondícionált mélyén, a hangjukat adják más, külföldi színészeknek, s röhögnek a markukba, hogy bezzeg olyan pénzeket vágnak zsebre, amilyeneket nem szégyellnek. Tudom, a szinkron önmagában is egy kis maffia, ha egyszer bekerülsz a klánba, akkor benne vagy, s tudom azt is, hogy nagyon sokan élnek ebből. Megértem még azt is, hogy az egyébként igazi (igazából is...) színészeknek jól jön egy kis mellékkereset, s elvállalnak ilyesmit is, hogy a haramadik kocsijukat is megvehessék. De mindez a tudás és megértés sem gátolna meg abban, hogy úgy betiltsam ezt az egész szinkronipart, hogy írmagja se maradjon. Elképzelhetetlen számomra, hogy vannak olyan emberek, akik sohasem hallották például Woody Allen igazi, eredeti hangját, pedig az összes filmjét látták. Ők igazából nem Woody Allen filmjeit látták, hanem valami azonosíthatatlan, meghamisított felvételeket holmi Kern-féle hangjátékkal kísérve. Akárha a némafilmeket rég kísérő zongoristák játéka helyett játszották volna le ezt a hangjátéklot magnóról... Azok nem az eredeti filmek voltak! Mert a fene bánja, holmi szappanoperákat, butácska kis tévésorozatokat szinkronizáljanak tetszésük szerint, az ipar, az futószalag, az tömeggyártás, de a filmeket, az igazi filmeket, amelyeknek alapvetően művészetnek, műalkotásoknak kellene lennük, igenis hagyják békén. No, ez utóbbit betiltanám! Még a Rambókat se! És nem mondhatja be valaki más Schwarzenegger helyett egy szivacsfalú stúdióban állva, épp a szövegkönyvvel legyezve magát, hogy „asta la vista, baby!", nincs ilyen! Onnantól kezdve az már nem ugyanaz a film!

Mindegy, gondoltam, megindulok gyalog hazafelé, s ha nem is megyek végig gyalogszerrel, majd amikor kifáradok, vagy miután beleunok a sétálgatós városnézegetésbe, hát majd fogok magamnak valamilyen járműféleséget. Végigsétáltam hát a Mester utcán, ki a Haller utcáig, s aztán a Nagyvárad téri metrómegállóig. Kiadós városnéző sétát hoztam így össze magamnak...

Azt már csak ma reggel vettem észre, hogy épp ennek köszönhetően egy újabb vízhólyag képződött a talpamon. Kicsit kínos, hogy már a körmöm is megnőtt annyira, hogy vágni kellene, ollóm viszont nincs.

 

No, hát ez már csak ilyen lett, megint nincs benne semmi szex, hacsak most sebtében, menteni a menthetőt, magamhoz nem nyúlok... Jóskának így nem is biztos, hogy tetszene.

Én meg csak itt ülök a konyhában, itt áll mellettem a diktafon a kis adapterrel, meg a hozzá csatlakoztatott számítógépes hangszórókkal (de mivel a diktafon alapvetően nem zenehalgatásra van kitalálva, az csak mono hangot képes adni, s akármit csináljak is vele, csak az egyik hangszórója szól...), épp most rebegte el a fülembe a Pretenders, hogy I'll Stand By You. No, tudom, a szexhez ez még nem elég, de majd csak kisül belőle valami.

Itt ülök, s épp azt fontolgatom, időközben továbbra is a 4-es metróra várva (milyen jó kis sorozat futhatna ezzel a címmel a Képes Ifiben!; s tényleg, a lapból meg épp ma kellene megjelennie az utánam következő, az érám utáni első számnak...), hogy készítek magmnak egy újabb bögre kávét. Nem mintha nem kávéztam volna már eddig is hülyére magam ma délelőtt, de akkor is...

Otthon mindig a bojlerból eresztett meleg vízzel szoktuk megkeverni az instant kávékat. Amit most iszok, ezt is még otthonról hoztam:

„MAXWELL HOUSE

INSTANT KAFA U GRANULAMA -- MAXWELL HOUSE

Mešavina prženih kafa (arabica i robusta). Način pripreme: jednu kafenu kašiku kafe staviti u šolju, dodati vruću vodu i promešati. Za frape: u šejker staviti dve dve kašičice kafe, hladnu vodu i kockice leda i dobro protresti.

Rok upotrebe utisnut na pakovanju.

Čuvati na hladnom i suvom mestu.

Proizviđač: Kraft Foods

Zemlja porekla: Grčka

Uvoznik: NELT Co. d. o . o., Francuska 81, Beograd

e 200 g"

Itt azonban vezetékes melegvizünk van, ami a csapból folyik, az pedig jobbára csak langyos, abban kávét kikeverni nem lehet, hiszen a kompletta, avagy a kávéfehérítő krémpor el sem olvad benne rendesen. Ezért szoktam rá arra, hogy az instant kávéhoz is forralok vizet a gázon.

Most pedig, amikor legutóbb otthon jártam, hoztam magammal egy zacskó török(ös) kávénak való őrleményt is. Otthon már egy ideje nem főzünk, meg sem innám az ilyet, de úgy voltam vele, hogy itt meg ez az, amit alig ismernek az emberek, itt meg ez a kuriózum. Az itt kapható őrölt kávékból, ugye, nem lehet rendes török(ös) kávét főzni, mert ahhoz sokkal finomabbra kellene őrölni, amit itt veszünk az meg túl durva őrlésű.

Úgyhogy most VIVA LA GRAND KAFA!

„MEŠAVINA PRŽENE MLEVENE KAFE

NETO 100 grama

Proizvodi: GRANDPROM d. o . o.

Beograd, M. Popovića 9

tel: 011 142-571

Zahvaljujući posebnom postupku u toku proizvodnje i zahvaljujući kvalitetu ambalaže, ukus i aroma ove brižljivo odabrane mešavine kafe ostaju besprekorno očuvani do otvaranja kesice.

Napomena: Nakon otvaranja kesice, sadržaj je potrebno čuvati u zatvorenoj posudi."

Talán épp most érkezett el az ideális alkalom arra, hogy főzzek ebből egy dögerős török(ös) kávét. Amíg a 4-es metró be nem fut itt az orrom előtt (hiszen már hetijegyem is van hozzá...), vagy meg nem épül legalább, én elszürcsölgetem itt csendben, aztán meg már úgyis indulnom kell majd dolgozni...

 

NATIONAL

GEOGRAPHIC

 

Photograph by Marc Moritsch

Visit our website:

www.nationalgeographic.com

Experience the National Geographic Channel.

Call your cable or satellite provider for availability.

© 2004 National Geographic Society

NATIONAL GEOGRAPHIC, and Yellow Border, are trademarks of National Geographic Society.

All rights reserved.

 

És végül persze van még itt egy ilyen is (csak, hogy ne tűnjön úgy, mintha fátylat akarnánk borítani a múltra...; vagy mi...; vagy mi van?):

 

3:26 - írta szpray

Két csepp vizet a tengerbe

 

„Plattyan, olyan lágy a tojás, sárgán ömlik a vécébe, mint a napsugár."

(Kontra Ferenc)

 

Orsi új órarendje:

 

HÉTFŐ KEDD SZERDA

1. matematika matematika matematika

2. nyelvtan olvasás olvasás

3. oszt. főnöki fogalmazás ének

4. testnevelés testnevelés környezet

5. technika rajz

6. rajz

 

CSÜTÖRTÖK PÉNTEK

1. testnevelés matematika

2. nyelvtan nyelvtan

3. olvasás ének

4. angol angol

5. környezet

6. úszás

 

Az új tancsitól tegnap már az új tankönyveket is elkaptam, s ide is készítettem Orsi leendő asztalára:

1. Balassa Lászlóné - Csekné Szabó Katalin - Szilas Ádámné: Negyedik matematikakönyvem (negyedik osztály), Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2004.

2. Balassa Lászlóné - Csekné Szabó Katalin - Szilas Ádámné: Negyedik matematika feladatgyűjteményem (negyedik osztály), Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2004.

3. Gránitzné Ribarits Valéria - Ligetfalvi Mihályné: Ki(s)számoló (feladatok 4. osztályosoknak), Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004.

4. Albertné Balogh Márta: Negyedik daloskönyvem, Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2004.

5. Derek Strane: Chatterbox (munkafüzet 2), Oxford University Press

6. Báthori Anna Zsuzsanna: Hétszínvilág olvasókönyv (4. osztály), Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2004.

7. Lantos Mária: Hétszínvilág munkafüzet (4. osztály), Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2004.

8. Fülöp Mária - Szilágyi Ferencné: Fogalmazás munkafüzet (4. osztály), Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2004.

9. Fülöp Mária - Szilágyi Ferencné: Nyelvtan és helyesírás munkáltató tankönyv (4. osztály), Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2004.

 

Tankönyvet jó írni (vagy összeállítani), mert az aztán sok-sok kiadást megér. Egy prózaíró vagy költő, ha nem klasszikus, s legfőbb hátrányára még kortárs is, művének tizenhárom kiadásáról nem is álmodhat.

Látom, a Szivárványt kapni fogják itt is, de fel kell majd hívnom Gézát, hogy a Mézeskalácsot (még ha talán ki is nőtte már a gyermek...) és a Jó Pajtást is küldjék neki postán. Mert mégis!

Matematikából szüksége lesz a csemetének egy db. négyzetrácsos füzetre (itt így mondják a kockás füzetet), az olvasáshoz egy vonalasra, nyelvtanhoz és fogalmazáshoz ugyancsak vonalasra, énekhez hangjegyfüzetre, a környezet tantárgyához meg vonalasra, technikához (otthon: műszaki ismeretek) 1 db. bármilyen füzetre, valamint kelleni fog egy üzenőfüzet is (otthon: notesz).

Egy ilyen füzetcsomagot is kaptam, de nem akartam még felbontani, hadd legyen a gyerkőcnek az is egy külön élmény, hogy kicsomagolja.

„IV osztályos füzet- és tanszercsomag

TARTALOM

27-32 A/5 négyzetrácsos füzet 2 db.

21-32 A/5 vonalas füzet 5 db.

20-32 A/5 sima füzet 1 db.

36-16 A/5 hangjegyfüzet 1 db.

A/4 félfamentes rajzlap 40 ív

A/4 famentes rajzlap 10 ív

30 cm-es vonalzó 1 db.

60 fokos vonalzó 1 db.

45 fokos vonalzó 1 db.

Technikacsomag 1 db.

HB-s ceruza 2 db.

2B-s ceruza 1 db.

6B-s progresso grafit 1 db.

12 db-os zsírkrétakészlet 1 db.

6 db-os temperakészlet 1 db.

2-es ecset 1 db.

8-as ecset 1 db.

radir 1 db.

»Guttenberg Unokái«

Papír, írószer

1092 Budapest, Ráday u. 53."

 

Koštunica szereti a kisebbségeket. Nem úgy, mint a már Hágában ücsörgő Šešelj vajda, száraz kenyér közé csomagolva szendvicsbe, de nem ám. Koštunica Šešeljhez képest úriember. Ő szépen feltálalva, ízléses terítékkel, gazdag feltéttel és bőséges körettel szereti a kisebbségeket. Talán még azt sem veti meg, ha valamelyest csípős a koszt, egy kis Erős Pistát szívesen rak rá; főleg, ha magyarok vannak terítéken.

Végre elment, pedig hetek óta érezhető volt, hogy nem fűlik hozzá a foga. Akárhogyan értékeljék is a PR-szakemberek, nagy megaláztatás volt a számára, hogy nem talált több használható kibúvót.

A kisebbségek mellett kiállni, egyáltalán: foglalkozni a számukra fontos kérdésekkel választási kampány idején, Szerbiában még mindig nem nyerő.

Főleg nem akkor, ha az ember, akárcsak Koštunica, egy olyan politikus, akinek a vezetése mellett a szélsőségek erősödését segíti a hatalom. Ha megnézzük a statisztikákat, mind azt mutatják, hogy a vajdasági magyarverések, vagy ahogy Szerbiában mondják, a „nemzetek közötti incidensek", szóval a kisebbségellenes atrocitások, mind-mind a tavaly decemberi választások óta szaporodtak el. Pedig ez az időpont, 2003. decembere egybeesik azzal a dátummal, amikor Koštunica és pártja hatalomra került.

Nem sokat számít az, hogy tevőlegesen persze nem vesz részt az „incidensekben", s az sem, hogy szólamaiban el is ítéli a vajdasági magyarság elleni támadásokat, ha egyszer az ő kormánya az, amelyik segíti a szélsőségek erősödését.

Ily módon pedig azon sem kell csodálkoznunk, hogy politikai ellenfelei - a fenegyerek Čedomir Jovanovićtyal az élen - már huzamosabb ideje az „új Milošević"-nek nevezik.

 

No, hát így állunk!

Orsi pedig múlt hétvégi otthonjártamban írt nekem egy listát arról, hogy milyen tévállomásokat igényel a pesti lakásunkba: ViaSat3, RTL Klub, TV2, MTV, Minimax, National Geographic, HBO, Duna TV, B92.

Hááát, ebből szerintem a B92 egészen bizonyosan nem fog összejönni... Én meg nem is tudom, milyen tévéket kellene itt nézni. Talán jól jönne, ha lenne Hír TV-nk, meg talán CNN, vagy tudom is én... A munkámhoz mindenképp kellene, de azt meg nem nagyon hiszem, hogy pusztán szórakozásból, saját kedvtelésemre angolul hallgatnék híreket... No, mindegy, we will see.

Holnap mindenképpen át kell mennem Zsuzsiékhoz némi segítséget kérni. Itt van először is a nagy szoba (mondjuk nappalinak, még ha itt is alszunk...) világításának dolga. Egyik este, amikor fel akartam kapcsolni a lámpát, hiába nyomogattam a kapcsolót, nem reagált az akkor már semmire. Nosza, mondok, jól van, felkapcsoltam a teraszon is, meg az előszobában is a lámpát, s így két oldalról csak sikerült bevilágítanom a szobát annyira, hogy ne kelljen vakon bóklásznom benne. Másnap lementem ide a sarki Sparba és vettem egy égőt, hogy kicseréljem. A körtét. Igen ám, de amikor betettem ezt az újat, akkor sem volt hajlandó elkezdeni világítani. Ehhez már mester kell, ha nálamnál nem is okosabb, de hozzáértőbb mindenképp. Ez tehát az első intézendőm Zsuzsiékkal.

A második lesz a tévés ügylet. Azt ugyan mondta Erika, hogy van bekötve a lakásba UPC-s kábeltévé (meg hát látom is az előszobaajtó felett a zsinórokat/vezetékeket...), de amikor ők elköltöztek innen, akkor lemondták, kijelentették, vagy már ugye, azt csinálták, amit ilyen esetekben kell is. Most tehát szükségem van egy telefonszámra, amit felhívhatok, vagy egy címre, ahová elmehetek, hogy intézkedjek: kössék/kapcsolják már vissza nekünk. S mindezen felül még csak abban reménykedem, hogy ugyanezen a rendszeren keresztül kábeles internetünk is lesz...

Sokat jelentene!

A harmadik dolog pedig, amit meg kellene vitatni ezen a szomszédsággal megtartandó értekezleten: a múlt héten érkezett villanyszámla kérdése. Ezek lesznek hát a napirendi pontjaink.

Kaptam ugyanis egy számlát a múlt héten, amin egészen biztosan baromira egyszerű kiigazodni, de - sajnos!!! - nekem még nem sikerült megnyugtatóan (kölcsönös megelégedésre... kölcsönös megelégelésre...) értelmeznem. Rá kell hát kérdeznem valakire, akinek már gyakorlata van ebben, s aki érti is:

 

„TÁJÉKOZTATÓ

Tisztelt Fogyasztónk!

 

Fogyasztói szám: 157613820000

 

Ezúton szeretnénk tájékoztatni arról, hogy a mögöttünk hagyott elszámolási évben elfogyasztott villamos eneregia mennyiség figyelmbe vételével újra meghatározzuk a részszámláiban elszámolandó villamos energia fogyasztás mértékét. Ennek megfelelően az Ön fogyasztási helyére vonatkozóan

 

80 kWh/hónap 24 órás (»nappali«)

0 kWh/hónap különmért (»éjszakai«)

 

fogyasztást állapítunk meg.

A részszámlákban fizetendő összeg a fentiek szerint meghatározott fogyasztás és az aktuális villamos energia egységárak szorzata. Ha a villamos energia fogyasztás megállapításával kapcsolatban bármilyen észrevétele, kérdése lenne, telefonos ügyfélszolgálatunk munkatársai készséggel állnak szíves rendelkezésére a 06-40-38-38-38-as, helyi tarifával hívható telefonszámon. Annak sincs akadálya, hogy személyesen keressen fel bennünket, a számlán feltüntetett ügyfélszolgálati ponton. Kérjük, hogy észrevételeit legkésőbb a tájékoztatónk kézhezvételétől számított 10 napon belül tegye meg, ellenkező esetben a fentiekben megállapított havi fogyasztás értékét elfogadottnak tekintjük, s következő részszámláját már annak figyelembe vételével készítjük el. (Fontos tudnia, hogy ha a részszámlákban elszámolandó villamos energia fogyasztás mértéke mind a 24 órás, mind a különmért fogyasztás esetén 0 kWh/hónap, akkor évente csak egyszer fog számlát kapni tőlünk.)

 

Budapest, 2004. 08. 28.

 

Megértő figyelmét megköszönve:Budapesti Elektromos Művek Rt.

 

Major György Burza Veronika

igazgató osztályvezető"

 

No, ebből (talán...) sokminden kiderülhetett (volna...), de mégsem. A számla lényege azonban ez:

„Számlázott időszak vill. energia ellenértéke (HUF): 18221 12 2187 20408

Számlázott időszak vill. energia ellenértéke (HUF): 7042 25 17061 8803

Ebből részszámlán kiszámlázott összeg (HUF): 13880 12 1664 15544

Ebből részszámlán kiszámlázott összeg (HUF): 24290 25 6076 30366

Különbözet összege (HUF): 4341 12 523 4864

Különbözet összege (HUF): -17248 25 -4315 -21563

Késedelmi kamat (HUF): 0

Egyenleg (HUF): -16699"

Ki érti ezt?!

Számomra továbbra sem világos, hogy ezt a tizenhatezer-hatszázkilencvenkilenc forintot most be kell fizetni, vagy épp ellenkezőleg, Erikáék ennyivel túlfizetésben vannak (még ha ez utóbbi nem is túlságosan valószínű...).

Zsuzsiék érteni fogják!

Remélem...

Persze, nem félek én ettől, hamarosan ebbe is belejövök majd, csak hát most ez az egész - akárcsak az adott élethelyzet is - teljesen új nekem. Az otthoni számlákat már ismerem, azokról ránézésre megállapítom, hogy mekkora tartozást kívánnak behajtani, mennyi pénzt követelnek (mert általában azt teszik...), s teszem ezt anélkül, hogy a mellékelt apróbetűs tájékoztatót végigbogarásznám; majd belejövök, s kiismerem magam ezeken is, no...!

Furcsa élményem volt a metrón ma délután, munkából hazafelé jövet. Elvettem még a Déli Pályaudvarnál, rögvest ahogy beszálltam, a kis műanyag tartókából az Útilap (ingyenes reklámkiadvány) legújabb számát. Nem tudok sokat mondani erről, mert se dátum, se lapszám nincs feltüntetve rajta, erre már nem tellett a kiadó, a PROMIX-PLUS RT. (1211 Budapest, Corvin út 18-24., utilap@promix.hu) figyelméből. Lényeg azonban, hogy megjelenik kéthetente, s teszi ezt 100 000 példányban (az előző szám is megvan még valahol, arra érkeztem fel Pestre...); van benne keresztrejtvény, egy-két cikk, és sok-sok, sőt még több reklám, amennyit csak erre a szűk kis nyolc oldalra be lehet gyömöszölni és némileg/nemileg erőszakolni. És itt vannak a csajok, akikkel a 9. budapesti EROTIKA kiállítás és börze reklámozza magát, itt vannak mind a sorban: Michelle Wild, Viktoria Swinger, Maria Belucci, Cony Ferrara, Linda & Gyöngyi, Christina Bella, Maya Gold, Susan Pearl, Lolita Engel, Stefania Bruni, Cindy Lords, Mészáros Dóri és végül, de távolról sem az utolsó (éppenséggel csak jobb szélső...) a sorban Mandy Bright; a csajok, akik mind a kamerákba lógatták a pinájukat a LUXx Video, a Fókusz, a Hara-Show, a LevélPressz és a Bella Models istállók futtatásában. Mindez szeptember 24-én, 25-én és huszonhatodikán (mert nem matematika ez!) a SYMA Rendezvénycsarnokban (a Puskás Stadion területén), csakis és kizárólag tizennyolc éven felülieknek a lelki üdvére nekije!

Szóval, hülye azért nem vagyok (hogy még egy reklámnak polgárjogot adjak itt...), látom én, mert a metróban szemközt utazók azért rendre olvasnak ám Blikket meg más bulvár (szak)irodalmat, hogy a bulvársajtó mostanság rendszeresen arról cikkezik, hogy a pornográfia polgárjogot nyert a társadalomban és a köztudatban, de akkor is...!

Lehet, hogy öregszem?

Én vagyok az Öreg Sam!

Öreg Szem?

Otac Sam...

De nincs semmi veszve még... Aki annyi erotikus irományt termelt már életében, mint én (aki monodrámát írt arról, hogy szereti a faszát verni; aki kisregényben áradozott az anális szex rejtelmeiről és gyönyöreiről, s ráadásul az adott pillanatban épp ezzel az aktussal csalta meg a tartós nőjét; aki forgatókönyvet írt arról, hogy ha lányterstvére lenne, úgy megbaszná, hogy szétállnának a fülei...), az ne nagyon hadonásszon az ilyesmi ellen, mert még majd pofán találja (ön)magát csapni. De akkor is! A pornográfia az én értelmezésemben baszás a baszásért, az csak arra jó, hogy fölállítsa az ember a farkát, ha egyedül van és épp ki akarja verni - tehát csak a libidóra hat. Az erotika pedig (ha mégoly durva vagy mohó megjelenítésben is...) az érzékekre hat, ami meg már egy egészen másik kategória. Az érzékiség pedig a libidóval nem rokon kifejezés, nem szinoníma, és még csak köszönő viszonyban sincsenek. No jó, abban igen! Köszönnek egymásnak az utcán, ha találkoznak, de - mondjuk - Dormán már nem küldi utánuk, s nem uszítja rájuk a zenét, a jazzt... S nem melengenti össze őket az zene, amikor a szerző talpa alatt a föld is fázik.

A metrókocsikban persze már az érkezésem óta kint vannak ennek az EROTIKA kiállítás és börzének a reklámjai... Jó ez! Épp azon gondolkodtam, hogy ugyanúgy adják, s veszik itt a csajokat az istállók, mint - teszem azt! - az átigazolási időszakban a fociklubok a labdarúgókat... (?) Mint a Forma 1-es istállók... Hajrá, Rubens!

Jó, gondoltam, megkeresem én is az egyik ilyen istállót, elvégre a diplomám szerint épp arra volnék hivatott, hogy kamerák elé álljak (még ha az eredeti elképzelés szerint nem is egyértelműen ilyen „kontextusban"; the first idea was...!), s bejelentkezek szereplőválogatásra, vagy tudom is én, egyenesen szerepelni, főszerepre, special guest star... Talán nem is lenne akadálya a dolognak (némi nemi önismeret birtokában bizton állíthatom...), ha nem tartanék attól, hogy „próbafelvétel" címszó alatt ingyen baszatnának a kamerák előtt...

Persze, ahogy a hősszerelmes Romeo szerepekből, úgy valószínűleg ebből is kiöregedtem, kipocakosodtam már... De miért ne, talán egy hájas producer legyint majd egyet, hogy:

- A korodhoz képest még jól tartod magad!

Szóval, gondoltam, bejelentkezek egy ilyen istállóhoz, hogy „jöttem!", legalább lecsapolom egy kicsit a már harmadik hetes magányomban elspájzolt, már a kisagyamig felhalmozódott termékeny nedveket... Bele a kamerákba! S ha rosszul célzok, talán még az operatőr hajába is jut belőle valamicske... Nem kell majd joghurttal hamisítani a hamisíthatatlant. Trade mark! Bár az is igaz, hogy célozni leginkább 90 mm-es lövedékekkel gyakoroltam...

Mindegy, végül is nem mentem el (jeb'o, jeb'o, pa promenio ruku!...), és a kiállítás & börzén sem leszek ott, meg addigra már a csajaim is itt lesznek, nehéz lenne igazolnom a megmagyarázhatatlan távolmaradást...

- Tudod, édesem, elhúzódott a forgatás...

Szóval, elvettem a kis műanyag tartókából az Útilap legújabb számát, hogy legyen mit olvasnom. No, itt basztam el, mert ebben olvasnivaló nemigen akad. Átnéztem a reklámokat, informálódtam egy kicsit a borokkal tálalható ételek felől, és bőséges ismeretekkel gyarapítottam a parlagfűről meglévő igencsak hézagos, nem kevésbé hiányos tudásom...

 

„Ürömlevelű Parlagfű (Ambrosia artemisiifolia)

 

Napjaink leggyakoribb káros gyomnövénye, melyet szinte az egész országban megtalálhatunk. Elterjedése jellemzően a mezőgazdaságilag elhanyagolt területekre korlátozódik. Szereti a száraz, sűrűn be nem ültetett területeket, országutak mentén, elhagyott építési telkeken, kis kertekben találkozhatunk vele. Azonban a 600 méter feletti magasságot már nem szereti, illetve a fás, ligetes, mezőgazdasági növényekkel sűrűn beültetett területeken gyorsan eltűnik." (Mert:

„sörre bor

bármikor")

Világpora... Hogy is?

„Virágpora a legagresszívebb allergén az összes virág között, mondhatni »az első számú közellenség!«. Virágzása július közepétől egészen októberig tart, ilyenkor egy virágról akár 8 milliárd virágporszem is kiszabadul, melyek a levegőben utazva igen könnyen az orrnyálkahártyára kerülhetnek. A virágpor felülete igen aktív antigéneket tartalmaz, melyek a nyálkahártyára kerülve szinte pillanatok alatt felszívódnak, így hatásuk azonnali. Hazánkban a szénanáthával küszködő emberek nagy része erre a növényre allergiás.

 

A GYOMNÖVÉNY ÍRTÁSA

 

A legjobb és leggyorsabb módszer az, amikor még virágzása előtt a fiatal gyomnövényt levágjuk, kapával a föd felszíne alatti gyökérnyaki részt elvágjuk, vagy gyomirtóval alaposan lepermetezzük.

A levágás, vagy kaszálás hátránya az, hogy a növény gyökere, illetve rövid szára néhány oldalhajtással megmarad, így annak van még esélye az újbóli növekedésre. Az biztos, hogy a leghathatósabb módszer a gyökerestől való kitépés, de ez egyben a legfárasztóbb is. Arra azonban nagyon kell vigyázni, hogy még virágzás előtt kerüljön sor a kitépésre, mert ha a gyomnövény már pollenekkel rendelkezik, akkor még az is allergiás lehet rá, akinek addig az rejtve volt.

Ilyenkor szeptember elején, a parlagfű okozta allergiától szenvedő emberek joggal teszik fel a kérdést, miért nem lehet kiírtani ezt a gyomnövényt? A válasz, hogy ki lehet, de ez óriási nemzeti összefogást igényelne.

Napjainkban szinte minden médiumban találkozunk a felhívással: irtsd a parlagfüvet. Ezt a felhívást sokan komolyan veszik és megteszik saját házuk táján. Azonban, sajnos sok olyan földtulajdonos létezik, akit nem érdekel ez a probléma, így az ő földjén növő parlagfű visszafertőzi a »steril« földeket. Így beláthatjuk, hogy ez a munka igazán sziszifuszi.

 

(Folytatás a következő oldalon)"

 

„Ürömlevelű parlagfű

(Folytatás az előző oldalról)

 

VÉDEKEZÉSI TECHNIKÁK

 

• Az allergiaszezon előtt érdemes tartanunk egy tisztító lékúrát, így mentesítjük szervezetünket a káros anyagoktól, illetve növeljük immunrendszerünk ellenálló képességét. Vigyázzunk, orvosi felügyelet nélkül legfeljebb két nap a javasolt!
• Kimondottan jó hatása van a szaunának az allergiától szenvedők tüneteire, de javasoljuk a megelőzésre, illetve általános közérzet-javításra is.
• Szedjünk ásványi anyagokat és nyomelemeket, például cinket, kálciumot, magnéziumot, szelént, mert ezeknek kimondottan jó immunerősítő és allergiás hatásuk van.
• A szezon előtt érdemes virágport szedni, így felkészítjük szervezetünket az eljövendő »behatolókra«.
• Manapság már vásárolható olyan kapszula is, mely több fajta fű, fa, virág pollenjét tartalmazza, így sokoldalúan készülhetünk a veszélyes virágzás időszakára.

 

Természetesen sokfajta védekezési, megelőzési módszert lehetne itt felsorolni. A fenti néhány technika a legelterjedtebb gyógy-, illetve kezelési mód, ám mindenképpen ügyeljen arra, hogy mielőtt bármiféle kúrába, vagy védekezésbe kezd, először beszéljen orvosával."

No és a keretesről sem illene megfeledkeznünk:

„ALLAERGIA

Olyan immun folyamat eredménye, melynek során az antigén (allergén) hatására olyan, főként IgE (esetleg IgG) típusú ellenanyagok képződnek, melyek nagy affinitással kötődnek a hízósejtek és a bazofil granulociták membránján lévő receptorokhoz. Az allergén újabb behatolása esetén az a sejtek felszínén lévő ellenanyag molekulákkal reagál és ez a sejtfelszínen lezajló antigén-ellenanyag kapcsolódás mediátorok felszabadulását eredményezi. Ezek váltják ki a klinikai tüneteket.

Forrás: Tények könyve - Medicina Kiadó"

Nagyjából ennyi, alaposan kiokosodtam hát egy olyan témában, amit mindeddig következetesen csak átlapoztam. De ez van, nem szeretek úgy utazni a metrón, hogy nincs a kezemben valami olvasnivaló, valami hathatós kibúvó, azokat az embereket pedig továbbra sem értem, akik könyveket visznek magukkal az ilyen alkalmakra. Én, bevallom becsülettel, megpróbáltam! Megpróbáltam, de tényleg...

Könyveket vittem magammal a városi buszon, könyveket vittem magammal a vonaton, sőt a távolsági buszjáratokon is. Nagyon gyorsan ki kellett azonban ábrándulnom. S egyúttal rájönnöm, hogy ilyen helyeken nem lehet komoly irodalmat olvasni. Amikor tizedszer megyek vissza az épp olvasott bekezdés elejére, mert épp szétbaszta a koncentrációmat valami hangoskodó állat, mert elvonták a figyelmemet a felszállók, mert a ritmikus rázkódás álomba ringatott és voltam szíves megszunnyadni... Akkor mi van? Akkor rájön az ember, hogy nem lehet ezt így!

Viszont!

Mondom: nem szeretek úgy utazni a metrón, hogy nincs a kezemben valami olvasnivaló, akármilyen kis szar legyen is az, ha mást nem, egy röpcédula, szóróanyag. No, épp ennek köszönhetően mostanság mindenféle reklámkiadványt, újságnak álcázott szemetet begyűjtök. Így olvastam a minap is az Útilap legújabb számát, amiben volt keresztrejtvény is, meg a parlagfűről is sok minden kiderült. S amikor végül nagy nehezen még a leginkább Maya Gold, Mészáros Dóri és Viktoria Swinger által felajzott libidómat is sikerült legyömöszölnöm a torkomon, ahogy felnéztem az újságnak álcázott szemétből a szemben ülő sorra, volt ám mit látnom... Nem mondhatom, hogy a rácsodálkozástól leesett az állam, azt nem, mert még mindig a helyén van... De!

Szóval, nem szeretek úgy utazni a metrón, hogy nincs a kezemben semmi olvasnivaló, amibe alkalomadtán elmenekíthetem a tekintetem. Nem szeretek, mert mindig zavarba jövök, amikor a szemben ülő embereket kell bámulnom... Hát miért, csak kell néznie valahová az embernek, nem?! Maga elé néz, a mellette ülőket csak nem bámulhatja, hiszen az túl tenyérbe-, illetve akkor inkább már pofábamászó volna!!!

Szóval, még ha valami jó csajok ülnek szemben, akkor hagyján, nem bánom, s ha az öltözékük is olyan, hogy van min legeltetnie az embernek a szemét, akkor nem okoz problémát. De ez csak az esetek minimális hábnyadában/hányadékában van így. Ezen a minimális százalékadaton felül azonban nagyon kínos tud lenni, ha vadidegen, ismeretlen embereknek kell vég nélkül mélyen a szemébe nézni és a tekintetét fürkészni, ha nincs semmi más, és muszáj a szemben ülők tekintetét kémlelni. Borostás kőművesek, szigorú biztonságiak, termetes, „idősödőcske" háziasszonyok, idős nénikék tekintetét fürkészve pedig még a szexuális kapcsolat minimumának, pótcselekvés szintű mímelésének mondható szemezésbe sem szívesen bonyolódik az ember, ha mégoly átmeneti ideig is, ameddig egy röpke utazás tarthat. Ezért jó, ha van kéznél valami kibúvó, akármilyen szar legyen is az, amibe szükség esetén elmenekítheti az ember a tekintetét. Ezért jelentett megkönnyebbülést, amikor megpillantottam, s ezért emeltem le még a Déli Pályaudvarnál, rögtön beszállás után a műanyag kis tartókából az Útilap legújabb számát...

S ahogy a - no jó, Maria Belucci által is felizzított - libidómat is sikerült letuszkolnom a torkomon, s ahogy az újságból (ingyenes reklámkiadványból!) felemeltem a tekintetem, az elém táruló látvány olyan hatással volt rám, hogy szinte csuklani kezdtem, s tódult volna ám fel hirtelen minden belőlem (s nem is csak a gyomromból!), libódóval meg minden egyébbel együtt, amit a nap folyamán addigra már lenyeltem; s tódult volna ám fel minden belőlem, ha libidóstul, s mindenestül újra és újra, s vissza le nem nyelem.

A szemben ülő sor szélén elhelyzekedő utas verseket olvasott egy Résnyire nyitva című kötetből; a szorosan mellette ülő szomszédja kezében lévő könyv felém forduló címlapjáról egyértelműen és összetéveszthetetlenül leolvashattam a mű címét, miszerint A meztelen Télapó, s ez valami verses monodráma lehetett; sorrendben harmadik volt mellette az az utas, aki gyermekverseket olvasott egy Fityisz című könyvből; balról a negyedik utas, tehát a gyermekverseket olvasó delikvens tőszomszédja kezében egy vékony füzetecske fityegett, melynek címlapja hetykén és büszkén hirdette, hogy Úgy és némiképp, s ráadásul még Valkay Zoli haverom rajza is ott díszelgett rajta; a mellette ülő utas egy prózakötet olvasott Trium(f)virátus címmel; ekkor már nem számoltam, hogy hanyadik lehetett ott a szemközti sorban, balról jobbra haladva, de az ő szoros szomszédságába zsúfolódott utas kezében egy gyerekeknek szánt, verseket és meséket tartalmazó kötetet láttam, s mintha valami olyasmi lett volna a címe, hogy A falevélke új ruhája; s végül ott ült még egy utas, mind közül utolsónak és sebtében érkezett, amikor a hangosbemondó (az ismerős, és örökkön megcáfolhatatlan géphang...) az ajtók záródását jelezte, s a Pöttyös utcát is beharangozta már, épp hogy csak ledobta magát a pad szélére, ballonkabátját sem igazította el rendesen, ám amikor megnyugodott, hogy mégis még idejében bent termett, odafészkelődött a szemközti sor szélére és drámákat, drámakísérleteket, drámai műfajokat olvasgatott egy, az összes eddiginél vastagabb könyvből, amelyiknek az volt a címre: Falanszter!

Azt hiszem, Michelle Wild, Cony Ferrara, vagy épp a Linda & Gyöngyi páros sem marasztalhatott volna tovább, nemhogy a metrón, de még az ágyban sem, vagy a kamerák előtt (ha elmentem volna arra a próbafelvételre, hogy én is belelógassam a kamerákba, amit még lógathatok...), úgy pattantam fel a megállónál a magyar irodalom remekeit olvasó sorral szemben elfoglalt ülőhelyemről (mert általában a Nagyvárad térnél, a szkinheadek, a Vér és Böcsület kedvelt gyülekezőhelyénél, ahol ezen a vonalon, s ebben az irányban már utolszor nyílnak a megszokott oldalon az ajtók, már ülőhely is jut mindenkinek...), hogy kirohanjak egy mélyet szippantani a még otthonról hozott cigarettámból.

Őszintén megvallva, s a rémületet leszámítva, el tudtam volna képzelni még néhány utast ott azon a metrópadon, és még néhány könyvet ezeknek az utasoknak a kezében, amelyiknek már rég meg kellett volna jelennie...

Kirohantam rágyújtani, pedig ilyenkor „maradni kellene mégis, mert elolvasatlanok maradtak a könyvek, ismeretlen szerzők sorai őrzik mindazt, ami ismertté lesz, ami túléli a törvényes elsőszülöttség viszályát, nem lesz többé testvér, aki a másiknak esik, harcukból nem marad más, csak a kiküzdött véglet, amely tanulság nélkül marad, mindenkori kódexe az aláhullásnak, sötétséggel telt mélységnek, ahol szentté avatódnak, akik sírjukból fölkelnek, mert aligha képesek földi halandók a visszaszállásra." „Közben mi csak előrementünk, voltunk hidak a romlás vizén, s ha összefüggő partok messze csúsztak, kevesen lettünk a foltozáshoz, kisebbségben maradtunk a vitorlavásznat alkotókkal szemben, nekik most is szél jár, különböző irányú orkán és fuvallat, mindenféle táj heggyel, völggyel, ahol bármilyen mély a gyökerünk, csak vendégek leszünk."

Mondom ezt épp a személyes érintettség jogán, miszerint: „Május 24. Mihájlovits Klára és Szabó Palócz Attila volt nálunk délután, Klári hozta a fizetésemet és a kiprintelt MTI-hírt a Híd-díjamról, készített velem interjút a Magyar Szó számára ugyanebből az alkalomból, mert hagyomány. Mutattam vendégeimnek, mit szokott a NATO szórni a kertbe a nefelejcsek közé, eddig van ötféle röf-röf cédulám. Az egyiket cseréltem az utcán a gyerekekkel, akik szintén gyűjtik őket. Azt írja az egyiken, hogy kérdezzem meg a Főnököt. Hát mindjárt indulok! Ne tessék nekem elmesélni, hogy mi miért történik!

A bombázások az itteni elvándorlási folyamatokat is meggyorsították. Akik elmentek, ugyan vissza nem térnek soha az életben, ezt a horvátországi magyarok példája is igazolta. Innen is egész osztályok iratkoztak át, és aki általános iskolától az egyetemig ott jár, a szerbet sem beszéli, ugyan mire jönne ide vissza, ahol az életfeltételek bangladesi szintre zsugorodtak. Újjáépíteni nem lehet semmit, semmi sem ugyanott folytatódik, ahol valamikor befejeződött. A kisebbségeknek itt babér nem terem a belátható jövőben sem. Bármeddig tart is ez a karantén, a lezárt határok, jobb, ha utána gyorsan húzza innen mindenki a belét, mert itt keresnivalója senkinek sincsen. (Vagy ez írtam már? Olyan klisé...) Csak mi maradunk, mert így döntöttünk. A halált is választhatja az ember, szabad akaratából. Jogában áll, nem ettől lesz senki vagy valaki."[1]

Igen, egyszer még majd megkérdezem Feritől, mire is gondolt az Újvidékhez intézett búcsúbeszédében a Szabálytalan Naplóban, amikor így fogalmazott: „Der Mann beobachtete in der Ferne einen Baum, als würde er ihn irgendwoher kennen, aus einem Buch der Jahrhundertwende, in dem dieArten aufgeführt waren, und aus dem er diesen einemimmer wieder abgemalt hatte. Auch in der Schule konnte er nie andere Bäume malen, immer nur solche, mit leicht schräg wachsenden Ästen, so, wie er es geübt hatte: denn am schönsten war die Platane, mit ihren gleichmäßigen, wie offene Hände gegliederten Blättern und herunterhängenden Blüten. Sie wurde der erste Baum auf seinem Grundstück, vor seinem Haus." Mert nem dicsekvésből mondom, de azt, hogy „Hodajući po gradu, promatram promjene: u posljednje vrijeme gradi se sve više kuća u južnoameričkom stilu, zamišljam Márqueza, kako u nekoj od tih kuća silazi polako stubištem, sa šeširom od bijelog, sirovog platna na glavi, sa žutom ružom u ruci; pročelje kuće počiva na nizu, po sredini nešto zadebljanih, okruglih stupova, pretpostavljam da stupići istog tipa čine i ogradu, gore na terasi, Márquez bi stajao tamo, laktom oslonjen na mramorni parapet i promatrao kako se pod njim stupovi zaobljavaju, gledao bi kako se pored njega vijugavo penje svijetlozelem mrljama oplemenjeni bršljan, možda će njegova, poput djevojačkih glažnjeva vitka grana iznjedriti cvijet dok bude dosegnula sobu usnule Trnoružice visoko, gore u kuli...", sőt még azt is, hogy „A város először hajdani nyelvi tarkaságát ölte ki magából, aztán átfordult saját korlátján a semmibe. Minden ember, minden szó a maga nyelvén - látszólag - önként hull le, ahogyan sorban a fákról a levelek, csakhogy amikről szó van, azok nem évszakok", még valahogy megértem, ha nem is minden, a szerző által beleálmodott mögöttesével együtt; de németül, sajnos, továbbra sem értek.

A jelek szerint már meg sem tanulok, ugyanis Orsival azt beszéltük meg, hogy beíratkozunk itt franciára, s együtt fogunk járni. De hát a franc se tudja, ő otthon tanult németet is a suliban, nem kellene hát veszni hagyni a már megszerzett tudását, nehogy elsikkadjon... Habár ő már jobban áll németből, mint én, aki sehogy sem állok, ha elég szorgos leszek, hogy bepótoljam a lemaradásom, talán vele is tarthatok. Engem mindig is érdekeltek a nyelvek, szerettem volna mindig minél többet megtanulni (aztán egyre sem futotta rendesen, mondhatnók, még erre az árva magyarra sem...), s hiába, hogy egy háborúnak, egy rémséges évtizednek köszönhetem, hogy hirtelen ugrásszerűen meggyarapodott az általam beszélt nyelvek száma, örülök annak, hogy többé-kevésbé sikeresen ki tudok igazodni ezek között, s mondjuk, össze sem keverem őket. Értem, és folyékonyan beszélem a szerb, a horvát és a bosnyák nyelvet, emellett pedig megértem a szlovént és a macedónt, sőt kapiskálom a bolgárt is, de ezt már csak titokban, halkan súgva-búgva mondom, inkább csak a füledbe seppegve, és többnyire csak magamnak olvasgatom a bolgár honlapokat, nehogy egy hirtelen jött megmérettetésben alul maradjak. Nehogy egy igazán komoly megmérettetéshez kevésnek bizonyuljak... Megértem, amit mondanak, s kibogozom azt is, amit leírnak, de a nyelvet nem ismerem, apró kis fineszei rejtettek számomra, megszólalni tehát nem is mernék, nem is tudnék. Iskoláztatásom során pedig mindvégig tanultam angolt, ehhez egy kicsit talán még hozzá kellene segítenem, meg felfrissíteni a már amúgy is meglévő, jobbára csak passzív nyelvtudásom, hogy nyelvvizsgát tehessek. No így, s talán inkább a meglévő, egynémelyütt talán foghíjas nyelvtudásaimat kellene előbb nyelvvizsgára váltanom, s csak azután németre és franciára gondolnom. Basta! Basta - mondanám, de az meg már olasz volna...

„A történetben nincs semmi más, csak utazás, és meg sem áll a vándor, amíg elé nem vetíti azt az egyetlen kifényesedő tisztást a holdsugás, amit ha végtelenbe látszó éjszakába tartva körbejár, akkor meg tudja őrizni azt a tisztást, szellemi birtokát, amely csak az övé lesz, egészen addig, amíg a farkasok órája eljön, ettől a pillanattól fogva már a nappalban kóvályog el, és nem a földmérő méri ki a tisztást, többé nem ugyanaz ő se már, aki befelé tartott a tengerbe, szerencsét kíván magának, ha karcolások nélkül, ép bőrrel kitalál." Igen ám, csak ha utazni készül az ember, akkor egészen más szempontok alapján szelektál, s nem szeretne nehéz terhet cipelni magával, mert az megkeseríti az élményt, negatív előjelekkel halmozza el az utazás, a bolyongás (s talán még a kóválygás is ide sorolható...) szépségét, annak minden pozitívumával együtt. S hiába, hogy a rengeteg negatív előjel között elvész a bába, a tagadás tagadásában időnként mégis felsejlik a pozitív pólus is, mert amikor a vonat befut a Keletibe, bizony le kell emelned a poggyásztartóról a hátizsákod, s végighúznod-végigvonnod magaddal a metrón átszállójeggyel, s aztán még hazáig, fel a lépcsőn gyalogszerrel is cipelheted. Fontos szempont tehát, hogy ne legyen nehéz a hátizsák. Ruhákat lehet belepakolni, mert azok még hagyján; edényeket is, mert azok űrtartalma végül is nem jelent nehezéket; néhány kazetta is elfér, hogy ne érezze magát süketnek az ember az albérleti lakásban, s ne legyen csak a rádióra, a Kossuthra utalva...

Nagyon odafigyeltem hát arra, amikor csomagoltam, hogy ne hozzak magammal sok papírt, mert csomagban, hátizsákban mindig az a legnehezebb. Könyvet, újságot, folyóiratot, füzetet, határidőnaplót, kinyomtatott kéziratot... ingyenes reklámkiadványt... Ahogy nézegettem otthon a könyvespolcot, persze nem bírtam ki, hogy ne válogassak össze egy nagyobb rakást a kínálatból. Aztán, amikor oda jutottam, hogy mindazt, amit összeszedtem, el is kellett volna csomagolnom a hátizsákba, böcsülettel kétségbe estem. Most akkor mi vaaan?! Mi legyen? Hát, kezdetnek úgy gondoltam, hogy nem hozok magammal magyar könyveket Budapestre, hiszen: minek is vinnék vizet a tengerbe? Ha kell valami, itt úgyis hozzá tudok jutni, ami meg most otthon marad, azt majd idővel átszállítmányozom kocsival. Most, amíg vonaton utazgatok, igazán hanyagolható... Inkább viszek magammal szerbeket, montenegróiakat, horvátokat, bosnyákokat, macedónokat... Ráadásul ezekből is csak olyanokat, amiket kedvem lenne lefordítani. És angolokat! Mert ezzel az ötletel is kacérkodom... Bár ez egy sokkal összetettebb elképzelés: Shakespeare-t kellene angolra fordítani!

Mindegy, az így szűkített paksaméta még mindig nagynak bizonyult, ezért végül a felét, talán a negyedét sem pakoltam el. Négy olyan könyvet hoztam csak magammal, amelyikből majd fordítani is szeretnék:

10. Đorđe Balašević: Tri posleratna druga, Prometej, Novi Sad, 1996. (Ez a kötet dedikálva is van Katinak.)

11. Đorđe Balašević: I život ide dalje... (sve dalje odavde...), Prometej, Novi Sad, 1997. (S ez is dedikálva Kati nevére.)

12. Branislav Brković: Poslednja verzija stvarnosti, Štamparija Obod, Cetinje, 1998. (Ez pedig már az én nevemre van dedikálva: 2000. július 23-án.)

13. Slobodan Vukanović: Devet ajkula u Montenegro gradu, Narodna biblioteka „Radosav Ljumović", Podgorica, 2001. (Ez ugyan nincs dedikálva, de a szerző saját kezűleg beleírta postacímét arra az esetre, hogy ha elkészülnék a fordítással, küldjek neki belőle egy példányt.)

Könyveket magyarul szinte csak a sajátjaimat pakoltam be, s azokat is elsősorban osztogatni ismerősöknek. Ezeken felül csak még hármat hoztam magammal a hátizsákomban:

14. Kontra Ferenc: A kastély kutyái - Egy utazás fejezetei, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2002.

15. A Z-11 újságíró-kézikönyve, szerkesztette: Kókai Péter, Z-11 Polgárok Egyesülete, Zenta, 2002.

16. Szabálytalan Napló - Alkalmi kötet alkalmatlan időben, több elképzelés alapján szerkesztette: Tóth Lívia, Padé, 2003.

 

„1. Itt vagyok. Én itt is maradok. Ez több is, mint amennyi tizenkét pontba beleférne. Itt írni nem elég, de kell. Mert szót nem hallani immár, csak ha mi mondjuk, akik értik is, hogy mi rejlik a szavak mögött. A nép hosszú hallgatásra van ítélve.

2. A nép hosszú hallgatásra van ítélve. Hallgat, mert nem tudja, mit hoz a ma. Mert a holnapról fogalma sincs. S mert tegnap elveszett az állama, aztán elveszett az ereje, végül beleveszett maga is a kilátástalanságba. Fiait elmenekíti, lányait szélnek ereszti, magánosságát titkolja. A nép megszámlálásra van ítélve.

3. A nép megszámlálásra van ítélve. Lassan nyolcvanéves fa egyre fogyatkozó ágaként próbál megkapaszkodni a közép-európai-balkáni légüres térben. Pedig csak élni akar, mint minden más nemzet ezen a tájon. Leülni a fa gyökerére, s belekapaszkodni a törzsébe. Ma már könnyei sincsenek, mert fél, hogy elárulja sebezhetőségét. Hogy elárulja konokságát, megátalkodottságát, hitét a maradék boldogságban. A költők itt sohasem daloltak; aki tudta, mi a lét, a fennmaradás titka, az énekelni nem tudott, csak kevélyen jósolni. Itt most nincs napja a jóslásoknak.

4. Itt most nincs napja a jóslásoknak. Itt minden nap a túlélés napja, ha a téli hosszú éjszakák el is múltak. De a félelem a hosszú kések éjszakájától megmaradt, rátelepült a lelkekre. Van, aki nem tud, van, aki nem mer elmenni, mert önmaga elől nem tud elbújni az ember.

5. Önmaga elől nem tud elbújni az ember. A sírok és a kofferek domborulhatnak, s a feledés barátoktól, rokonoktól, kollégáktól fájhat, de a létezés itt is, ott is azon múlik, megtanult-e lélegezni az ember. Sárban és aranyban ragyogtunk mindmostanáig, s csak aki tudta is, hogy valóban így van, az képes ma is megkapaszkodni. Itt is, ott is. Nincsenek kérdőjelek.

6. Nincsenek kérdőjelek. Mert választás sincs. Addig, amíg valahol a világegyetemben meg nem fogan a demokrácia, így fog élni minden nemzet és nemzetrész. És minden nemzetrész-töredék. Mert az a nagy közép-európai színjáték, amely Trianonnal kezdődött, Hirosimában kulminált, s ma Boszniában járja haláltáncát, vidám temetése országoknak, elveknek, eszméknek; gyönyöröknek, szenvedélyeknek; alantas ösztönöknek és gyakori párcseréknek. Nem a nemzet a rabiga, hanem a mesterséges béke.

7. Nem a nemzet a rabiga, hanem a mesterséges béke. Vagy ország. Hogy nemzeti létünk alapja a nemzeti kérdés tisztázása a más népekkel való együttélésben. Vagy egymás mellett élésben. Mert különbség van. Mégpedig óriási. Hölgyeim és uraim, én tényleg fegyvertelen vagyok.

8. Én tényleg fegyvertelen vagyok. S fegyvertelen azok többsége is, akik nem akarnak a háborúba menni. És nem is mennek. Akik elmennek határontúlra vagy csak a bújdosásba, azok éppúgy a mieink, lelkünk részei, mint akik ittmaradnak és a sorsukat vállalják. A katonai bíróság előtt is. Saját maguk előtt is. Nincs tartalék hazánk - mondta egyik riportalanyunk, aki azóta Belgrádban is járt. Igen, ott, a katonai bíróságon. Tartalék hazája egy nemzetnek sincs.

9. Tartalék hazája egy nemzetnek sincs. Nem beszélek nemzetről, nemzetiségről, kisebbségről, mert most mindnyájan csak és csupán emberek vagyunk. Az is tény viszont, hogy a nemzeti lét alapját jelentő nemzeti tudatot innen, ebből a magyarságból nem tudták kiirtani. Pedig akarták. Ez a nép megtanulta, hogy a háború a legtévesebb csatatér.

10. A háború a legtévesebb csatatér. Uraim, minden csak színjáték! Aki se ebbe, se abba nem halt bele, az már semmibe nem fog. Ez tart itt. S hogy vannak, akik így gondolkoznak. Hogy a félelem nem az önmegvalósítás záloga, hanem az erkölcsi tartásé. Nem a hazát, a házat szeretem.

11. Nem a hazát, a házat szeretem. Mert ott otthon vagyok. Fennkölt gondolatok és kokárda nélkül. De súlyos teherrel és kisiklásoktól sem mentesen. Csak hogy tudatosítsam, hogy ez megkerülhetetlen. Magyar vagyok, s ez a legtöbb, amiből engedhetek. A 12 pontból egyet nagyon megtanultam, mert másként nem szólhatnék senkihez, tehát mindenkihez: sajtószabadság nélkül cenzúra van.

12. Sajtószabadság nélkül cenzúra van. Magyarán: diktatúra. Itt vagyunk és itt is maradunk." (Keszég Károly: Az én 12 pontom)

 

Ez hát az a néhány cseppnyi édesvíz, amit belecsepegtetek most ebbe a tengerbe, ebbe az óceánba. Mert „mégsem termelődik újra, ami volt, szent tehenünk mondaná: mi a tengerünkben különbözünk, lehet, hogy már abban sem..." És magammal hoztam még a márciusi abbáziai (opatijai) szeminárium READING BOOK-ját is, hogy török, román, bolgár, lengyel, horvát drámákat olvassak belőle angol fordításban. De ez a kötet most bent van a szerkesztőségben, mert számítógépem, s internetem is egyelőre csak ott van, e-mailezni is csak onnan tudok, s márciusban a horvát tengerparton szerzett új ismerőseim (hello, Hassan!, bok, Tajana!...) egy része oda, a kötetbe írta bele nekem az elektronikus levelezési címét...

S jól rímel a témára, hogy épp most fogtam be a rádión a the Woice of Croatia adását... Furcsa is: amikor beszélnek, alig érthető, minden második szó, minden harmadik szótag jön be csak kivehetően, amikor viszont zene szól, majdhogynem tökéletes a vétel.

Ezen felül már csak az OEDIPUS forgatókönyvét hoztam magammal a kinyomtatott kéziratok istállójából, de azt több példányban is, hogy egy letisztázott, időrendbe rakott változatot is összehozzak végre belőle. Meg talán arra is jó volt, hogy a cipekedést még ezzel is terheltem, hogy náhány jelenetet újfent megkeverjek benne, néhány jelentbe újra beleártsam magam...

 

BÉLA

Helló!

 

LAURA

(Bélához.) Szevasz! Mit iszol?

 

BÉLA

Sör, jó lesz nekem is...

 

KÜLSŐ: FOLYÓPARTI SÉTÁNY - NAPPAL

 

Márta egy babakocsit tol maga előtt, Ilona mellette lépked. A babakocsi egy áttetsző tülldarabbal van lefüggönyözve, hogy a tűző napsugarak ne bánthassák a csecsemőt. Márta szomorkás hangon mesél.

 

MÁRTA

Odaálltam én az apja elé rögtön másnap, amint megtudtam, hogy terhes vagyok. Mondtam neki, hogy gyereket várok. Ő meg azt mondta, hogy jó. Aztán hazamentem a lakásomba, albérletben laktam kint a külvárosban, összecsomagoltam a holmimat és hazautaztam... Biztos arra gondolt, hogy majd jelentkezem, meg hogy majd zargatni fogom. Nem egész hét hónapja ennek. Biztos azt hiszi, hogy már rég el is vetettem. De én akartam ezt a gyereket. Még csak vitatkozni, veszekedni sem akartam, amiatt, hogy megtartsam-e... Hazajöttem szépen anyámékhoz, a nagymama házában akkor még nekünk is lakóink voltak. Amit tőlük kaptunk, abból fizettem én lent, Újvidéken a lakbéremet. Amikor aztán kiköltöztek a lakók, felmondtunk nekik, beköltöztem oda én.

 

ILONA

És egyáltalán nem kerested az alakot?

 

MÁRTA

Nem.

 

ILONA

Nem is tudja, hogy gyereke van?

 

MÁRTA

Valamit sejthet... Közös ismerőseink mesélték, hogy az anyja érdeklődött, hogy megvan-e már a gyerek... De ő nem jelentkezett.

 

ILONA

Nem bántad meg?

 

MÁRTA

Úgy gondoltam, hogy nem muszáj nekem mindenáron befejeznem azt az egyetemet... Elvégre anyám meg apám sem járt egyetemre, a legegyszerűbb munkások voltak örök életükben mind a ketten, aztán mégis felneveltek, soha semmi bajom nem volt. Fodrásznőként meg dolgoztam már gimista koromban is...

 

ILONA

Nem is gondoltál arra, hogy átmenj?

 

MÁRTA

Jaj, dehogynem! De nem akartam minden szálat elszakítani. A bátyámék még kilencvenkettőben felmentek, előbb Pécsett voltak, most meg Debrecenben kaptak munkát mind a ketten. Már lakásuk is van, meg részvényeik valami vállalkozásban. Náluk nyugodtan ellehettem volna, ameddig csak akarok.

 

ILONA

Gondolom, hívtak is...

 

MÁRTA

Zoli hívott néhányszor, meg aztán Gizivel is jóban vagyok, a barátnőm volt... Úgy ismerkedtek meg Zolival. De nem akartam elmenni. Amíg itt vagyok, addig azért még megvan a remény, hogy egy napon majd visszamehetek, befejezhetem azt az egyetemet...

 

ILONA

Mire is jártál te?

 

MÁRTA

Jogot hallgattam. Még csak három szemeszterem maradt... Azzal már úgy is megbirózhatok valahogy, ha csak vizsgázni járok le időnként.

 

Ilona a babakocsi fölé hajol, a csecsemőt nézegeti.

 

ILONA

Milyen szépen alszik...

 

MÁRTA

Az alvással nincs baj. Hál' Istennek még az éjszakákat is végigalhatom mellette... Hova is kopogjam le gyorsan?

 

ILONA

A fejeden! Fába kell...

 

Márta inkább csak egy szórakozott mozdulattal jelzi, mintha lekopogná a dolgot.

 

MÁRTA

Enni nem akar. Olyan keveset eszik, hogy rendszeresen le kell fejnem a tejet. Feszíti a mellemet.

 

ILONA

A dajkának mondtad ezt?

 

MÁRTA

Hogyne! Minden hétfőn délelőtt jár ki hozzánk házhoz egy nővérke... Elbeszélgetünk, megnézi a gyereket, megkérdezi, hogy van-e valami gond...

 

ILONA

És mit mondott?

 

MÁRTA

Az evésről? Azt mondja, hogy csak fejjem le szépen rendszeresen, nehogy elapadjon. A gyerek miatt meg ne aggódjak, ő tudja a legjobban, hogy mennyire van szüksége. Azt mondja, amíg a súlyával nincs probléma, nem kell idegeskednem.

 

ILONA

No, látod-e? Hát akkor ne idegeskedj.

 

MÁRTA

Persze, csak utálom lefejni... Fáj. De ha nem fejem le, akkor folyik minden irányba, meg feszít is...

 

A közeli játszótéren tízéves forma gyerekek sárkányt eregetnek. A sárkány a magasba emelkedve a folyó felé száll, majd eltűnik a felhők felett.

 

KÜLSŐ: FOLYÓPART - NAPPAL

 

A folyó túloldalán kikötött csónak a kis erdőszéli tisztás mellett ring. Péter lassú, kimért mellúszással közeledik a parthoz.

 

Laura még mindig meztelenül a kis tisztás közepén összehordott gallyak mellett guggol. Öngyújtóval próbálja meggyújtani a tábortűz-szerűséget. A folyó felé fordítja tekintetét.

 

LAURA SZEMSZÖGE: Péter már közel jár a parthoz. Magasba nyújtott karral integet.

 

Reggel még úgyis le kell mennem ide a Sparba tejet venni, hozok majd akkor egy füzetet is, hogy ha elkezdem, legyen miben megcsinálnom a fordítást. Úgy gondolom, Branislav Brković regénye lesz az első, aminek nekiveselkedek. Már azt is kitaláltam, mi lesz a címe magyarul: A valóság utolsó változata.

Esetleg: A valóság legvégső/végső változata.

Akárhogy is, egyelőre csak munkacím lesz az, amit választok neki. Mire a végére érek, addigra meg majd úgyis lesz még időm eldönteni.

Amikor aztán egy újabb hátizsákos turné erejéig legközelebb otthon jártam, már a Karesztól megörökölt háromkötetes fordítói szótárt is magammal hoztam, hogy mindenben teljesen biztosra mehessek, ne maradjanak a fordításomban bizonytalan pontok, hogy kiküszöbölhessem önnön bizonytalankodásaimat.

Még szerencse, hogy Budapest ennyire sokarcú város (mint amennyire...), mert így akár az egyik arca lehetek én is. S ezen felül talán még az is megnyugtató lehet, hogy Zsuzsi, amint megpillantotta a számlát, ránézésre megmondta, hogy nem, nem nekem kell befizetnem, azt az igencsak kínos tizenhatezer-hatszázkilencvenkilenc forintot, hanem éppenséggel fordítva, Erikának kell az ELMŰ-től visszakapnia ezt az összeget.

Gabriel Garcia Márquez bácsi pedig időközben szép lassan lesétált egy dél-amerikai stílust megidéző épület lépcsőházán, félrecsapott fehér vászonsapkával a fején, egy - akár úgy is mondhatnánk: Kareszt idéző - sárga rózsával a kezében. Mintha születésnapi köszöntőre készülődne...

Újjászülesénapira!

De most melyikük is?!

Én már eldönteni nem tudom...

Akármelyikük legyen is az, ott állhatna most az épület teraszán a márványt támasztva könyökével, s éberen figyelné a gyökeres változásokat...

Mintha Lolita Engel, Cindy Lords vagy Mandy Bright imára kulcsolná kezét... Vagy bármi más szokatlan érné...

 

BÉLA

Helló!

 

LAURA

(Bélához.) Szevasz! Mit iszol?

 

BÉLA

Sör, jó lesz nekem is...

 

KÜLSŐ: FOLYÓPARTI SÉTÁNY - NAPPAL

 

Márta egy babakocsit tol maga előtt, Ilona mellette lépked. A babakocsi egy áttetsző tülldarabbal van lefüggönyözve, hogy a tűző napsugarak ne bánthassák a csecsemőt. Márta szomorkás hangon mesél.

 

MÁRTA

Odaálltam én az apja elé rögtön másnap, amint megtudtam, hogy terhes vagyok. Mondtam neki, hogy gyereket várok. Ő meg azt mondta, hogy jó. Aztán hazamentem a lakásomba, albérletben laktam kint a külvárosban, összecsomagoltam a holmimat és hazautaztam... Biztos arra gondolt, hogy majd jelentkezem, meg hogy majd zargatni fogom. Nem egész hét hónapja ennek. Biztos azt hiszi, hogy már rég el is vetettem. De én akartam ezt a gyereket. Még csak vitatkozni, veszekedni sem akartam, amiatt, hogy megtartsam-e... Hazajöttem szépen anyámékhoz, a nagymama házában akkor még nekünk is lakóink voltak. Amit tőlük kaptunk, abból fizettem én lent, Újvidéken a lakbéremet. Amikor aztán kiköltöztek a lakók, felmondtunk nekik, beköltöztem oda én.

 

ILONA

És egyáltalán nem kerested az alakot?

 

MÁRTA

Nem.

---

[1] Az idézetek Kontra Ferenc A katély kutyái című művéből származnak.

2:28 - írta szpray

Székek a fűben

Miközben én Szabadkán a Képes Ifiről tartottam kiselőadást egy nyilvános esten valami mérnököknek, „a műszaki értelmiségnek”, Svetlanában itthon megfogalmazódott az elhatározás. Sohasem állt rossz sofőr hírében, de igazán virtuózzá sem fejlődött soha. Immár tizenkét esztendeje volt jogosítványa, s habár ennek az időnek a legnagyobb részében nem is volt autója, amit hajthatott volna, mégsem jött ki a gyakorlatból, balesete pedig soha nem volt, minden biztosító társaság büszkesége lehetett volna. Mindössze egy koccanása volt, amikor egyszer beleszaladtak autójába Újvidéken.

Habár mindig azt állította, hogy nem ő volt a hibás, abban a kis utcában mégis úgy álltak a táblák, hogy neki kellett megtérítenie a másik autón keletkezett kárt is... Ő épp jött ki a parkolóból, amikor az egyik kis utcából bevágódott egy Mercedes és belerohant az autójába. Azonban a parkoló oldalán állt háromszögtábla a kereszteződésnél, Svetlanának kellett volna elengednie a közeledő járművet, amelynek ilymódon elsőbbsége volt vele szemben. „Mi az hogy?! El is engedem én, ha látom... De neki még híre-hamva sem volt, amikor én elindultam...” – mesélte később, akkor már beletörődve abba is, hogy neki kell viselnie a történtekért a felelősséget, igazságtalanul vagy sem, egyre megy, mindvégig azt állítva, hogy nem ő volt a hibás. Vagy ha mégis, hát soha nem érzete magát annak...

Most azonban nem töprengett ilyesmin. Az elhatározás már megszületett benne...

Azért is nem tudunk semmi biztosat halálának körülményeiről, öngyilkosságának indokairól, kiváltó okairól, mert túl gyorsan, egyik pillanatról a másikra született meg benne az elhatározás. Nem tervezgette, nem töprengett rajta, nem mérlegelt túl sokat, tehát ideje sem jutott arra, hogy esetlegesen egy búcsúlevélben megvilágítsa az utóbb felmerült kérdéseket. Ha bárki megsejti, hogy mire készül, egyértelmű előjeleket ismerhetett volna fel cselekedeteiben, mozgásában... Viselkedésében. De honnan sejthette volna bárki is, s végiggondolva az eseményeket, valószínűleg én sem találtam volna semmi különöset az egészben. Mai szemmel nézve azonban valahol mindenben ott sejlik a felkészülés, az előkészület mindarra, ami utóbb következett.

Amíg én a műszaki értelmiséggel barátkoztam, Svetlana leoltotta a lámpákat. Mint mondják, egész este sötét volt a szobájában. „Valami zenét bőgetett...”, mesélték. A fürdőszobába ment, lezuhanyozott, majd sokáig matatott a fiókokkal, intim betétet keresett, de ekkor már kapcsolt, hogy elfogyott: amikor délelőtt a városközpontban járt, még épp azt tervezgette, hogy beugrik az egyik boltba, ahol rendszeresen vásárolni szokott, de aztán összefutott néhány ismerősével, akik meghívták egy kávéra a sarki cukrászdába... Arról beszélgettek, milyen bulit csapjanak estére, hiszen péntek volt, s ha már ilyen jól összejöttek, a kávézgatás mellett egy-két-há'-négy... pelinkováccal öblítették le a torkukat. Most hát hiába huzigálta a fiókokat, csak szitkozódott halkan morogva, tudta jól, hogy hiába teszi. Mégis abban reménykedett, hátha akad ott korábbról még legalább egy darab, amivel kihúzhatja addig, amíg nem sikerül szereznie, amíg nem vesz, vagy kölcsön nem kér. Nagyon ismerős az érzés: mint mikor elfogy otthon az emberke cigije, s már olyan napszak, annyi idő van, hogy üzletet nyitva keresve sem találhat, átkutatja hát a szekrényben lógó kabátok zsebeit, zakókban matat, táskákban kotorász. Hitet, reményt és szeretetet vesztve...

Svetlana aztán talált is valamit, amiről úgy gondolta, arra a kis időre, amennyire kell, akár az is megteszi... Megnyugodott.

– Nicsak, egy mártír! – szólt érces hangon, és eltaposott egy svábbogarat a fürdőszoba csempéjén.

Papucsa orrával félrebökte a szétfröccsent tetemet a műanyag szennyestároló alá. A mosógép alól kikandikált még egy mártír szarva, de ez már nem foglalkoztatta annyira, ökölbe szorított kézzel jó erősen oldalba vágta a mosógépet, amire a svábbogár is úgy gondolta, elég volt mára már a mártíromságból, elmegy ő inkább aludni.

Mazowiecki pajtással jól elbeszélgettünk mérnökékkel, valóban nagyon hasznos este volt, s búcsút intve a műszaki értelmiségnek, úgy éreztük, elérkezett egy sör ideje. Szabadkán az utóbbi időben mindig csak munkaügyileg jártam. Értem ez alatt, hogy megbeszélt helyre mentem, megbeszélt időpontban, megbeszélt feladatokat ellátni, s kábé fél éve már, hogy szabad időtöltés gyanánt, tisztán szórakozásból nem jártam e város utcáit... Hát volt megdöbbenés, amikor semmit sem találtam a régi helyén. Az Antikvárium elköltözött, amaz a másik kocsma meg, amelyik mindig hajnalban nyitott, s ahova próba előtt mindig beültem egy kávéra annak idején, amikor berobogott velem a sínbusz, az ezüst nyíl expressz, bezárt, most valami ruhaüzlet van a helyén. Hát ezt a várost én még fél évvel ezelőtt is ismertem, hiszen éltem is itt, amikor itt dolgoztam, most meg úgy bolyongtam ott, a korzón, mint egy tungúziai menekült, aki kimenőt kapott a menekülttáborból. Szörnyű volt... No, találtunk egy menedékhelyet, ahol elfogyaszthattuk vigaszsörünket, de nem húztuk sokáig a dolgot... Hörp, és indulás.

Ahogy elhaladtunk az egyik pizzeria előtt, amelyikben elvihető, s burek módjára, akár menet közben is fogyasztható pizzakaréjokat árulnak, kedvem támadt enni egy ilyen szeletet. De én tényleg csak arra gondoltam, hogy amikor legutóbb bemutatón jártunk a színházban asszony pajtással Szabadkán, akkor is itt ettünk, és finom is volt, vehetnénk most is egyet; mire az autóhoz érünk: megesszük. Azt mondja azonban Mazowiecki pajtás, hogy „ha enni akarsz, akkor menjünk el Serbian green foodra”.

Beültünk hát a Gyermekszínház meg a Jadran mozi melletti kajáldába...

Svetlana is evett néhány falatot, de csak kutyafuttában, ahogy elment a frizsider mellett, kinyitotta, és bekapott egy szelet párizsit, harapott mellé egy falat sajtot (abból a penészes fajtából, amit én is előszeretettel preferálok), s már ment is tovább. Nem volt kedve komolyabban nekiülni vacsorázni. Kifejezetten nyáriasan öltözött, mint aki nem készül messzire, hiszen ha havazás még nem is volt az idén, már keményen a télben jártunk, mínusz Celsiusokat mértek és fagypont alatti volt a hőmérséklet... Ugye.

Hátára dobta kiskabátját, megtapogatta zsebét, hogy benne van-e a kocsikulcs... Ott lapult a szokott helyen. Cipője ott állt az előszobában, de most hirtelen csak félredobta a cipősszekrény mellé, s egyszerű, kényelmes kis tornacipőt húzott. Tornacipőkből mindig a rózsaszínt szerette... Az autót a ház előtt hagyta, ahogy a cukrászdából hazaért a pelinkovácozgatás után, a feje is fájt, s már nem volt kedve beállni vele a garázsba. Most meg ahogy beült, be sem kötötte magát a biztonsági övvel, egyből gyújtott és gázt adott. Hát ez az Ady Endre, az utca, ahol laktak, habár központi fekvésű, mégis elég eldugott. Apró, kis utcákon keresztül araszolt ki a Belgrád utcára, a „beogradszkára”, ahogy hétköznapi szóhasználatban mondják itt a városban, s onnan aztán egyenesbe állt. Habár nem ez a főutcája városunknak, mégis a nagyobbak és szélesebbek egyike, itt összpontosul a tranzitforgalom. Az utca végén kis kanyarral a hídba torkollik az aszfalt, s tovább egyenesen haladva pontosan a kanyarból nyílik a Szép utca, amelyiknek a végén ott hömpölyög a Tisza, egyenesen továbbhaladni tehát onnan már nem lehet. Balra kanyarodva átmehetünk a híd alatt a nagy semmibe (valami ártéri erdő van ott, meg homoktelep, ilyenek... ritkán járok arra, nem is tudom pontosan...), jobbra pedig, a folyó mentén haladva, megtekinthetjük a település fejlődésének különböző szakaszait, illetve azok hozadékait, ne részletezzem...

De tovább, egyenesen ott a töltés, azon kemény vasbetonba öntött fémkorlát – és a folyó... Ezt a fémkorlátot törte át a vasbetonnal együtt Svetlana, amikor a Belgrád utcán egyenesbe állva gázt adott, s a hídra vezető kis kanyarnál a Szép utcába letérve már százötven kilométeres óránkénti sebességgel száguldott... Egyenesen repülve előre az autó orral ért a folyóba, majd – feltételezem – szép lassan elmerült.

Mire Svetlana az autójában ülve a folyó fenekére ért, Mazowiecki pajtással mi is hazaértünk Szabadkáról. Az ő kocsijával mentünk, így még a sofőrködést is megúsztam. Kicsit hűvös volt ugyan az úton, mert a Yugók nem arról híresek, hogy túl hatékonyan működne bennük a fűtés. Itt, a ház előtt még hívtam Mazowieckit, jöjjön be egy kávéra, sörre, ha van kedve, de szabadkozott, hogy még sok a dolga, inkább rohan tovább... Még délután, mielőtt elindultunk volna találkánkra a műszaki értelmiséggel, bekapcsoltam itt lent, a garázsban mindkét lemenekített kvarckályhámat, hogy némi meleget csináljanak nekem, mire hazaérek. Igazából azt tervezgettem, hogy Haris Pašovićról, a bosnyák rendezőről teszek még hozzá az éjszaka folyamán néhány sort egy korábban megkezdett munkámhoz, de hamarosan rá kellett ébrednem, hogy ebből sem lesz ma semmi... Úgy beszéltük meg ugyanis anyámmal, hogy másnap reggel jön át hozzánk Adáról besegíteni egy kis karácsony előtti nagytakarításba, függöny- és ablakmosásba... Az előszobában pedig még mindig úgy állt minden, mintha tornádó söpört volna végig... Az ablak előtt álló kis asztal telepakolva kacatokkal, elbarikádozva, megközelíthetetlenül. No, ebből aztán botrány lesz, ha anyám reggel megérkezik, és így találja. Azt pedig még most este el kell onnan takarítani...

Nem baj, gondoltam, hiszen egyébként is úgy terveztem, hogy lehordom onnan a holmimat ide, a garázsba, tehát végső soron az sem volt baj, hogy befűtöttem. Sőt most, amikor rájöttem, hogy mit kell még elvégeznem, az egyik kályhát erősebbre is kapcsoltam, mint korábban. Délután nem mertem itt hagyni maximumra kapcsolva, most azonban, mivel fáztam is rendesen, már megtehettem, hiszen itt voltam, nem történhetett baj vele.

Megkevertem kicsiny kávémat (ellustulva már csak a nesst pusztítom... nem veszem a fárdtságot, hogy főzzek...), bekészítettem napi betévő sörömet (mint a különböző kólákat, nálunk mostanság ezt is másfél- és kétliteres műanyag flakonokban forgalmazzák... nagyon undorító dolog, egyeznél velem, ha látnád...), cigaretta, hamutartó, és adj neki, előre, bajtársak! Különösebb rendszerezés nélkül, amit értem, pakoltam.

Több tonnányi újsághalom lapult ott felhalmozva (Zabava Reviews februar-mart 1997.; Filmvilág 1999. március; Filmvilág 2000. április; Filmvilág 1997. augusztus; Filmvilág 1999. augusztus; Filmvilág 1999. szeptember; Cinema 1998. november; Cinema 2000. április... ez csak az első maréknyi, ami a kezembe akadt...), két zsáknyi kiszelektált ruhanemű, amivel az volt a tervünk, hogy a Nagycsaládosok Egyesületének ajándékozzuk, aztán az a kibaszott régi szkenner...

Ez a Képes Ifi régi szerkesztőségi szkennere, ami már több, mint négy éve elromlott, s azt mondták rá akkor rögtön Újvidéken, hogy nem lehet megjavítani. A szerkesztőségbe vettünk is újat, hanem volt nekem itt, Zentán egy csodamesterem, akinél nem volt olyan, hogy „nem lehet”, minden számítógépes problémát meg tudott oldani... Sajnos, aztán ő is lebukott, mert csak addig volt ilyen csodamester, amíg a vevőt csalogatta, miután bevásároltunk nála, már ő is általában csak a vállát vonogatta... Komolyan csalódtam benne. No, de fogtam én az elromlott szkennert, a hónom alá csaptam, s elhoztam Zentára, mondván, hogy Zsoltika aztán biztos, ha senki más, ő akkor is, meg minden... Vagy három hónapig állt nála javításra várva, amikor aztán azzal adta vissza, hogy nem lehet, ő sem boldogul vele, olyan komoly problémája van, hogy nem lehet megjavítani. Hazahoztam hát ezt a szkennert, s ahogy beléptem a lakásba, persze, hogy az előszobában tettem le a kisasztalra. Nem sok mindent lehet már vele kezdeni, a legpraktikusabb és legcélszerűbb felhasználási módja az lenne, ha az ember szépen elsüllyesztené a szemetes konténer mélyére, csakhogy kidobni viszont nem lehet, mert a cégnél leltárban van, előbb vissza kellene vinni, hogy ott leírják, s akkor már kezdjenek vele, amit akarnak. Csakhogy én meg, amilyen vagyok, mindig elfelejtem levinni... Persze, hiszen használhatatlan kacat, senki sem törődik vele, amíg nincs útban. Én sem. Mindig csak akkor jut eszembe, amikor baj van vele, mert nincs hova tenni... Bassza meg! Egyszer betettem már a csomagtartóba, hogy „no most aztán leviszem”, de ez sem sikerült: két hónapig hordozgattam magammal, akárhova mentem kocsival, s közben többször jártam Újvidéken is, de mindig elfelejtettem kivenni a csomagtartóból és felvinni a negyedik emeletre... Aztán egyszer Szegedre indultunk Tescózni a családdal, s mivel nem akartam, hogy problémát csináljanak nekem belőle a határon, kivettem a kocsiból, és visszahoztam az előszobába! Fasza gyerek vagyok, nemde?

Azóta is ott rohad...

Nem, a szkennert nem hoztam le ide, a garázsba. Gondoltam, maradjon inkább az előszobában, hogy szem előtt legyen, ha Újvidékre indulok, kapjam ugyanúgy a hónom alá, ahogy több évvel ezelőtt hazahoztam, hogy visszavigyem végre és lezárjam ezt a buta kis történetet. Most mondjam? A szkenner még mindig itt van, pedig azóta természetesen már jártam lent Újvidéken a cégben...

Egy összecsomózott zacskóban pedig több tucatnyi levél. Hazugság volna, ha azt mondanám, meglepő módon, mert tudtam, hogy ott vannak ezek a levelek, csak eddig nem foglalkoztam velük. Ott vannak, ott vannak, jól van...

1.

„Szeretettel minden lehetséges...

Ezt a levelet azért küldjük, hogy szerencsét hozzon neked. Az eredeti New Englandban van. Kilencszer járta körbe a világot. A szerencse most hozzád érkezett el. A levél érkezése után négy nappal szerencse ér. Gondoskodj arról, hogy tovább add. A szerencse postán jön el hozzád. Ne küldj pénzt. Olyan embereknek küldj másolatot, akiknek szükségük van szerencsére. Ne küldj pénzt, mert a sorsnak nincs ára! Ne tartsd meg ezt a levelet, hanem 96 órán belül továbbítsd! Egy tiszt 46000 $-t nyert, Jov El 40000 $-t veszített el, mert megszakította a láncot. Philadelphiában Benny Seleh a levél megérkezése után 51 nappal elveszítette a feleségét, mert elfelejtette továbbítanai a Levelet. Amikor azonban a felesége halála után továbbította, 775000 $-t kapott. Kérjük, hogy küldj másolatot és figyelmesen figyeld meg, mi történik 4 nap múlva. A Lánc Venezuelából indult ki, egy Paul Antony DC Grosz nevű dél-amerikai misszionárius írta. Húsz másolatot kell készíteni róla, elküldeni barátoknak, ismerősöknek. 4 nap múlva meglepetésben lesz részed!

Ez igaz, ha nem is vagy babonás!

Jegyezd meg! Constatntin Pniuszhoz a lánc 1953-ban jutott el. Megkérte titkárát, hogy készítsen 20 másolatot és küldje el. Néhány nap múlva a lottón 2 millió $-t nyert. Gotha Coopenit védő a levelet megkapta, és mivel nem hitte, eldobta. Kilenc nap múlva meghalt. Egy fiatal asszony 1964-ben kapta meg a levelet Californiából. A levél nagyon halvány volt, ezért elhatározta, hogy újragépelteti, de későbbre halasztotta. Különböző problémák gyötörték, a kocsiját is drágán javították. Végül újragépeltette és nyert egy autót.

Emlékezz!

Ne küldj pénzt! Bízzál benne! Használ!

A borítékra bélyeg nem kell, helyette írd rá:

Widebot 183R”

Aláírás persze sehol a papíron, és a borítékon sincs feladó. Habár ráírták, hogy Widebot 183R, bélyeg mégis van rajta, a postai bélyegzőből azonban nem derül ki semmi: sem a feladás helye, sem az időpontja.

Kell, hogy legyen valami irónia abban, hogy ez volt az utolsó levél itthon, amit megkaptam Kosovóra indulásom előtt. Pont akkor, amikor 1997. szeptemberében, abban a hiszterikus időszakban elindultam itthonról, megtaláltam a postaládában ezt a levelet. Zsebre vágtam és magammal vittem...

Minden levelet, amit a katonaságnál kaptam, megőriztem. Megszámozva gyűjtöttem őket, és amikor néhanapján hazajöttem időközben, akkor magammal hoztam, ami addig összegyűlt. Ezek a levelek persze nem arról szólnak, hogy milyen volt nekem ott lent, hanem épp ellenkezőleg, mindarról, amiről lemaradtam sürgős háborúzhatnékomnak köszönhetően. S mivel ezt a szerencseláncos levelet itthonról vittem magammal, ez lett az egyes, a legelső ebben a sorban...

Arra még emlékeszem, hogy igen, habár egyáltalán nem hittem benne, másolgattam becsülettel a leveleket, délutáni pihenő ideje alatt, este, takarodó előtt, s el is küldözgettem, amikor lehetett... Kezdetben ugyanis nem engedtek bennünket a posta közelébe, nehogy haza merjünk telefonálni... Később is csak hetente egyszer mehettünk el a kaszárnyának abba a részébe... Akkor is úgy tereltek bennünket, mint puli a jószágot...

S éppen azért, mert nemigen hittem benne, igyekeztem az így másolt leveleket olyan címekre elküldeni, amelyek nem túl közeli barátokat, nem túl jó ismerősöket takartak, hanem inkább csak úgy megmaradtak a felületes ismertség, a felebarátság szintjén... Akkor értek a legnagyobb meglepetések, amikor egyik-másik ilyen címről válaszok is érkeztek...

Van itt a levelek között ehhez az egész történethez egy jó kis képem is. A kaszárnya udvarán sorakoztattak fel bennünket, s jött egy fotós a katonarendőrségtől (!), hogy lekapjon bennünket... Mondjuk guggolónak az első sort, bár helyesebb lenne fél térdre ereszkedettnek nevezni... Ebben a guggolónak nevezett sorban balról a második én vagyok... Érdekes, hogy nézem most a fényképet, és nem emlékszem a többiek közül senkire sem. No persze, Kosovón nem születtek amolyan, egyébként is mindig hazug katonabarátságok, amelyekről az öregek legendákat zengenek. Egy-két arc még csak-csak bejön, de neveket, eseméneyeket, emlékeket már nem tudok hozzá csatolni egyikhez sem. Nem bánom, nem is baj... Nem is hiányoznak ezek az emlékek...

Tudom, jó kis horoszkóp-filozofálgatás, kocsmaasztal melletti félrészeg (vagy talán teljesen is az) okoskodás volna, mint amikor „lemegy az ember Laci bácsiba”, ha most nekiállnék lóversenyszerűen arról futtatni az eszmét, hogy a rossz, a negatív élményeket és eseméneyeket a tudat kizárja az emlékezetből... Ami rossz volt, azt törli a memóriából. Tudom, hogy mindezt részleteznem valódi, pletykalapokat, bulvársajtót megszégyenítő faszoskodás volna, mégis: nálam ez tökéletesen működik. A rossz emlékeket elmém olyan szögesdróttal fonja körül, hogy megközelíteni sem tudom, s még áramot is vezet bele, nehogy esélyem legyen feltörni azt. Egyszerűen ott vagyok ezekkel az emberekkel azon a képen, s egyikükre sem emlékszem. Pedig ott voltam ezekkel az emberekkel hónapokig összezárva, s gyakorta egymásra utalva is, s mégsem maradt meg bennem róluk szinte semmi sem...

A guggoló sorban balról az ötödik talán az a topolyai magyar faszi, aki arról ábrándozott, milyen jó lenne a Đakovica, vagy egy egészen más néven Gjakove feletti hegyoldalakban az egyik határőrhelyen („karaulnál”) lelőni egy albánt, mert azért két hét jutalomszabadság jár, utána pedig a lakóhelyéhez legközelebbi kaszárnyába helyezik át az embert, hogy így védjék meg a vérbosszútól...

Ugyancsak a guggoló sorban balról a kilencedik egy Újvidék melletti kis faluból (de arra már nem emlékszem, melyikből, talán Káty lehetett...) való szlovák faszi, akinek otthonról nagykereskedelmi mennyiségben küldték a plusz vitaminos pezsgőtablettákat, a szűkebb Szerbiából és még délebbről érkezett bajtársaink pedig megdöbbenve nézték, hogy – mi ez?

2.

„Édesem!

Kedd délután van, bejöttem a KI-be telefonálni neked, de »zovite posle 17«, utána meg »zovite az 2-3 minuta«, meg foglalt. Nem nagyok az esélyek arra, hogy vonalat kapjak. Nagyon szeretlek, ez meg levélpapír, láttam, hogy híján vagy. Szeretlek!”

Ehhez nem is kell magyarázat...

3.

„szept. 22., hétfő

Édesem!

Húzósan fog ma menni ez a levéldolog. Hülye érzés, nem tudom, mikor írtam neked értelmes levelet – ha egyáltalán írtam ilyen elküldeni valót, sérelmektől menteset.

Hülye nap volt a mai, az biztos. Pejdžer – Urbán Gábor förmedvénye mellékelve – csak, hogy szórakozz egy kicsit. A Forumban nem adják ki a fizetéspapírodat – »ilyet csak a tartalékosoknak szoktak« csinálni, ráadásul, hogy még viccesebb legyen, kell nekik a behívód, hogy betegyék a dossziéba. Pista aktiválva, megy majd az Apróhoz, másolatért meg a levélért. A főnökasszony a Guruval akar egyezkedni a téma kapcsán, ahhoz kell.

Most hallottam a Dunavon egy régi-új Balašević-dalt; egy régi dallamra egy I Love NS témájú akármi: Novi Sad / još zablista ponekad / kada svih šest crkava / zajedno zvone...

A kocsi regisztrálva lesz, a Zdenka intézkedett ez ügyben. Orsi ma nem volt oviban, sérelmezte is veszettül (»akkor nem lesznek itthon a szüleim«), este meg a Hófehérkében számon kérte rajtam a vadmalacos részt (»Nem hallottam a vadmalacot, hogy a vadász kivágja a szívét...«). Amikor hazajöttem, ő is ebédelt velem és a levesnek is, meg a rizses húsnak is a felét meghagyta: »hogy legyen apának mit enni, ha hazajön«. Nem én találtam ki, esküszöm! De majd elbőgtem magam, olyan aranyos volt.

Fáradt vagyok, mint a kutya: egy Ferenczi-élménybeszámoló, két jelentés a szegedi rádiónak (reggel meg délután), egy Félvállról, plusz nem bírtam elaludni, amikor elmentél.

Ja, egy jó hír neked: érkeztek fordítások a német nyelvű szövegedre a Képes Ifibe! Nem ebben a most készülő, hanem a következő számban lesz eredményhirdetés. Majd veszek CD-t, ahogy megbeszéltük. Beindult a bulid, rádharaptak! Nagyon örültem, amikor megláttam, csak még nem ellenőriztem, hogy pontos-e. Majd holnap. Jó éjszakát, Atusom, most megyek aludni. Nagyon hiányzol!

23., kedd

Na, most ment el a Szilvia. Végre! Pedig nagyon örültem neki, amikor jött, mert épp jó volt, hogy valaki rámnyitotta az ajtót. No, de ami sok, az sokk! Hattól fél tizenegyig – nem semmi, ha tévés ars poeticát kell hallgatni, még akkor sem, ha egyébként egyetért az ember. Különben valami könyvügyben veled szeretett volna találkozni. Mondtam, hogy én is.

A hétfői becskerekei KI-bulin az Ervinke állítólag tarolt: minden dal után megtapsolták, plusz visszatapsolták, meg újra kellett énekelnie – saját dalokat! A Kosztolányi-verset.

A MASZO-ban folytatódott az Urbán Gábor-sztori, főszerkesztő-helyettesi bevonással, de már a fél szerkesztőségnek is előadta a bánatát telefonon: »M. K. a kocsmában hallgatózott, aztán leírta és ráfogta, hogy interjú!« Megszépítette a napomat.

Orsolya lányod ma roppant toleráns volt velem, egyáltalán nem hisztizett. Volt egy nagy hancúr, minek során »leharaptam« az orrát:

– Leharaptam!

– Ott van az még!

– Nincsen!

Egy sor bizonygatás, utána meg:

– Add az ujjad! Húzd végig az arcomon. Látod, ez a domb itt az orrom. Megvan!

Halálra röhögtem magam.

A Pista még nem intézkedett, de majd fog. Szerintem holnap már biztosan, úgyhogy azt még bevárom, mielőtt elküldöm a levelet. Anyád hívott, aggódik, hogy nem jelentkezel. Megnyugtattam, hogy én is. De biztosan nem volt rá alkalmad.

Nem tudom, ha a Karesztól kapok, küldjek-e neked újságokat? Ezt elfelejtettük megbeszélni.

Most már nagyon jó lenne, ha írnál, bár tudom, hogy ha meg is tetted, azt én ma még viccből sem kaphattam volna meg. De szeretnék tudni rólad. Puszi!

csütörtök

Tegnap valahogy hanyagoltalak, legalábbis levélírás szempontjából. Zokon venni nem kell, csak éppen nem akarlak még jobban keseríteni, a kedvem meg olyan volt, hogy másra nem tellett volna.

Most beszéltem apáddal, vasárnap eljön – fát vágni. Mondtam neki, hogy ha jön, jöjjön inkább Orsi miatt, de nem tágít. Hát jó, ő tudja.

Volt itt tegnap a Kálmán – a szalagokat nem vitte el, de felajánlotta izmos vállait, hogy ha depressziós lennék, legyen min bőgnöm.

A Pista nem tudott zöld ágra vergődni a pasassal. A Laci nem tud mit kezdeni pillanatnyilag. Most a Livi a jövő héten a Sancihoz megy kapuccinóra, hátha ő tud valamit. Ettől okosabbat nem tudtam kitalálni. De majd azért még agyalok.

Csütrötök lévén, Szabad Hét Nap:

Irodában

– Micike, miért javította ki az e betűt a-ra?

– Hát, igazgató úr, van annak valami értelme, hogy »fesztávolság«?

Meg egy csomó ótvar. A Családi Kör se remekelt, de ott legalább nem értekezett a BZ a szabadkai meg az újvidéki színházról, meg arról, hogy a Gergely egy kiköpött Ristić.

A Laci egyébként a jövő héten az Attilával Pestre megy Napló-ügyeket intézni. Én meg csüszköltem a Livit, intézzen ő is, beszéljen a Jánossal.

– Na, de a Laci háta mögött?

Nem, előtte! Eluralta a »ráérünk mi arra még«-modor minden téren. Ráér, van ideje.

A lányod ma elmesélte nekem a Farkas és a három kismalac című mesét – az összes házikóval egyetemben, forróvizestül, mindenestül. Meg mindenféle verset mond:

Csiga-biga, Benedek,

egy fűszálon meneget,

nem is megy, csak araszol,

... ez így van jól.

Ettől te azért sokkal jobbat alkottál. Remélem, most is van időd írni. Egész jó kis opuszt kihozhatnál most ott. Legalább valami haszon is legyen az egészből. Vagy ne beszéljek hülyeségeket?

Tudod, a levélben az a jó, hogy ha ráunsz, félreteheted, aztán meg, ha összegyűlt a lelki erőd, újra nekiveselkedhetsz, és a levélíró még csak meg sem bír sértődni miatta. Jó kis hecc; úgy lehet unni valakit, hogy észre se vegye.

Zoli javasolta, hogy ha le lesz rendezve a regisztráció, kérjük kölcsön a Renót és pörköljünk le hozzád az ő vezetésével. Nem tudom, mi erről a te véleményed? Nem felejtettem el, mit mondtál itthon, de ha meggondoltad magad, szólj. Egyáltalán: szólj már valamit! Megértem, hogy nem volt alkalmad telefonálni, levél meg még nem érkezett, de aggódom érted, és rátesz még az egészre, hogy naponta legalább tízen érdeklődnek felőled. Hogy vagy, mit csinálsz, hogy találod fel magad, mit mondasz, milyen a kaja, a körülmények... Nem győzöm már levakarni az embereket. Minden esetre roppant népszerű egy alak vagy. Number one. (In my life – this is a joke.)

Egy pacák kirabolta a Pannon Bankot: 3230 dinárt, 10 márkát és 27 blanco aláírt csekket csórt el – elkapták. A rádió műsorvezetője fültanúja volt a dolognak, és éppen most poénkodta le. A Spens előtt meg délelőtt valami lövöldözés volt, állítólag 5-6 halottal. Csöndes kisváros, meg kell hagyni. De hogy lehet egy bankrabló ilyen csóró?

A kis Pejdžer most a Torda után el akar küldeni Satrincára – Sátrasra! – is. Nem megyek. Inkább a picsába. De ezt ő nem érti, én meg nem magyarázom meg neki. Hogy ott 40 gyerek jár anyanyelvápolásra? Kit érdekel? Ez úgyis olyan neki való kaliberű téma. Mint a temerini Táncdalfesztivál. Heti négy interjú, meg még utazgassak minden hülye helyre?

Pedig nem akartam írni róla: De kibukott belőlem. Sorry, de azért nem dobok el nyolc oldalt miatta. Talán így is jelent neked valamit ez az egész. Nekem a negyede is elég lenne...

Oké, nem követelődzök! Szeretlek! Meg Orsi is. Tudom, mondta. Szia édes, meg kitartás!

szept. 26., péntek

Hát, édes Atusom, ma az volt a kurva nagy szerencsém, hogy rögtön a telefonod után befutott a Zoli meg a barátném.

Eddig aggódtam érted; most meg vagyok rémülve: nem kellemetlen, hogy sírsz, hanem ijesztő. Elképzelni sem tudom, mit csinálhatnak ott veled, hogyan lehet azt az egészet kibírni. De azt biztosan tudom, hogy valahogy muszáj! Nézem az Orsit, hallgatom, ahogy arról beszél, hogy ő az apáját szereti a legjobban a világon és remegek, hogy legyen elég erőd kibírni. Nem tudom, mivel könnyíthetnék, hogyan segíthetnék neked, kiborít ez a kényszer-tehetetlenség, az egész helyzet. Könyörgöm, vigyázz magadra!!!

Ami bennünket illet: jól vagyunk, végül is fizikailag nem olyan szörnyű elviselni ezt az egészet. Persze, korán kell kelnem, meg délután nem lehet aludni, de a Nenu elég gyakran foglalkozik Orsival, jut időm levegőt venni. A barátaink sem hanyagolnak el, ők is eljátszanak egy ideig a picúrral.

Persze, esténként a legrosszabb, amikor Orsi végre elalszik, és kijövök az üres konyhába. Nincs kivel szót váltani, nincs kihez hozzábújni, összepuszilni se lehet senkit... Ez esik nagyon rosszul. Lámpaoltáskor mindig elmondom, hogy »jó éjszakát, Atusom!«, és már két takarót húzok magamra, mert nincs »kályhicóm« se...

Istenem, patetikus is vagyok, meg most biztosan nincs szükséged se rá, hogy hülyeségekkel traktáljalak! Figyelj csak: Orsiék ma az oviban bábelőadást néztek. Tetszett neki, csak nagyon csalódott volt, hogy a bábok nem tudtak menni. Azt ugyan nem tudta elmondani, hogy miről szólt az egész, de – úgy tűnik – lekötötte a dolog.

A Győző ma tudta meg, hogy elmentél, és azt javasolta, hogy amíg vissza nem jössz, valakit vegyen fel a Livi a helyedre. »Olyat, aki a zenerovatot is tudná szerkeszteni« – tette hozzá a Livi, amikor kérdezte, hogy szerintem ki lehetne az. Mire rögtön rákezdtem, hogy a zenerovatot nem kell szerkeszteni, neki is sokkal jobb lenne, ha az a »valaki« gépelni tudna, meg ülni a szerkesztőségben. Úgy tűnik, ezt belátta. Láttam a papírodat is. Nem szakították meg a munkaviszonyodat, hanem felfüggesztették, amíg haza nem jössz. Emiatt nem kell aggódnod.

Végtelenül örültem is annak, hogy sikerült veled beszélnem, még ha annak, amit hallottam, nem is. Hívni foglak, ebben biztos lehetsz, csak azt kell majd kitapasztalni, hogy mikor érdemes.

Nem tudom, mennyire cenzúrázzák a postádat, de nem is érdekel. Csak azt tudom, hogy nagyon gyűlölök mindenkit, aki erre a pokoljárásra kényszerít mindannyiunkat! És alig várom, hogy vége legyen! A magam érdekében, Orsiéban, de leginkább a tiédben.

Nagyon sokat szoktunk beszélgetni rólad; Orsi olyankor mindig elkomolyodik és megkérdezi, mikor jössz haza. Meg se tudom neki magyarázni. Túl kicsi ahhoz, hogy megértse, és túl nagy ahhoz, hogy ne vegye észre. Őrá gondolva légy erős! Most látom csak igazán, mennyire kötődik hozzád. Erre gondolj! A többi meg már majd csak lesz valahogy!

Nagyon várom, hogy megkapjam azt a levelet, amit emlegettél. Én ezt azért nem küldtem korábban, mert sejtettem, hogy nem egészen pontos az a cím, amit meghagytál. De most hétfőn reggel ez lesz az első dolgom. Addig persze biztosan írok még hozzá, de így, hogy folyamatosan írok, nekem egy kicsit könnyebb – meg hát te is többet bírsz majd olvasni. Cigi, bélyeg, boríték – ezt se felejtem el, ha lesz újság, azt is küldeni fogom, meg ha kell még valami – csak szólj.

Meg vigyázz magadra, nagyon kérlek, nagyon vigyázz! Olyan fontos vagy nekünk! Szeretlek, Atusom, nem tudom kevésbé közhelyszerűen mondani, szeretlek és féltelek attól a pokoltól, ahol lenned kell. Őrizd meg az eszedet, magadat, a gondolataidat. Hisz tudod, amit a Pista mondott...

szept. 28., vasárnap

Gyorsan kihasználom az alkalmat és körmölök még egy kicsit neked, mielőtt Orsi felébred. Beteg ugyanis a kicsi, és még alig múlt hét óra, máris alszik.

Tegnap eljött anyám (puszil, rengeteget gondol rád, félt, hozta a képeket, hogy küldhessek stb.), ma reggel meg apád is. Orsi vígan kelt, hancúrozott, ahogy szokott, aztán az ölembe kuporodott, öreganyját, öregapját le se fütyülte, csak pityergett, hogy hol az ő apja, meg miért ment el. Aludt is egy sort, aztán belediktáltam egy bögre levest meg lázcsillapítót – na, akkor jobban lett, csavargott a Tatival meg minden, de fél hat felé már megint apázott és dőlt az ágyba. Még egy pohár leves, mutatóba – fürdés, »de ne menj el soha tőlem, még teregetni se, meg dolgozni se. Senki se menjen el, soha!«Kikészült szegény picúr, alaposan. Persze, tegnap még nyoma sem volt semmiféle szervi bajának, úgyhogy anyámmal inkább kedélybetegségnek hisszük az egészet. Apád jól van, azt mondta, küldi majd a dolgokat. A Jancsi bácsi üzeni, hogy majd ő is küld neked cigit. Anyád hívott, mondtam, hogy jelentkeztél, ennek örült. Mit mondasz, hogy vagy? Mondtam neki, azt mondtad, hogy jól, ő meg gondolja meg, hogy elhiszi-e.

A Miki kért pénzt öregapámtól az Orsi mandulaoperációjára. Állítólag kap is, de ezt akkor lesz érdemes elhinni, amikor már a pénz a Miki kezében lesz.

Holnap reggel elviszem a picúrt az orvoshoz; ma nem vittem, mert csak az ügyeletre mehettünk volna, aztán a Limánra is ki kellene menni. Így egy utat megspóroltam – meg hát holnapra majd az is kiderül, mi van vele, mert persze se köhögés, se hányás, se hasmenés, se semmi.

Ja, anyám hozott Orsinak egy WC-ülőkét – olyat, amit rá kell rakni a felnőtt WC-re, és akkor az gyerek nem pottyan bele. Mondjam? Amikor megkapta, félóránként »kellett« pisilni. »Csurog az, csak te nem hallod!« – mondogatta olyankor.

Csapongok itt össze-vissza, látod, nincsen egészen a helyén az agyam. De ezért megbocsátasz, ugye? Közös nyomornak szétszórtság a vége – ha éppen hülyeségekre vagy kíváncsi.

Megszámoztam az oldalakat, hogy ha véletlenül megkeverném, mégis tudjad olvasni. Nem mintha olyan fontos lenne az a rohadt sorrend, de hát legyen. Ez is egy »munka«. Mint az ablakmosás, amit tegnap követtem el. És ezt most titokban mondom, nehogy meghalljad: egyedül raktam fel a függönyt. És egy kis diadalittasság: a Kiki igenis rajta van másik lemezen is! Az Egy vagy egy se című, Müller Péter Sziámi szerzői est felvételén. Nem nagy diadal, de mindegy. Egyébként azon szinte minden dal rajta van, ami az Illa bereken. Gondoltam arra, hogy veszek neked egy walkmant, hozzádobok néhány szalagot és postázom. Mi a véleményed?

Holnap már biztosan megérkezik a leveled. Alig várom! Hülye vagyok, tudom, de még ma (vasárnap!) is megnéztem a postaládát.

Egyetlen porcikám se tudja befogadni ezt az egészet, és talán ezért is van az, hogy még »csak« egy hete vagy távol, de máris elviselhetetlenül hiányzol. Mindenki azt mondja, hogy hepi dolgokat írjak, de baszhatom, ha egyszer nem az az igazság! Tudod, az egyetlen dolog, amit nem vagyok képes megemészteni, az az emberi butaság – márpedig ennél butább dolog kevés van a világon.

Üdvözöl a T. Katalin, szerdán majd küldöm a KI-t, most – a változatosság kedvéért – olvasd majd el a Félvállrólt.

Nagyon sokszor puszilunk és nagyon szeretünk

Kati, Nani, Orsi”

Ugyanebben a borítékban érkezett még néhány dolog, ami szorosan kötődik a levélben leírt eseményekhez (de olyan is, ami nem...) – kezdetnek egy fénymásolat egy írógépen írt levélről:

„Tisztelt P. I.!

Munkatársnőjével történt pénteki megbeszélésünk alapján, Hevesi Tamásról készült riportomat/portrét elküldöm maguknak és kérem, hogy ha bírják teljes terjedelmében közöljék le! Úgy érzem, e cikk van olyan, mint a fel-felbukkanó, Tripolszki Géza által írt locsi-fecsi, régmúlt időket vázoló írások, melyek nem igazán érdeklik az olvasókat, hanem inkább mai írásokat olvasnak a tisztelt olvasók stb...

Hevesi Tamás külön megkért, hogy ha lehet a lehetőséghez mérten teljes terjedelemben közöljék le az általam írt riportot, mivel az énekessel kb. 90 perces hanganyag készült, amiből és a legfontosabb fragmentumokat ragadtam ki a Magyar Szó részére.

Mivel M. K. az önök újságírója, tudomásom szerint nem készített vele semmiféle interjút (mivel erre Hevesi Tamásnak nem volt ideje, és ezt meg tudja erősíteni a VMSZ helyi, zentai tagozatának elnöke, a Művelődési Ház igazgatója és helyettese is) nem tartom akadálynak írásom leközlését, mivel még engem kértek meg, úgy a VMSZ kampányzáró rendezvényéről, mint Hevesiről írjak riportot, mivel a Magyar Szó részéről nem volt jelen senki ilyen téren és holmi félremagyarázás végett K. P. kolléga által írt cikket »JOBBNAK« tartották az enyémnél, holott ott sem volt ezen a manifesztáción, SEM M. K., aki a férjével együtt eltűnt a koncert alatt. Tehát e két cikk, a VMSZ-es és a Hevesi cikk az enyém, mivel kizárólag ENGEM kértek meg rá. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy el akarom venni a kollégák kenyerét, csupán az érdekeltek olyan bedolgozó munkatársnak adják (és fogják adni) a riportokat és a kulturális rendezvényeket, mely nem ül a fülén a Tiszavidék szerkesztőségében és 8 órától 2-ig pókerezik vagy éppen tetriszezik a számítógépen, ahelyett, hogy írná a cikkeit. Úgy látom, elég sok szabad munkahelyet biztosíthatna ezzel a Magyar Szó, ha olyan embereket alkalmaznak ezekre a munkahelyekre, akik a lapot úgymond felvirágoztatnák, úgy politikai, mint kulturális, gazdasági stb. téren.

Úgy érzem, ez az apró felháborodásom jogos a részemről, de kérem, hogy ne vegye sértésnek, csupán vázoltam a zentai újságíró helyzetet.

Maradok tisztelettel továbbra is mint

bedolgozó munkatárs:

Urbán Gábor

Zenta, 1997. szept. 21-én”

A másik egy igazolás:

„25.09. 1997. godine

P O T V R D A

Potvrdjujemo da je S. P. A. na ime Ld primio za maj mesec ove godine iznos od 699,47 dinara.

Potvrde se izdaje na lični zahtev.

Kadrovski referent

Kaločai Aranka”

Ki lehet számolni, hogy ez az összeg mennyit jelentett reális értékében 1997-ben...

A harmadik pedig már valami egészen másról szólt, s az eddigiekhez képest meglepően civil(izált) hangot ütött meg:

„SYMPOSION

Jevrejska 4/1.

21000 Novi Sad

Tel/fax: +21/621-308

E-mail:

symposio@fodns.opennet.org

gabor.virag@bbs.tipp-topp.co.yu

Kedves Barátunk!

Mindannyian ismerjük Szerb Antal sorait, aki szerint, ha a marslakók a Földre látogatnának, a civilizációs vívmányok mindegyikét meg tudnák érteni, de hogy miért képes az ember a kanapén végigdőlve egy könyv mellett eltölteni a délutánt, arra már nem tudnának válaszolni. Vagy mégis? Ki tudja?

Berhard az ágyon végigdőlés helyett a minél kényelmetlenebb széken olvasást ajánlja, a figyelem összpontosítása végett. Aztán vannak itt különböző irodalomelméleti elképzelések is az ideális olvasásról, close reading, lassú olvasás, félreolvasás, újraolvasás, ilyenek. Meg aztán itt van most az aktuális könyv kontra képernyő vita, vagyishogy a számítógépet nem lehet az ágyba vinni, egy barátom mégis szerelmem, Elektrának becézi a gépét. Mélységes az olvasás hogyanjának kútja.

E mélységes kútba szeretne most szerkesztőségünk betekinteni, amikor is a következő körkérdést intézzük író- és szerkesztő barátainkhoz:

Hogyan olvas Ön?

A válaszokat szeptember 30-áig várjuk, tetszőleges műfajban, egyedül terjedelmi megkötéseink vannak, mondjuk három flekknél ne legyen hosszabb, de ha hosszabb lesz, az sem probléma, majd valahogy megoldjuk.

Barátsággal és tisztelettel

jó olvasást kíván

Virág Gábor, főszerkesztő

Újvidék, 1997. 08. 15.”

Vaskos boríték volt, meg kell hagyni, nézte is a tizedes, amikor felsorakoztatott bennünket, hogy szétossza a ránk eső levéladagot. Az persze azonban már tiszta baszogatás volt, amikor megkopogtatta, vizsgálgatta, hogy vajon mi is lehet benne... Ott kellett az orra előtt kibontanom, s amikor látta, hogy mind csak papír, a továbbiakban békén hagyott.

Igen, időközben beazonosítottam ezt a fickót a fényképen, az álló sorban jobbról az első, még látszik is a két V alakú piros csík a mellén, ez a tizedes rangjelzése. Elkezdte a katonai főiskolát, de aztán valamiért kimaradt onnan (még ahhoz is hülye volt...), így hát azonnal bezsuppolták rendes katonai szolgálatra, ahol meg egyből tizedes lett belőle. Előszeretettel köpködött jó szaftosakat maga elé, miközben nagy okoskodva, kioktatólag beszélt hozzánk, amikor felsorakoztatta a rá bízott emberkéket... Persze a nevére már dehogyis emlékszem... Majd lehet, hogy egyik-másik levélben említem, de ahhoz mindet el kellene most olvasnom... Maradjon ez egyelőre a jövő zenéje, akárcsak a Kossuth a Délvidéken 2003 című zenemű...

4.

„szept. 29., hétfő

Édes Atusom!

Végre, végre, ma megkaptuk a leveleidet. Kettőt. Egyet csütörtökön, egyet meg pénteken adtál fel – a bélyegzőből ítélve. Orsinak darabonként háromszor kellett felolvasni. Nagyon meg volt illetődve, azt mondogatta: »Olyan szép, olvasd még egyszer el!« Na, nekem az ilyen dolgoktól van bőghetnékem.

Elvittem ma reggel az orvoshoz, és tudod, mi a baja? Semmi. Se a torka, se a tüdeje, se a gyomra, semmi. »Verovatno na nervnoj bazi«, két nap múlva el kell vinnem megint. Addig nincs ovi, nekem nincs MASZÓ, Torda is ott dögöljön meg, ahol van. A Pejdžer felhívott, hogy az Éva kapott tőled levelet, és nagyon érdekelte, nekem írtál-e már. Megnyugtattam. Forduljon föl. Holnap azért majd beugrok, megpróbállak felhívni, meg talán pénz is lesz, de fel kell adnom majd a leveleket, meg beszélni a Gézával. A tegnapi levélben az ORSI-ból csak az S betűt írtam én – a többit ő!!! Csak tudnám, honnan szedi... Mellesleg most vádolt meg, hogy »elhanyagolom, nem foglalkozom« vele. Vérig sértett persze, csak tudnám, honnan szedi... Mondjuk, ezt éppen nem a Nenutól, ő most nem mond ilyeneket. Megint eszébe jutott, hogy jó lenne, ha nekem lenne hajtási engedélyem. A felét fizetné. Csakhogy 1200 dinárba kerül, és annak én még a felét se tudnám kifizetni. Nosza, anyád éppen hívott, a Nenu meg elkezdte pedzeni neki a dolgot. Anyád viszont megállapította, hogy »a Katinak most erre úgysincs lehetősége«, és lezárta témát. Most a Nenuval keresünk valami olcsóbb sulit. El se tudom magam képzelni hajtani... Emlékszel nyáron a motorra? De a Nenunak igaza van, ma például, amikor orvoshoz kellett menni, húztam a gyereket a buszon... Remélem, ez azért nem marad ábránd: egy hónap alatt 40 óra hajtás + elmélet, aztán mehet az ember megbukni a vizsgán. De tényleg sokba kerül. Viszont jó hecc lenne. Játszok az ötlettel.

A kávéfőző megint csurgott, mint az állat, a Zoli megjavította. A Nenu szerint meg kávédrazsét kellene küldeni neked – abban valódi kávé volt valamikor címszóval.

Ha kapok pénzt, én is küldök neked cigit. Mondjuk szerdán a KI-vel egyetemben.

Azt írod, meglehetősen szarok a kilátásaid. Nem egészen értem, mit értesz ez alatt. A palacsintát felfogtam, az oké, de a többit nem igazán – azon kívül, hogy borzasztóan kivagy. Atám, ne hagyd magad, kellesz nekünk, ezt ne felejtsd el! Látod, a kislányod már abba belebetegszik, hogy elmentél. Gondolj rá, és legyen erőd kibírni azt az egész szart, úgy, ahogy van. »Ne aggyad az agyad«, tudod. Szükségünk van Atára-Apára egyszemélyben! Miattunk ne nagyon emészd magad, azért vigyázunk mi egymásra, meg is gyógyítom a Pötyidet, meg hát mások is vigyáznak ránk. Múlatjuk valahogy az időt is. Nem mondom, hogy könnyen, de inkább anyagilag nehéz, nem annyira fizikailag. Ahogy bírsz, amikor bírsz, írj, annyival könnyebb nekünk is. Kérlek, írd meg, mikor érdemes, elmennünk, vigyem-e, vihetem-e Orsit is, ki az, akire kíváncsi vagy, kit akarsz látni. Elvinném neked a vállamat – meg hát nekem is jól jönne a tiéd.

Valahogy, valahogy, valahogy – egyre csak erre gondolok. Valahogy ki kell bírnunk, ha már így lett, ahogy sehogy se akartuk. Ép ésszel. Én szuggerálom magamat, neked is csak ilyen bunkóságokat tanácsolhatok. Meg azt, hogy gondolkozz civilül, gondolkozz Atául. Akkor majd az jön vissza, aki elment. És még valami: én azért délután fél hat körül mégis lesem a kaput, még ha ez is olyannak tűnik most, mint vasárnap postaládában kutatni. Bár megvallom, a leveleid előtt bizakodóbb voltam. De hát te vagy ott, te tudod, mi mit jelent, én innen könnyen okoskodok. Ami biztos: idomítani vagy azt lehet, aki hagyja magát, vagy azt, aki megtörik.

Nem is tudom, hogy boldogulsz a kézírásommal. De legalább a cenzoroknak is van mivel bajlódniuk. Megyek, hozom a gyerekedet. Nehéz lesz, Kasszandrát néz!

Nehéz volt, de sikerült. Most már eszik. Reklamál is rendesen, hogy vele foglalkozzak. Meg hely sincs már sok. Mellékelve küldöm a rajzát.

Puszil Orsi, nagyon szeret.

Szeretlek, édesem, én is, csókollak, és szorítom a csipiszt!”

5.

„Édes, egyszülött gyermekem!

Nagy kő esett le szívemről, amikor megkaptam leveledet, még ha pár soros is volt az.

Az elutazásod előzményei, kijelentéseid nagy gondot okoztak nekem. Leveledben azonban éreztem, hogy igenis szükséged van ránk, nem dobsz el bennünket és várod a találkozást éppúgy, mint én. A kétsoros írásodban is éreztem azt az emberi melegséget, ami meg kell, hogy legyen benned, hiszen te az én fiam vagy, tele nemes és jó érzésekkel.

Erről ennyit.

Ha megtudjuk, hogy mikor lesz az eskütétel, feltétlenül eljövünk. Remélem, addig még levél is érkezik tőled, megírod, hogy mire van szükséged.

Mi egyébként megvagyunk (mért írok és többes számban?), sokat gondolok rád, remélem, hősiesen tűröd a megpróbáltatásokat, mert az első egy-két hét a legnehezebb, utána már könnyebb lesz. Nem tudom még, hogy a Kati akar-e menni hozzád, de ha akar, kiveszünk egy szobát a hotelben, és te kérhetsz kimenőt éjszakára is.

Legalább egy éjszakát ott töltünk veled, de még nem tudom, van-e egyáltalán hotel abban a városban, de remélem van. Telefonon is próbállak hívni, ám eddig még vonalat sem kaptam, nemhogy beszélhettünk volna. Továbbra is hívogatlak, egyszer csak sikerül.

Kedves gyermekem! Szeretném, ha mielőbb belenyugodnál az adott helyzetbe, ha találnál egy-két barátot magad körül, mert könnyebb lenne elviselned az elkövetkező hónapokat, biztosan van ott valaki, aki érdemes arra, hogy a barátoddá fogadd.

Sokszor csókollak, írjál, ha van időd, még ha 2 sort is.

Szeretlek:

anya

1. 10. '97.”

No, de ha én így belemerülök ezekbe a levelekbe, nem halad a munka, pedig ott tornyosult még az előszobában egy nagy maréknyi régi plakát, amit még 1996-ban nyomtattunk az Úgy és némiképp című előadásunkhoz, s mivel ez a bizonyos mennyiség fennmaradt, mindidáig nem vitt rá a lélek, hogy kidobjam. Most sem. Nem számoltam meg, és most sem ülök neki... Van még belőle jócskán, csak már az előadást nem játsszuk évek óta...

Lehoztam ide, a garázsba, mondom, ha másra nem, hát arra jó lesz, hogy kitapétázzam vele a falat. Tavaly nyáron meszeltettünk itt, tehát olyan túl nagy szükség erre sem lenne, de a fehérre meszelt fal úgy általában unalmas, miért ne ékesíthetném Zoli komám halcsontvázával – ugyanis az van a plakáton...

dsgn: vlky zltn

Majd szervezek itt tavaszra a garázsban egy szép kis tapétázási akciót...

Híd, 1997. július-augusztus: Mikszáth Kálmán évfordulóján... Van Damme Időzsaru című filmjének reklámmatricája: „A feleségét tíz éve ölték meg. Most mégis megmentheti. A halál örök... De már nem sokáig.” A meztelen Télapó és az A. három példánya, alatta egy régi barna táska, amiről már azt sem tudom, kié lehetett, az viszont igen élénken él bennem, hogy szinte minden költözködésünk alkalmával húztuk-vontuk-taszítottuk-cipeltük magunkkal... És, szent ég! Egy régi köntös még rádiós korunkból...

„Éjszakai műsor

1993. június 13.

.........................................................................................................................................

Nos, amikor a tizedik és egyben utolsó kérdésünkben szereplő filmet leforgatták, akkor az még hazainak számított, és úgy is került forgalomba a vajdasági mozikban is, ám később, s egészen máig is úgy beszélünk róla, mint külföldi filmalkotásról, melyet többek között olyan fesztiválokon is díjaztak már, ahol jugoszláv filmek, sajnos vagy nem sajnos, de nem vehetnek részt.

Főbb szereplői: Ivo Gregurić, Davor Janjić, Petar Božović és Ena Begović. Forgatókönyvét Ivan Kušan színműve alapján a rendező, Rajko Grlić írta. Érdekességként mondjuk el, hogy nem sokkal a film forgatásának megkezdése előtt az Újvidéki Színház még játszotta az azonos című előadást Dragoslav Zlatan Dorić rendezésben.

Telefonszámunk:...

Traka: 10

Traje: 5,00

Završava se sa muzikom.

Helyes válaszok: Čaruga, Galócza”

Ott tornyosult még a terebélyes JUMP Magazin néhány száma (1998/2., 1998/3., 1997. téli szám, 1998/1.), valamint – hogy teljes legyen a káosz – az Ifjúság Szava (a Képes Ifi legeslegrégebbi elődje...) első évfolyamának (egykor) bekötött paksamétája, amit teljesen szétesve találtam meg a szerkesztőségben az egyik ugyancsak szétesett fiók mélyén abban az ősrégi szekrényben, amit nagy nehezen végül mégis sikerült kidobatnunk... Mindenki a csodájára járt, hogy milyen szép, csak épp használni nem lehetett már semmire, s jócskán múlt századi lévén a javítása is elképzelhetetlen volt, hiszen ehhez már nem asztalost, hanem bútorrestaurátort kellett volna hívatni. Az meg, csak hogy eljöjjön megnézni, már száz eurónál kezdődik... Nem is volt leltárban a cégnél, s a régi Forumos legenda, amit a folyosókon sikerült összeszednem róla, azt mondja, hogy anno domini valaki beszaladt szólni, hogy a Katolikus Portán, az Ifjúsági Tribünről kidobták ezt a szekrényt, a Sympósok meg (de hogy melyik generáció, a Tolnaiék, a Sziveriék & Balázs Attiláék, vagy Purgerék... vagy tudom is én... nem is ez az érdekes most...) lementek érte és felhozták. Hát én meg már lassan úgy kezdtem nézni rá, mint Bin Laden a World Trade Centerre, ahhoz azonban túl behemót volt, hogy saját kezűleg hajítsam ki. Mindenkinek, aki belépett a szerkesztőségbe, és ámuldozni kezdett, hogy milyen szép, felkínáltuk (mit felkínáltuk? egyenesen tukmáltuk már...), hogy nyugodtan vigye el, de annyira azért senkinek se tetszett, hogy ilyen könnyűszerrel zsebre vágja. Az ajtók nem nyíltak rajta, ha meg kifeszegettük, a kezünkben maradtak, hogy vissza sem lehetett tenni, utóbb már a falnak támasztva tároltuk azokat... A fiókok teljesen szétestek, alig lehetett kirángatni egyiket-másik, aztán meg rugdosni kellett hogy visszamenjenek... Mondtam Zolinak, hogy kerítsen valakit, akinek legalább annyit megér a dolog, hogy felaprítsa tűzifának, csak nekünk pénzünkbe ne kerüljön, hogy elvigyék onnan. Talált is aztán valakit, aki értett is hozzá, s fizetni ugyan nem volt hajlandó érte (akkor már inkább a nyakunkon hagyta volna még tovább...), de legalább elvitte felújíttatni. Így a lelkiismeretünk is nyugodt lehetett, hogy nem dobtuk a szemétre, de meg is szabadultunk tőle, a cégnek meg egyébként sem okoztunk vele kárt, mert igazából soha nem is volt az övé... Ha a Sympósok a szemétből ki nem mentik...

Akkor a nyakunkon sem marad...

Szóval, az Ifjúság Szava, a lap legelső évfolyama, 1945. Nagyon örültem, hogy megtaláltam, mert a kilencvenes években teljesen szétcincálták az archívumot, szinte alig van meg négy-öt, maximum hat évfolyamunk rendezetten, bekötve valamikor a hetvenes, illetve a nyolcvanas évekből... Ez is ott aszalodott és porosodott a kihúzhatatlan fiók mélyén, talán ez menthette meg... Ez menthette meg, hogy ne enyésszen el, viszont teljesen szétesett, szétfeslett az egész. Látszik rajta, hogy ez hajdanában-danában egyszer csak be lett köttetve, no de öregapám is volt... Sőt, voltam olyan szerencsés, hogy még ismerhettem is...

A Vajdasági Antifasiszta Ifjúság lapja legeslegelső száma 1945. március 7-én a címlapján A legyőzhetetlenek címmel közölt terjedelmes írást a Jugoszláv Néphadseregről és a Vörös Hadseregről:

„Benyomások a Vörös Hadsereg megalakításának 27-ik évfordulóján Noviszádon tartott ünnepségéről.

Harcoltunk és dolgoztunk. Nem egész négy év alatt nagy és becsületes munkát végeztünk. Sokan nem várták ezt tőlünk, kétkedtek. Nem ismerték izmainkat és szíveinket. Barátaink is sajnálkoztak, úgy beszéltek rólunk, mint azt a halotti beszédekben szokták, Az elfajzottak, züllöttek motyogtak, a spekulánsok pedig unottan legyintettek. A megszálló ördögien röhögött rajtunk. Csak a testvérek bíztattak és ezzel erőt adtak nekünk. Testvéreink aggódtak sorsunk felett.

Négy évig gázoltunk vérben és halálban, tűzön és özönvízen, mennydörgésben és halotti csendben verekedtük át magunkat. Kemények lettünk, könnytelenek. A szájtátogatók, pletykások azt mondják, hogy megvadultunk. Igaz, hogy mások lettünk, de az előnyünkre szolgál. Igaz, hogy megtanultunk felejteni és hogy le tudunk mondani. Az egyéni érdeket elfelejtettük, lemondtunk nem csak a kényelemről, de sokszor a legszükségesebb dolgokról is. Sok mindent felejtünk majd és sok mindenről lemondunk, de egy biztos: testvéreinkről sohasem mondunk le, a Vörös Hadsereget mi sohasem feledjük!

A hódítóknak megmutattuk izmainkat. A Vörös Hadseregnek megmutatjuk szívünket. Ez a mi ajándékunk a 27-ik Születésnapra.

Szabadság-tér – több mint tízezer ember. Zászlók erdeje. Transzparensek. Nagy várakozás. Buzgón vernek a szívek, ünnepélyes a hangulat. Egyszerre katonainduló hangja hallatszik. Hirtelen nagy csend lesz, majd a vihar erejével törik fel az üdvrivalgás és a taps. Megkezdődött az ünnepélyes díszfelvonulás. Nézd csak, itt van Ő, a nagy hadsereg! Komolyan, de ünnepélyesen viharzó szívekkel menetel a te nagy ünnepeden, 27-ik születésnapodon, fiatal húgod: a mi hadseregünk. Az a lavina, amely dühhel ostromolta, pusztította a fasiszta bunkereket és erőteljes rohamokban fölszabadította országunkat, lassan és mindent elsöprően hömpölyög a városon. A díszlépés éles és kemény. A mellkasok büszkén düllednek, a fej pedig magasra felszegve. Ünnepélyesen visszhangzik az induló: »Mi vagyunk Tito ifjú hadserege...«

Önkéntelenül felélednek az emlékek, emlékezések a közelmúltra. Azok, akik nemrégen meztelenül és mezítláb az erdőkben és a hegyek éles szikláin, most szépen felöltözve, jól felszerelve díszmenetelnek Noviszád Szabadság-terén. E lovasok közül mily sokan kitörülhetetlenül megjegyezték az offenzívák és éhségek szörnyű napjait, amikor az utolsó megmaradt gebét is fel kellett áldozni azért, hogy az éhséget csillapítsuk. És nézd csak, most is milyen szépek, kihívóak, mint azokban a nagy napokban! Az erő és a győzelembe vetett hit sugárzik e korszerűen felszerelt hadseregből. Ez nem a kicicomázott szoldateszka, ezek harcosok, akik jól ismerik és bírják az éhséget és összeforrtak a szenvedésekben. Nézd csak, hogy menetelnek! Nyugodtan, egyszerűen, de erőteljesen! Bakancsaik dobbanása összeforr az induló hangjával és a tízezrek tapsával.

Egyszerre a taps élénkebb lesz és új harci jelszavak, mint az új fehér galambok röpködnek a levegőben. A téren az új Bulgária, a nemzeti függetlenségi front Bulgáriájának hadserege vonul át. Barna, napégetett arccal, barna egyenruhákban szuronyos puskákkal. Mint a szélvihar, úgy robognak a téren. Úgy elrohantak, mintha utol akarnák érni a testvéri Tito hadseregét, amelytől nem akarnak elszakadni. Megható volt az új Bulgária fiait látni. Úgy rémlett, mintha a téren a legfiatalabb öcséd viharzott volna át, fiatal, mint a szirom a rózsán, a legkedvesebb, aki most van először itt nálad, aki szeret, és aki büszkén mutatja ifjúságának szerelmét és erejét. Évtizedekig tiltva volt, el volt nyomva a fiatalok szeretete és ereje. Most élesen, mint a borotva, kihívóan viharzottak el, mint élő tiltakozás és élő bizonyság! Tiltakozás a gáncsvetés és az ingerlés ellen, és bizonyosság az egység és a barátság mellett. Ereinkben forrt a leigázott szeretet, felhatványozta erőnket és általános mozgásba csapott, hullámzott a téren és nagy meleg szeretetével mindenkit elöntött.

És akkor hirtelen úgy tűnt fel, mintha keletről Ő jönne, az ünnepelt. Szíveink fellángoltak, öklünk mint a puskagolyó röppent az üdvözletre. A Szovjet Unió himnusza csendült fel. Széles, ünnepélyes hangok hömpölyögtek a téren. A messzeségben mintha a nagy ország harcias, őserejű erőfeszítését hallottuk volna.

Úgy rémlett, mintha mind a három testvért láttam volna. Boldogok voltak, először ölelkeztek. És amíg Rubin szovjet őrnagy beszélt, úgy éreztem, mintha az egész Vörös Hadsereget hallottam volna. A nagy Hadsereg nagy szavakat mondott, de nem saját magáról: nekünk beszélt és rólunk beszélt. A nagy ünnepelt szerényen mondta a szeretet és az elismerés szavait: »...fogadjátok lángoló, szeretetteljes üdvözletünket...« Az éljenzés félbeszakította a szavakat. Mélyen visszhangzott szívünkben a nagy köszöntés: »...mély tiszteletünk Jugoszlávia népének...«. Szemeinkbe könny szökött, némák maradtak ajkaink, hogy a mi Vörös Hadseregünk büszke ránk.

Lassan és szerényen lépett az ünnepi emelvényre a legfiatalabb testvér: »...nem ismerünk határokat, csak meleg fogadástokat ismerjük és tudjuk, hogy veletek és a Vörös Hadsereggel kell együtt mennünk, menetelnünk, győznünk az emberiségért, az igazságért és a szebb jövőért...«.

Sok mindent mondtak. És valószínűleg nem hiába mondták. Ha életről és halálról van szó, akkor nem handabandázunk a szavakkal. Egy biztos: a három testvér összeölelkezve győzelmesen ünnepelte a nagy születésnapot. Ez a legidősebbnek, legnagyobbnak volt születésnapja, de ugyanakkor születésnapja volt az egységnek és testvériségnek, hiszen ez annak a születésnapja volt, aki lehetővé tette és biztosította az egységet és a testvériséget.

A három testvér nagyszerű volt, elragadó, egységes, büszke és legyőzhetetlen. Láttam, hogy így karöltve, büszkén menetelnek előre, csak előre, Berlinen keresztül, minden akadályon keresztül a boldog, szép és nagy jövendő felé.”

Kétlem, hogy az azóta eltelt években, mondjuk, ha csak az elmúlt két-három évtizedet vesszük, bárki is elolvasta volna ezt a cikket. Csak én lehetek olyan hülye, hogy minden régi szart előszedek, mindent megjegyzek, mindenre emlékszem stb...

A cikk nincs aláírva, gondolom valószínűleg azért, mert igazából nem is volt szerzője, s ha beszélhetnénk is valami ilyesmiről, inkább fordítónak kellene mondani. Hiszen az sem lehet véletlen, hogy a lap legeslegelső számának fejlécében IV. évfolyam és 30. szám szerepel...

Néhány esztendővel korábban azonban az újvidéki sajtó egészen más hangnemben szólt olvasójához... Nenu vizes és dohos pincéjéből került elő egy nagy halom újságköteg, amit ő, vagy talán még az apja gyújtósnak kötött össze és süllyesztett el a pince mélyén sok évvel korábban. De, úgy látszik, a gyújtósnak való újságok folyamatosan halmozódtak rajta, a legalsó köteg mindig fennmaradt, a következő fűtési szezonra várva. Aztán a következő telet megint megúszta... És megint... És megint... Egészen addig, amíg nem jöttem egyszer aztán én. Én, aki pedig eltüzelni már nem is engedném...

Nézzük csak, ezt a csomagot már jóval korábban, még a nyáron, az elsők között lehoztam le ide a garázsba, itt kell lennie valahol, csak az a baj, hogy azóta már rápakoltam mindenféléket. De meg kell lennie... Élet (a Szent István Társulat hetilapja, 1944. február 6.), A Szív (A Jézus Szíve Szövetség heti értesítője, 1941. június 14.), Magyar Lányok (lányok és anyák hetilapja, 1934. június 10.), Magyar Barát (ferences közlöny, 1943. július 15.), Hírnök (Az Ifjú Katolicizmus Lapja, 1935. november 2.; Hitbuzgalmi folyóirat, 1938. november 1.; katolikus folyóirat, 1939. augusztus 20.), Hitélet (hitbuzgalmi folyóirat, 1927. december 25.; 1934. január 1.), Pesti Napló (1932. március 13.), A Fehér Barát (a Pálosrend értesítője, 1943. február), Magyar föld (1943. december 9.), Az Én Újságom (képes gyermeklap, 1930. július 5.; 1931. november 21.), Kereszt (a katolikus ifjúsági mozgalom értesítője, 1938. október hó), Úttörő Gyermeklap (1946. május 22.), Képes Vasárnap (1940. augusztus 25.), Tündérujjak (magyar kézimunka ujság, 1936. december, megjelenik minden hó 1-én), Új Ember (katolikus hetilap, 1959. október 4., 18. és 25., november 1.), Uj Idők (1941. május 25.), Mária Kongregáció (havi folyóirat, 1942. február hó), Magyar Nők Lapja (1941. július 10.) stb... És a Tolnai Világlapját még nem is említettem...

Egy nagy kötegnyi magyar sajtótörténetet cipeltem fel a lépcsőn egérszarosan, dohosan, nedves papíron... A régi újságok tele Horthy Miklóssal, második világháborús tudósításokkal, de nem ám úgy, ahogyan mi tanultuk az iskolában történelemként, hanem napi aktualitásában, élően és elevenen, a végét sohasem látva egészen pontosan... Az itt felsorolt dátumok persze, mivel esetlegesek és véletlenszerűek, azt nem jelzik egyértelműen, de az ekkor megtalált újságok legnagyobb része a második világháború éveiből, valamivel kevesebb előbbről, és csak elenyésző mennyiségben a későbbi időkből származtak... Így tehát egészen világos, hogy néhány esztendővel korábban az Újvidéken elérhető sajtó egészen más hangnemben szólt az eseményekről, a világ kisebb-nagyobb, ügyes-ügyetlen, bajos-bajtalan dolgairól, mint az Ifjúság Szava széteső kötésű legeslegelső évfolyama.

Kíváncsi lennék, hogy Nenuék közül elment-e bárki is arra a nagy ünnepségre a Szabadság térre, amelyikről az alá sem írt tudósítás beszámolt. De Nenu ezekről és a hasonló dolgokról sohasem szeretett mesélni. Akkor is, ahogy ott szárítgattam, rendezgettem a nagy kincsként felfedezett régi újságokat, mindvégig arról beszélt a kis hátsó teraszon, hogy „ááá, ki kellene ezt dobni”, „már rég el kellett volna használni gyújtósnak”... Azt hiszem, Zoli is neki adott volna igazat. Zoli sem szeret semmit, ami régi, s Nenu is igyekszik mindentől megszabadulni. Amikor elhunyt az édesanyja, a régi leveleit, az anyjának írt képeslapokat mind eltüzelte. Próbáltuk neki mondani, hogy inkább adja a lányának, ossza szét a gyerekek között, akik talán képeslapokat gyűjtenek, de nem... Mindig azt mesélte, hogy amikor az egyik szomszédasszonyuk meghalt, a gyerekei kidobálták a régi holmikat, anyjuk leveleit és a neki írt képeslapokat is, s aztán, ahogy a szemétté változtatott, szemétté degradált kisemberi emlékfoszlányok még napokig ott álltak a kommunális vállalat által csak hetente egyszer ürített konténerben, a kutyák széthúzták, a cigányok, a hontalanok, az éhesek feltúrták, ott vitte-fújta-tépte a szél napokig a megboldogult leveleit, mindenét. Ő ezt nem akarja, az ő anyja holmiját ne húzzák szét a kutyák és ne túrják fel a cigányok, ő sem hagy meg maga után semmit, amit nem szeretne, hogy más kezébe, s leginkább a szemétbe, egy kínos és kellemetlen konténerbe kerüljön.

A rengeteg újság között aztán akadt néhány egészen más jellegű érdekesség is. Például egy valami egészen áttetsző, zsírpapírszerű fecnire gépelt latin nyelvű szöveg De moralitate actus extreni címmel:

„Praenotada.

a./ Nomine actus externi in praesentiarum venit omnis actus a voluntate imperatus.

b./ Actus externus prefato modo intellectus dupliciter condiderari potest lin intentione, 2. in executione, seu tenquam effectus actus interni.

De actu externo in posteriori consideratione quaertio procedit.

c./ Supponendum tanquam certum, quod actus externus interno superaddat aliquam bonitatem vel malitiam in ordine ad praemium vel poenam accidentalem. v. g. Laureola non tribuitur propter martyrium in voto sed propter martyrium in re seu effective exsantlatum.

Thesis: Actus externus si libere ponatur, eius modi bonitatem vel malitiam habet et interno superadit.

/Scotus et Scotisantae contra Thomistas./

Probatur:

1./ Aug.: »Mala voluntate sola quilibet miser efficitur; sed miserior potestate, qua desiderium malae voluntatis impletur.« Quae Augustini verba itelligi débent de miseria culpae, ergo iuxta Aug. actus externus interno superaddit aliquam malitiam novam seu non praehabitam.

2./ Actus internus et externus prohibentur distinctis praeceptis.

3./ Ubi reritur distincta conformitas vel difformitas ad rectam rationem, ibi reperitur distincta bonitas vel malitia; sed actibus internis et externis reperitur distincta conformitas vel difformitas.

Ergo.

4./ Si actus externus non adderet interno distinctam malitiam, satidfaceret poenitens in confessione exprimendo actum internum relicto externo. – Confirmateur Tridentino: confiteri debere omne peccatum formale.

Corollaria. 1./ Bonitas vel malitia actus externi est secundaria et dependet a bonitate et malitia actus interni.

2./ Duae moralitates constituunt solum unum actum.

3./ Sufficit, si quis in confessione exprimat externam actionem.

/Holzmann Itr. III. arct. II./”

 

Hát igen, Svetlanát az autók meg a Tisza, engem az ilyesmi hoz izgalomba.

Egy hajdan volt könyv kiesett, szétesett négy oldala árválkodott az újságcsomagban évtizedekig arra várva, hogy egy marék rőzsét, gallyat, aprófát lángra lobbantson... Így az előzményei már felfedetlenek maradnak, kora homályba vész, a hajdan volt könyv és szerzője beazonosíthatatlan, akár a kötet, széteső... „...nyára nem nyertünk volna 3:1 arányban. Ezután a Stadiont tekintettük meg. A magyar sprinterek épen a startot próbálták, míg Wardener 188 cmres ugrással hagyta abba tréningjét.

A Stadion, amelynek képe ismeretes, valóságban nagyon megnyerő és csinos, izléses berendezésű. A belseje nem nagyobb, sőt talán kisebb az FTC pályájánál. Az egész pálya nagyszerűen gyepesített. Az ugróhelyek, melyek magán a football-pályán vannak elhelyezve, gyeptéglával vannak befedve. Hogy korner esetén ne a salakos futópályáról rúgjanak, a négy sarokra is egy négyzetméterre gyeptéglát helyeztek. Az ülőhelyeket BC szerint osztották be. Minden két betüs ülőhelyhez van egy feljáró és egyik helyről a másikra semmiképp se lehet átmenni a vaskorlátok miatt. Harmincezer ember fér el.

Köröskörül a tribün tetejének szélén a résztvevő nemzetek zászlói voltak elhelyezve. A magyar, mint a többi, két helyen volt látható. A Stadiont vaskerítés övezi kívülről. Két hatalmas tornya van, melyekben a különféle célokra szükséges szobák találhatók. Elől nagy díszkapu ékeskedik, amelyen azonban versenyzők sose vonulnak be, mert erre a célra külön alagutas bejáró és rácsos ajtó szolgál. A Stadionban az olympiádon szereplőknek fenntartott ülőhelyük volt, ahova csak olympiai jelvénynyel léphettünk, természetesen díjmentesen. A főbejárattal szemben lévő oldalon három árbóc mered az ég felé. Ezekre húzták fel eredménykihirdetéskor a győztes nemzet zászlóit. A tribünök alatt vannak a folyosóval ellátott kényelmesen berendezett öltözők. Mindegyiken jelezték, hogy melyik nemzeté. Altalában sok a telefon. Mindenütt találtunk, még az öltözők előtt lévő folyosókon is. Hihetetlen, hogy milyen rend volt minden tekintetben. A versenyeket olyan kimért pontossággal kezdték, hogy aki egy-két percet késett, biztosan lemaradt. De szükség is volt erre, a nagy programm miatt.

Az első este sok érdekességet nyujtott. A nagy vacsora, mely mindig gazdagabb volt az ebédnél, – hiszen levest is este kaptunk – kielégített, azonban az már nem esett jól, hogy utána rögtön haza kellett térni. A tornászok különben mindig egyszerre jelentek meg az étkezésen és egyszerre is távoztak. Ha másoknál nem, de náluk erős fegyelem uralkodott. Kilenc óra felé érkeztünk haza, de olyan nappali világosságban, hogy nem akartunk hinni az időnek. Tizenegy órakor is el lehetett volna olvasni az ujságot az utcán. Persze mi nem nagyon örültünk ennek a világosságnak. Mindjárt meg is mondták az okát a pestiek: – hogy lehet itt mulatni ilyen nappali éjszaka mellett? És később kiderült, hogy nagyon is lehet. A világosság dacára mégis birtunk aludni reggel hét óráig, amikor elhangzott a szobaparancsnokok vezényszava: felkelni, félnyolckor reggeli. Arra az időre mindenki készen volt és Horthy igazgató a legközelebbi vendéglőbe vezette a csapatot, hogy reggelenkint ne kelljen a távoli Kontinentálhoz gyalogolnunk. Igen ám, csakhogy félnyolckor még semmi sincs nyitva Stockholmban, egy rongyos krejzleráj se. Nyolc órakor nyitnak mindent és csak félkilenckor indul meg az élet. Nem volt mit tennünk, mint a Kontinentálbe menni minden reggel, ahol nagyszerű reggeliket fogyasztottunk el. Talán nem is annyira nagyszerűt, mint inkább sokat, amit a tulajdonos se felejt el egyhamar. Mert egy porció senkinek se volt elég. Egyébként reggelire volt: tea, kávé, tej, vaj, méz friss péksüteménnyel és svéd kenyérrel, amelyhez sose nyultunk, mert nem ízlett. Valami korpa-féle anyagból készült.

Aznap délelőtt az amerikaiak nagy tréninget tartottak a Stadionban. Égett a kíváncsiság bennünk, hogy micsoda szörnyek lehetnek ezek az amerikaiak és a reggeli után valamennyien a Stadionba autóztunk. Mehettünk volna villamoson is, mely olcsóbb sokkal, mint a mienk, de miért ne mentünk volna autón, ha aránylag még annál is olcsóbb. Hat, sőt nyolcan is ültünk egy autón és fejenként nem került többe tizenöt krajcárnál borravalóval együtt, amit ha nem kap a sofőr, nem reklamál és nem néz az utasra gyilkos szemekkel, viszont tíz őrnek, öt-hat krajcár borravalónak kimondhatatlanul örül.

Tíz órakor érkeztünk a Stadionba és még minden csendes volt, csak itt-ott lézengett néhány dresszes atléta. A pályát, főleg a futóhelyeket locsolgatták, hengergették. Gyönyörű napos idő volt minden nap, csak néha borult be rövid időre. Az tény, hogy tizenegy órától délután négy-ötig rekkenő hőség volt, de az esték már hűvösek voltak. Féltizenegykor kivonultak a pályára az amerikaiak trenirozni,” s ezzel meg is szakad az ismeretlen szerzőnk stockholmi olimpiai élménybeszámolója, ugyanis annak folytatásához már a kötet huszonhetedik oldalára kellene lapozni. Ilyen viszont nincs neki, és már jó ideje nem is volt a keze ügyében semmi hasonló...

Sajnáltam ugyan, de nem nagyon időzhettem a pakolgatással, ami igazából már rég nem is volt az, hiszen amikor előkerültek a koszovói levelek, amikor elkezdtem a Nenu pincéjéből előbóklászott régi újságokat lapozgatni, már nemigen érdekeltek a függönyök, ablakok, s mosásuk... Hát, igazából a csajok beszéltek össze nagytakarítás ügyében, asszony pajtás és jóanyám, s ha már így alakult, nem lett volna illendő teljes egészében kivonnom magam alóla. Pedig, ha... Szóval!

Hát volt már máskor is, hogy ők így ketten eldöntenek, megbeszélnek valamit, én meg ahogy esek, úgy puffanok az egészben. Hasonlóképp szerveztek a múltkor nagy, családi paradicsomfőzést, amolyan nagyanyáink szellemében, de akkor még aránylag tűrhető volt az időjárás odakint, hát mondom, jó, amíg ti a paradicsommal kínlódtok, én majd főzök az udvaron egy jó kis cupákos bográcsost. No, ez jó ötletnek bizonyult, anyámnak is felcsillant a szeme, hogy van neki még a spájzban egy adagra való babja, megfőzhetnénk azt is. Így készült el két hét múlva a bográcsos babgulyás... Tudom is én, aztán születésnapokra meg névnapokra, hát ilyesmi, nagyobb eseményekre, amikor összeszalad a házban a család, volt már, hogy rostélyost sütöttem... Kezdtem belejönni a főzögetésbe, no... Mondjuk, halászlét tavaly tavasz óta még csak nem is próbáltam csinálni. Akkor a Veránkán fél füllel összeszedett, fél szemmel ellesett, és minden ízlelőbimbómmal ellenőrzött ügyes kis fogások alapján gondoltam, hogy tudok én jó kis bajai halászlét főzni. Vettünk halat, össze is rittyent a család, teleültük, belaktuk az udvart, alágyújtottam a bográcsnak... Nem tudom, hol és miben lehetett a hiba, a fél fülemben, a fél szememben, avagy az ízlelőbimbóimban, de a végeredmény olyan halálos és katasztrofális lett, hogy nem is szívesen gondolok rá, nem is mesélem el.

Pedig jófajta bort is hoztam hozzá egyenesen Bajáról, a Sümegi-féle borászatból. BAJAI HALÁSZLÉ BORA, írja szépen a címkéjén. Sőt, az üveg hátsó részén még a bajai halászlé receptje is megtalálható: „Személyenként 1/2 kg halat számítunk, 2 kg halat két órával a főzés előtt megtisztítunk, feldarabolunk, beirdalunk és besózunk. Ezután 2 nagy fej vöröshagymával összekeverjük a haldarabokat a bográcsban és minden kiló halhoz 1,2 vizet számítva felöntjük. Nagyon erős tűzön főzzük.

Amikor lobogva forr, beleszórunk 2 púpozott evőkanál finomra őrölt törörttpaprikát. Kóstolás után ízlés szerint utánasózzuk.

(A cseresznyepaprikát még főzés előtt beledobjuk.)

A töröttpaprikával 1/2 órát főzzük úgy, hogy állandó erős forrásban legyen.

Kifőzött halászlémetélttel tálaljuk.

Személyenként 10 dkg halászlétésztát számítunk.”

Én persze nem ennek a receptnek az alapján dolgoztam. Pedig lehet, hogy jobban tettem volna...

De ettől az egy kis balesetemtől eltekintve kezdtem már belejönni ebbe a főzögetésbe, szakácskodásba. Nosza, mondom anyámnak, hogy ha már egyébként is jön hozzánk függönyt és ablakot mosni, segíteni Katinak a nagytakarításban, főzhetnénk időközben kocsonyát. Évek óta nem ettem olyan igazi, jó, parasztos, bácskaias kocsonyát. Esetleg itt-ott, szökőévenként néhány falatot, ha valahol vendégségben megkínáltak vele... Meg halkocsonyát Veránkán, de az egy egészen másik történet.

Kati nem szereti a kocsonyát, s mióta hazaköltöztünk, apám felhagyott a főzéssel. Persze arra már nem emlékszem, hogy amikor még nagyanyám élt, meg később, amikor apám már egyedül volt itthon, főzött-e időközben kocsonyát, de tény, hogy asszony pajtás mivel nem él vele, elkészíteni sem tudja, nem is akarja. No, eddig érthető, nem is csináltam én ebből soha problémát, csak hát az ehetnékem már azt diktálta, hogy kocsonyát is kellene végre tenni a gyerekbe. Kapóra jött, hogy apámra meg nemrégiben rásóztak a Bandiék két vénséges vén kakast. Tejért járt hozzájuk apám minden este (múlt időben mondom, mert azóta már eladták a tehenet...), s egyik nap rákérdeztek, hogy kell-e nekünk kakas. Hazajött és megkérdezte, mert erre már rászoktattuk... Korábban többször is volt olyan, hogy beállított valamiféle jószágokkal, amit ilyen és hasonló módokon nagy hirtelenjében rásóztak, aztán mi meg csak sederegtünk, mert – teszem azt – épp előző nap tömtük meg a mélyhűtőt, dugig volt, nem tudtuk hova tenni a friss húst, nem tudtunk mit kezdeni vele, ezért megkértük, a továbbiakban kérdezze már meg mielőtt elhozza, hogy kell-e, épp van-e neki hely... Most volt. A probléma akkor kezdődött, amikor a kakasokat meg akartuk főzni. Kati egyszer azt hiszem, zöldbabpaprikást készített belőle, én meg egyik nap a mellét (no, nem a Katiét...) használtam fel valami kínai kajához, s mindkét alkalommal hülyére főztük, én a kínait például órákig, amikor egyébként fél óra bőven elég az elkészítéséhez. Ezért is szeretem azt főzni, mert gyorsan megvan... Szóval egyik alkalommal sem puhult meg a hús, sokat látott, sokat megélt kakasok lehettek, mesélhettek volna régi népszokásokról minden néprajzos legnagyobb örömére... Akkor mondtuk, hogy ezentúl csak úgy veszünk háztól jószágot, ha anyakönyvi kivonatot is adnak mellé.

No, mondom, kapóra jött, hogy itt volt még ez a két kakas a mélyhűtőben, s a kocsonyának meg egyébként is négy-öt órát kell főnie, abban biztos jó lesz, hát mondom anyámnak, hogy ha már jön, főzzünk egy adagot, úgyis régen ettem. Jó, rögtön rábólintott, beleegyezett, s mondta is, hogy vegyünk hozzá három kiló körmöt: reggel föltesszük, aztán mire az ablakokkal végzünk, a kocsonya is megfől.

Így is lett, azzal a kis különbséggel, hogy nem reggel tettük fel, hanem délben, s nem délre lett kész, hanem este... Minden más a terv szerint alakult. Előszedtünk mindenféle tálat, tányért, egyebet, hogy ki tudjuk tálalni, mert közben kezdtük el vakarászni a fejünket, hogy hoppá!, hát nem is lesz mibe tölteni... Összeszedtünk mindenféle kacatot, olyan edényeket is, amelyeket már rég ki kellett volna dobni, mert szinte már muzeális értéket képviselnek. Ja, muzeálisat igen, használatit nem. Lapult még valamelyik szekrény mélyén néhány olyan tányér is, amit szerintem már a nagyszüleim is az nagyszüleiktől örököltek... Most ezeket is előszedtük, pedig már évek óta használaton kívül porosodtak, s hát a küllemük is olyan, hogy többszöri mosogatás és sikálás után sem lettek túl gusztusosak. Mindegy, lényeg, hogy összeszedtünk annyi miskulanciát, hogy lett végül elég edényünk is ahhoz, hogy kitálaljuk a kocsonyát, s aztán apámmal három-négy napig versenyt ettünk. Úgy látszik, ő is ki volt már éhezve ilyesmire (be kell vallani, gyanítom én már egy ideje, hogy nincs igazán az ínyére, hogy mi nem ezeket a bácskai, parasztos ételeket főzzük, hanem mindenféle „maszlagot” készítünk kaja címszó alatt: kínait, meg dalmát szilváshúst, én non-stop lassagne-át sütök, ilyenek...), s bizony most naponta számolatlanul is fejenként több, és még több tányérnyi kocsonyát pusztítottunk el. Úgyhogy az a tizennégy-öt-hat tányérnyi adag alig négy-öt nap alatt fogyott el, pedig a házban csak mi ketten esszük, se Kati, se Orsi nem szereti. Mondtam is anyámnak, hogy a jövő héten már főzhetjük is az újabb adagot.

Hát így...

Habár nem keresgéltem őket most sem, valahol még az én lentről írt, Koszovóról hazaküldött leveleimnek is meg kell lenniük, mert arra még emlékszem, hogy Kati is összegyűjtötte azokat. Egy akadt most a kezembe, de ez is csak azért, mert elkeveredett, elcsavargott a többitől... Olyan helyen találtam, ahol rendes esetben nemigen kellett volna ilyesminek előfordulnia.

„Édesem!

Ismét a postáról jelentkezem, megint a sor végéről. Péntek van, ti már lehet, hogy úton is vagytok, vagy legalábbis készülődtök. Holnap, ha minden igaz, már találkozunk is...

Ma végre sikerült elolvasnom a leveledet, amelyik elvileg még szerdán érkezett meg. Elvileg, mert ki tudja, hogy mikor érkezett és mennyit várt itt arra, hogy eljusson hozzám. Történt ugyanis, hogy szerdán este osztották szét a befutott leveleket, de a mi VOD-unkban én nem kaptam semmit. Sejtettem, hogy valami kibaszás van a dologban, és eszembe sem jutott kételkedni benned... Történt mindez a sorakozón, amikor levonták a zászlót. Olyan hét óra tájban, esetleg negyed nyolc ha lehetett... Aznap én nyolcra mentem az autókra vigyázni, tudod oda, amiről a múltkor azt a szöveget kellett magolnom. Hát volt alkalmam elszavalni is (persze jócskán dadogva), mert minden alkalommal kikérdezik, hogy tudja-e a jóember a feladatait. Nyolctól tízig, hajnali kettőtől négyig gyakoroltam ezt a hitvallást... Az alvásról persze annyit, másnap meg ugyanúgy kellett végigcsinálnom mindent, mint bárki másnak, aki kedélyesen csicsikált, amíg én az albán temetkezési vállalkozó kirakatát bámultam. Ugyanis (ez már érdekességszámba megy, de más tartalmakkal is felruházható) épp a kaszárnya bejáratával szemben – ezt holnap már látni is fogod – valami temetkezési vállalkozó üzlete van, koszorúkkal meg minden, a járművekre meg ott rögtön a főbejárat mellett kell vigyázni, tehát kiváló rálátás nyílik az üzletre.

Szóval tízig, amikor a lámpaoltás van, ott evett a fene. Másnap délután szólt a faszi, aki felettem alszik az emeleteságyon, bizonyos Ristić Dejan, hogy van két levelem a szekrénykémben, amiket szerdán este, amikor én már elmentem, akkor adott oda neki a tizedes. Ez már tegnap volt, de akkor meg nem bírtam eljutni a szobánkig, hogy meglessem, mi érkezett. Ráadásul délután, szintén még mindig kint az »udvaron« a tizedes a nyakamba sózott öt nap »tiszteletbeli« ügyeleteskedést a folyosón, ami annyit jelent, hogy a vacsora után bejuthatsz ugyan a szobádba (akkor láttam, hogy te írtál), de csak annyira, hogy összecsomagold a ruhádat (úgy mondják ezt itt, hogy »povečerje«, majd holnap megmutatom, hogy kell csinálni), pizsamába bújsz, elmész megmosakodni – és irány a folyosó...

Este tízig súrolod (tegnap még ablakmosás is volt, hál' Istennek nem én csináltam... maradtam a súrolásnál), és csak akkor mehetsz be a szobába lefeküdni, amikor ott már eloltották a villanyt.

Jó ez a súrolás, ha a szobában csinálod, mert akkor még olvasni is bírsz közben, de a folyosón egyrészt elég fény sincs, másrészt nagy a forgalom, ott szeredál az ügyeletes tiszt, mindenkinek jár a szája, káosz...

Szóval olyan »férfias« súrolás ez, hogy amikor kész vagy vele, nyugodtan elmondhatod magadról, hogy adtál a szarnak egy pofont. Linoleum van lent, azt napközben összemászkáljuk csizmákkal, papucsokkal, sárosan, mocskosan, ahogy vagyunk. A pokrócokból vannak kivágva kockadarabkák, pont akkorák, hogy rá bírj állni. Így haladsz végig a rongykockákon állva a folyosón, ez az a kibaszottul nagy takarítás. Időnként pedig (hogy szép fényes legyen!) halad egy faszi (mert mi más lehetne itt?!) legelöl, és cipőkrémmel keni a linoleumot, te meg a kockáiddal maszatolod szét a fekete kenőcsöt.

Egy hatalmas adag baromság, úgy ahogy van, nem is nehéz igazából, csak takarodóig kell csinálni, ez a szarás benne. Szóval tegnap emiatt nem bírtam elolvasni a leveled, a Képes Ifit is csak kivettem a borítékból, de azt még mindig nem tudom, hogy vezércikk lett-e végül is a versemből, vagy hogy benne van-e egyáltalán.

Én vagyok a következő a sorban!

Ma reggel azt mondták, hogy ne vigyünk ki semmit a sorakozóra, csak a »személyes fegyvereinket« (próbáld meg lefordítani ezeket a nyakatekert, tükörfordított kifejezéseket, de nem akarom államnyelven ideírni, hogy mondják ezeket, mert most is az az érzésem, hogy mindenki a soraimat lesi, és legalább annyi elégtételem legyen, hogy nem hagyom nekik, hogy megértsenek...), és a zsebeinket is ürítsük ki, mert a holnapi »bulira« ellenőrzik, hogy nézünk ki – lični izgled vojnika. Hát annyi szabadságot azért megengedtem magamnak, hogy a leveled magamhoz vettem. Akkor még nem tudtam, hogy odakint esik az eső...

Szépen eláztunk, amíg fölvonták a zászlót, meg tanakodtak, hogy most mit is csináljanak velünk. Csak kábé egy órányi ázás után jutottam odáig, hogy elolvassam ázott soraid, de minden valószínűsége megvolt annak is, hogy én is elázott sorokban válaszoljak, mert – én, a kis turpis – ezt a füzetet is magamnál tartottam.

A tizedesemmel egyébként igen megromlott a viszonyom. Az összes kommunikációnk abból áll, hogy ordibál rám, akármit kérdezek, meg jutalom »dežurstvó«-kat (ez az a súrolás a folyosón) sóz a nyakamba. Szerencsére, nem sokáig maradok már itt...

Szerintem azt hiszi, hogy én köptem be a múltkor. Habár nem én voltam, de tudom, kikövette el. A niši utazáson történt, ha arról van szó, amire én gondolok... Persze, eszem ágában sincs beköpni azt a másikat sem, aki meg őt elárulta...

Most hallottuk egymást

(pfúj!) BESZÉLTÜNK!

no!

Várlak, küldöm a levelet

és szeretlek benneteket!”

És természetesen ez a levél, illetve a boríték sem múlhatott el üresen... Egy távirat van benne, amit fel akartam adni, kitöltöttem hát azt a kis cetlit, amit ilyenkor ki kell, de hogy miért nem ment el, azt én már honnan tudjam... „MRĐENOVIĆ VESNA U NOVOM SADU TEL 435-134 ILI 432-996 NJEN BRAT ISTO SLUŽI VOJSKU OVDE U ĐAKOVICI POZOVI JE DA MU POŠALJE PAKET DA MU DONESETE VOLI VAS ATTILA” Ezt viszont szándékosan államnyelven írtam, mert táviratban ment, s ahogy a postások ilyenkor továbbadják a számukra ismeretlen nyelven megfogalmazott üzeneteket, a címzett nem valószínű, hogy túl sokat meg fog érteni abból... Az egyik újvidéki fickó, aki ugyancsak ott pressedt velem Gjakove kaszárnyájában, megkért, hogy üzenjek már haza, mert ő hiába hívta telefonon a nővérét, nem tudta elérni. Egy csomagot szeretett volna kapni (persze, ott az az egyik legnagyobb álom...), s úgy akarta megszervezni, hogy a nővére adja át Katiéknak, akik meg lehozták volna... Úgy emlékszem, hogy végül nem lett az egészből semmi.

Sokkal vidámabb téma viszont ugyanebben a borítékban az a néhány, asszony pajtás kézírásával feljegyzett sor, amelyiknek ugyan valóban semmi keresnivalója itt és semmi köze mindehhez, mégis nagyon jó, hogy itt van:

„megy a kutya

megy a kutya

a konyhába

megeszi az ebédet

nem is hagy az embereknek

lefekszik

és már nem is kel fel”

Orsi lyányom első zsengéinek egyike. Ahogy onnan, a koszovói kaszárnyából elképzeltem a dolgot, az asztal mellett ülve, evés közben pöntyöghette el, a büszke anya pedig sebtében lejegyezte, hát pont arra, ami éppen a keze ügyébe akadt... Nem kizárt, hogy éppen ily módon indult el levelem (el)csavargó útjára a paksamétájától, amelyhez tartozott.

Érdekes, Pista nem írt nekem levelet. Viszont az újságban megemlékezett arról az eseményről, arról a napról, amikor a lánclevél hozzám érkezett példányát megtaláltam a postaládánkban. „Egy városnak is vannak napjai. Jó és rossz, szép és nehéz napjai (ez utóbbiakon segít az intim betét). Sőt: sok-sok napja van, több mint Ivan Gyeniszevicsnak, Szolzsenyicin hősének, ha nem is szól mindegyikről kisregény, ha, mint Szolzsenyicin hősénél is vala, elég ha egyetlen napját örökítik meg. Hogy Zenta történetét épp 1997. szeptember 11-e ragadja-e meg évezredekre érvényesen, én azt meg nem ítélhetem. Ez egy csütörtöki nap volt, biztonságos, száraz érzéssel telve, s lovas huszárok (gyaloghuszárok, ugye, nincsenek) vezettek elő fellobogózott, misére tartó menetet. Az Alsó-Tisza-parton pedig, a kereszttel díszített emelvény körül, mint a bibliai templomban, illetve előcsarnokában, tömeg-lepte sátrakban pecsenye, körhinta, kufárok és árusok. S a tizenkettes szám előtt, ahová a ház lakói nehéz faszékeiket hozták ki ismerőseiknek, állt a csoport, amelyet most tisztelettel megörökítésre javaslok. A műcsoport tagjainak székhez való viszonya különféle: természetesen ülnek is rajt annak rendje és módja szerint, más meg áll a (nincs kizárva: tölgyből készült) bútordarab mellett, még más pedig – s ez az alak (ha szélen van is) helyezkedik el a szoborkompozíció középpontjában – ballonkabátban, műanyag pohárban gőzölgő feketét tartva (ha a pára megjelenítése gondot okozna, elhagyható) magasodik az ülőlapon. Figyelmesen kíséri a szertartást, vannak pillanatok – például: a hetvenkilós harangot kötelekkel felvonják a haranglábra, ahol majd hamarosan meg is szólal –, amikor úgy tetszik, lábujjhegyre is áll, de maradjunk csak annyiban, ez olybá tűnt csak; korántsem biztos, hogy így is történt. Nem ajánljuk a szobor jövendő megformázójának, hogy légies alakját elstilizálja, hogy mint lánglelkű költőknél szokás, szélnek kitárulkozó köpenyszárnyakat adjon neki, de ne is mintázza esővert, úton hajtott áldozatnak. A figura éles figyelmű és érzékeny, tudni kell róla azt is, hogy nem a jelenségre (van annyi esze, hogy a dolgok menetével jóelőre tisztában legyen), a részletekben rejlő lényegre figyelmes. Minden bizonnyal az is megragad benne, ahogyan a tábori mise vége felé elköszön a mellette ücsörgő bácsika, aki a közút túlsó oldalán, az elhaladó tömeg zaján keresztül is a szertartást követte. Lehet, nem is véletlen, hogy az út ezen oldalán, az emelvénytől úgy nyolcvan vagy kilencven méterre állva szemléli az általa tervezett Tisza-parti emlékhely felszentelését: ahogy megállt, már megvetette a következő szoborcsoport alapját. Székek a fűben. 1997. szeptember 11. Ülő és tébláboló figurák. Az egyik székre állva erőteljesen figyelő figura emelkedik a magasba, a szilvafa lombja, ha addigra ki nem szárad, meg-megérintheti.” (Intim betét, Képes Ifjúság, 1997. október 1.) Igen, erről a lapszámról írta levelében Kati, hogy majd küldi, ha megjelenik, s ezt bizony már odalent olvashattam, egy egészen más jellegű szoborcsoportban állva, szoborcsoportban sorakozva, miután utánam küldte Koszovóra, s miután az édes-kedves tizedesem is méltóztatott ideadni.

S igen, ahogy ki tudja miért, félelemből-e vagy megfélemlítettségből (mert a kettő között olykor igen nagy is lehet a különbség...) Nenu, vagy az édesanyja, vagy a férje, Rajko bácsi is ott lehetett a Vörös Hadsereg megalakulásának 27. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségen Újvidéken, ugyanúgy, a tizenkettes házszám – mert ilyen kicsi a történelem – az Alsó-Tisza-parton mi vagyunk, mi hordtuk ki a vaskos faszékeket a ház elé, hogy barátainkkal, haverjainkkal együtt leülhessünk, s kényelmesen kísérhessük az eseményeket, s ugyanúgy, az a szék, amelyen aznap Zoli állva, lánglelkű költőt mímelve, egy újabb szoborkompozíciót megelőlegezve nézte végig az általa tervezett emlékmű felavatását misével és politikai kampánybeszédekkel elegyítve, könnyűszerrel akár ugyanaz a szék is lehetett, amelyen most, ebben a pillanatban is ülök, s amelyről a mai napig meg nem mondom, hogy tölgyből készült-e, vagy esetleg valami egészen másból. Nagy volt a kavalkád, a forgatag itt kint a ház előtt, hisztérikus volt a hangulat idebent.

Időnként bemenekültem valami indokkal, kávét főzni és egyebek, ezért is gőzölöghetett Zoli kezében a műanyagba töltött fekete... S habár arról Svetlanának akkortájt még fogalma sem volt, anyám is átjött Adáról az ünnepségre, sötétedés után a tűzijátékra, egyfiának búcsúztatójára, s legjobb barátnőjét, Gizi nénit is magával hozta. Ő volt az egyetlen a családban, aki pártolta, hogy menjek, amolyan „bácskai-parasztosan” ismételgette, hogy „végre férfi lesz a fiamból”... Azt hiszem, nem is találhatott volna szólamot, amivel jobban az idegeimre mászik, amivel jobban fel tudott volna az adott pillanatban bosszantani. S valahol, valamikor, ott a szilvafa árnyékában, a ház elé kihordott székek körül tömörült barátaink háta mögött, miközben az emelvényről a hangosbemondón keresztül polgármesterünk a messziről, vidékről érkezett vendégeit köszöntötte, a sütödések sütöttek, a kufárok kufárkodtak, az a pofon is elcsattant, amit Gizi néni azóta is emleget. Ő is anyám pártját fogta volna az egész katonaság körüli vitában, s amikor azt találtam mondani, hogy inkább a fél karom vágnám le, mintsem, hogy egyenruhát öltsek, inkább öngyilkos lennék, mintsem, hogy teljesítsem a „haza iránti kötelezettségem” – hát Gizi néni lekevert egyet. Ha nem mesélné, én már nem is emlékeznék rá...

Apám csak hallgatott, ahogy mindig is, csendesen tűrte, ami történt vele, ami körülvette... Akármilyen döntést hozok, azt támogatta volna. Időnként csengetett valaki, bekéredzkedett vécére, mert erről elfelejtettek gondoskodni a szervezők az ünnepségre, így akit megkísértett a szükség, a környékbeli házaknál keresett menedéket... Nem szedtünk budipénzt, pedig meggazdagodhattunk volna belőle. Este, amikor kint már lezajlott az ünnepség hivatalos része, s amikor már csitult odakint a duhaj, elözönlöttek bennünket a kollégák, megtelt a ház. Ekkor még kérvények íródtak a magas katonai vezetéshez, esélyek és lehetőségek latolgatása folyt... Kint, a kolbászossátorban a cigányzenekar a Smoke On The Watter-t húzta. Akinek nem jutott hely, a szőnyegre ült, törökülésben vagy a szekrénynek támasztott háttal...

Az is egy választási év volt. Azért is mondtak kampánybeszédeket az emelvényen az emlékhelyavatáson a felszólaló politikusok, s ezért halasztotta el egy héttel a hadsereg az új váltás bevonulási időpontját. A hadseregnél az volt akkoriban a hagyomány, hogy március, június, szeptember és december 10-e és 15-e között kellett bevonulniuk a kiskatonáknak, de abban az esztendőben szeptember 21-ére tűzték ki a választásokat, nagy kegyesen megengedték hát, hogy szavazzunk... S csak azután utazzunk...

A szilvafa pedig már csak fényképekről felidézve, vagy emlékezetből lóghat bele a szoborcsoportba. Az idén tavasszal a törzse egy szélviharban ketté hasadt, a nagy robajra ébredtünk, amellyel a földre zuhant. Keresgéltünk a lakásban, mi történhetett, végigjártuk a szobákat, minden, de csak reggel derült ki, hogy mi történt... Úgy állt ott aztán egész nyáron, mint egy kettéhasadt szobor.

Aztán ősszel meg a mellettünk lévő kis zsákutcában, ahol az egyik magánkereskedésnek van bérelt raktárhelyisége, az azóta már megboldogult öreg Tóth műhelyében, amelynek ablakát annak idején Robival játszva bedobtam, amikor a garázs helyén álló régi épületet apám a haverjaival elbontotta; a zsákutcában, vagy szukban, ahogy itt nálunk mondják egy belgrádi rendszámú kombi, amelyik árút szállított a nevezett raktárba, elvétette az irányt és nekitolatott a villanykarónak. Reggel történt mindez, én meg az előző éjszakát itt töltöttem lent, csak hajnalban mentem aludni, amikor Kati Újvidékre indult. Még a másik oldalamra sem fordultam tehát álmomban, amikor a Pista szomszéd verte, de verte, de verte ám az ablakot, mintha megveszedett volna... Még ki se láttam a fejemből, amikor ablakot nyitva kinéztem, hogy életjelt adjak magamról. Életnek persze az adott pillanatban még nem sok nyoma volt bennem...

A kombi nekitolatott a villanykarónak, a karó kidőlt, s pont rá a házunkra, egy szabályos, mély törésnyomot, Ferenc-csatornát vágva a cserepek között a tetőben pontosan Orsi szobája felett. No, még csak ez hiányzott... A házban sehol egy szemernyi áram, a villanytelepről, az Elektrovojvodina munkásai már itt voltak, próbálták visszaállítani a karót, támasztékot ástak be mellé a földbe, az sem sokat ért, mert az egész karó már rég rohadt volt... Miután hazatelefonáltam munkahelyéről apámat, hogy lássa, mi a helyzet itthon, elszaladt, hogy elhozza egy régi szomszédunkat, aki évtizedekig itt lakott ugyanebben a szukban, de aztán öregségére valamiért mégis elköltözött. Egy idős ácsmester, aki mindenféle famunkához ért, s a tetőn ugye először a cseréptartó léceket kellett kicserélni; az öreg Csükk, mindig így hívták, s én meg nem tudom mondani róla, hogy ez most a tisztes polgári, vagy becze- vagy esetleg a gúnyneve. „Zsindelyezik a tetőt...” Kicserélték a léceket, a disznóólakról leszedett cserepekkel pótolták a törötteket...

Hanem mindezek után a csatorna ügye még mindig nem volt megoldva. Ahhoz meg bádogost kellett találni... Nagy szerencse ám, hogy nálunk még élnek ezek a kihalófélben lévő mesterségek, mert időnként még mindig szükség mutatkozik rájuk! A tető alatt végigfutó csatornáink a szuk felől egyébként is nagyon megviseltek voltak, mert korábban is többször előfordult már, hogy egyik-másik árút szállító teherautó beleakadt, és lesodorta. Aztán mindig csak visszatunkolták valahogy manufakturálisan, soha nem lett rendesen megjavítva... No, most nem volt kibúvó, a villanykaró úgy szétkaszabolta az egészet, hogy ezt már cserélni kellett, toldozni-foltozni nem lehetett. Két hetet kellett várnunk, mire a felkutatott és mozgósított bádogosmester ideért, mert – mint mondta – annyi dolga van, hogy egyszerűen soha nem ér a végére, a villanygazdaság munkásai már rég új, ezúttal kőkemény betonból öntött villanykaróval helyettesítették az elkorhadt, szétrothadt régi fa villanykarót (és ezúttal kicsit távolabb is helyezték, hogy kombival vagy teherautóval tolatva nehezebb legyen eltalálni...), mire a csatornára kerülhetett a sor.

Úgy látszik, a szilvafa ágai akkorra már annyira ránőttek a tetőre, vagy félbetörve egyszerűen csak nem tudott egyensúlyozni a megmaradt nyúlvány, s pont jól jött neki támasztéknak a háztető; s ahogy a bádogosék dolgoztak és megbolygatták a tetőre nyúló ágakat, a fának az addig még talpon maradt másik oldala is megadta magát, elterült, mint a kiterített marhabőr... A fából mára már csak a kicsivel térd fölé érő törzse maradt meg.

Épp azzal a szándékkal vettünk az idén karácsonyra töves fenyőt, hogy az ünnepek múltával majd a szilvafa helyére ültetjük. Apám nem akarja kiásni a halott fa törzsét, egyik haverját akarja elhívni, hogy motorfűrésszel vágja el a megmaradt törzset a föld felett, oszt annyi... A másik, a vadszilva, a ringló még – köszöni kérdésed! – egészséges és jól viseli sorsát, vígan áll elkorhadt szomszédja mellett. De ha már itt lesz a motorfűrész, apám azzal is ugyanúgy akar eljárni, mint a megboldogulttal. Ki akarja irtani az utcán, a ház előtt álló fákat, s a helyükbe újakat ültetni. Nem is bánom a dolgot, mert a ringló már évek óta idegesít, hiszen egyszerűen nem tudunk mit kezdeni a termésével, apró, savanyú, fogyasztásra alkalmatlan, pálinkába nem jó, mert keveset ad... És nyár végétől, a teljes őszön át egészen a tél elejéig csak potyog és potyog a fáról, mi meg csak tapossuk és tapossuk, tiszta cefreszagú a járda és a környék a ház előtt ilyenkor.

Lesz tehát egy fenyő, a vadgesztenye megmarad... A többiről még nem tudom, milyet választunk. Mondtam apámnak, hogy nekem teljességgel mindegy, csak gyümölcsfa ne legyen, mert nem szeretnék még egyszer ringlóban vagy más termésben térdig tocsogni... Gyümölcsfa annak való, aki gondozni és megbecsülni is tudja. Engem meg már az is idegesít, amikor a Pista szomszédnál beindul a pálinkafőzési szezon, mert olyankor ez a folyóparti légnyomás mind lenyomja ide hozzánk az udvarba a füstöt, s hetekig olyan környezetben kell vegetálnunk, mint egy kohó belsejében. Egy félszer feles magánzárkát sem lehet cigivel úgy befüstölni, amilyen levegőt nekünk azokban a hetekben az udvarban, tehát elvileg a szabadban kell belélegeznünk.

A szilvának, és a szilvafa emlékezetének tehát annyi! Végső soron elképzelhető, hogy Zoli is jobbat mutatna abban a szoborkompozícióban egy fenyő, mintsem egy szilvafa előtt.

És később, amikor eljutott hozzám a kaszárnyában, régi jó (vagy inkább nagyon is rossz?) szokásommal ellentétben, s teljesítve Kati kérésért, ezúttal elolvastam a Félvállrólt is ebben a lapszámban: „Téblábolt az üres lakásban. Nem tudta, mit kezdjen magával. Most mi legyen? Mit lehet kezdeni ekkora ürességgel? Elmosott egy poharat meg kiürítette a hamutartót. Aztán főzött egy kávét. Persze, amikor kitöltötte, rájött, hogy túl sokat főzött. Már nem ketten ülnek az asztalhoz meginni.

Egyedül volt. A rádió valami választási eredményekről számolt be. Abszolút fölény, részvételi arányok, helyezési sorrendek. Kiejtett hangok halmaza, semmitmondó üres frázisok.

Fázott. Felhúzta lábait a székre, a pulóvere alá. Ki fog nyúlni – gondolta. Be kellene menni a szobába.

Az órára nézett. Igen, a busz már elindult. És sokat, nagyon sokat fog utazni az, aki felült rá. Ebben az országban messzebbre már nem is mehetne. Elment, itt hagyta az ürességet, a telt hamutartókat meg a ragacsos csészét.

Csak a kapuig kísérte. Nézte, ahogyan beszáll a taxiba. Az ajtó csapódott, még felvillant a beindított számláló, aztán elhalt a hang.

– Vigyázz magadra!

Ahova most megy, más nem fog vigyázni rá. Persze, így kell, ez a dolgok rendje, a törvény meg miegymás. A törvényeket emberek írták embereknek.

A törvényeket embereknek írták?

És emberek?

Milyen emberek azok, akik arra kényszerítenek másokat, hogy lelkiismeretüket megtaposva cselekedjenek? Akik minden humánumot sutba vetve parancsokat osztogatnak, melyek lényege az egyén megalázása, énjének kiradírozása, akaratának megtörése, tudatának kifakítása? Akik másokat szülőtől, gyermektől, baráttól, szeretőtől messzire vezényelve nyomorítanak – hogy férfit faragjanak a fiúból, katonát az emberből?

Emberek?

Van ennek a szónak értelme, tartalma abban az eluniformizált világban, ahova mennie kell, csak azért mert menni kell?

Betörni lelkeket pusztán az idomítás kedvéért. A törvény nevében. Mert kell.

Mert mindig is így volt. Az emberiség történelme a háborúk története. A háborúkhoz meg katonák kellenek. A békének miért van szüksége katonákra?

Egy az, akit meg akarnak törni.

Sok az, akinek fáj.

Hányan élvezik?

És mi a siker?

Megmaradni én-magának, minden percet szenvedve tűrni, vagy főt hajtani, sorsba beletörődve parányi örömöket lesni?

»...Alma, alma, piros alma

Kinek a sors, kinek karma...«

Ezt a szalagot most fedezték fel maguknak. Most szerették meg, pedig már hónapok óta ott áll, a polcon. Sors? Karma? Biztosan ennek is van valami jelentősége, csak éppen még rá kell jönni, hogy tulajdonképpen mi. Minden jelent valamit. Valakinek.

Az ürességnek is van jelentése. Csak meg kell találni. A tompán zakatoló félelem fáj. A bizonytalanság őrjít. De mit csinál az üresség?

Valamit kellene tenni. Megmozdulni, felkelni, írni vagy sírni, megfordítani a szalagot, rajzolni egy pókot vagy pirosra festeni egy ajtót. Miért ajtót? És miért pirosra?

Tudni kellene valamit, ami biztos, ami százszázalékos, ami nem csak van, hanem jelent is valamit, s aminek a jelentése is egyértelmű, biztos, pontos, világos.

»Ne veszítsük el csüggedésünket!«

Visszhangzik valahonnan a jelmondat, valahonnan messziről. Ezzel buzdították egymást ott, a hideg konyhában ülve, s furcsa módon a néhai jó barát szavai még most is, a mindent elborító tehetetlenség-érzés közepette is, mosolyra késztették őket. A sors, a karma és a csüggedés, amit nem szabad elveszíteni – sovány vigasz, könnyű útravaló és illékony tartalék. Élni kellene belőle, ráadásul sokáig, jól beosztva, hogy ne fogyjon el időnap előtt. Hinni a hitetlenségben, embernek maradni a kaszárnyában, észen maradni az ürességben...

A törvény nevében?” (Lélekidomítás, Képes Ifjúság, 1997. október 1.)

Nem sokkal korábban jelent meg a Kispál és a Borz együttes Ül című albuma, amely a korábbiakkal ellentétben nem lett a kedvencünk, sokáig az volt róla nekem is a véleményem, hogy ezen a lemezen a zenéjük már elment a kiabálós magyar rock irányába, amit már egyikünk sem szeretett. Egy interjúban beszélgettünk is velük erről Topolyán, amikor ott játszottak egy fesztiválon. Később valahogy mégis megkedveltük, ennek a történetét azonban ma már nem tudnám hitelesen előadni. A Modellezés almával című szám lett a kedvencünk:

„Alma, alma, piros alma

Kinek a sors, kinek karma,

De itt és most, ebben a dalban

Legyen egyszerű piros alma

Gyurma vagyok, gyúrj meg élet

Bordámból gyúrj nőt is, én meg

Ültetek fát, ültess alá

Ott dúdolok, dó, re, mi, fá

Szótól halkul hangom mert nőm

A fára mutat és esdeklőn

Kér engem, hogy együnk almát

Én meg kérdem: »Milyen fajtát?«

»Hát csak olyan piros félét...«

»Minek neked, inkább TV-t

Nézzél és egyél sokat«

Ezt mondtam, s még olyanokat,

hogy »Hófehérke is almától holt«,

»De ott a végén nagy öröm volt,

Mert érte jött egy szőke herceg«

Vetett ellen a nőm, én meg

Megkérdeztem: »Ki súg neked,

Hogy úgy válaszolsz, mint egy öreg

Minden hájjal megkent kígyó?«

»Hát van itt ilyen

S már számos szép szó

Amit használtunk az tőle való

De elkergetem, ha almát eszünk«

Így hát ettünk, Isten velünk

Kinek a sors, kinek karma

De itt és most, ebben a dalban

Legyen egyszerű piros alma”

Legyintettem...

Hagyjuk...

Pedig még porszívózni is illene...

Ekkorra már mindennel foglalkoztam, csak a pakolással nem, s úgy is maradt minden befejezetlenül, félbehagyva a nagytakarítás, ablak- és függönymosás előtt. Mindaz, amit lehordtam ide a garázsba, csak nagyon pici hányada volt mindannak, ami azóta is ott pressed, azóta is ott porosodik az előszobában. Annyit még megtettem, hogy félrehúztam, félretoltam, ami ottmaradt, annak érdekében, hogy másnap hozzá lehessen férni az ablakhoz.

Másnap már a kocsonya is megfőtt, amikor asszony pajtás nekem szegezte a kérdést:

– Mi a ceokotrófia?

Nem, nem kérdeztem vissza döbbententen, felhúzott szemöldökkel, hogy – micsoda? Nem kérdeztem vissza, mert egészen pontosan értettem, hogy mire vonatkozik a kérdés, még ha fogalmam sem volt róla, hogy valójában mi is lehet az a ceokotrófia. Muttatam, hogy nem az, hanem ott, mellette...

– Hát te olvastad, nem?

– De nem azt, hanem ott mellette...

– Bioélelmiszer hatása az anyatejre?

– Ez sem talált.

Volt még ott a Jó Gazda decemberi számának kihajtott oldalán egy kis keretes írás Tojástermelés télen címmel, de erről sincsenek bővebb, mélyrehatóbb és pontosabb információim. Még délután pattantam meg néhány percre vécére, ily módon is kivonva magam kis időre a forgalomból, s régi jó szokásomhoz híven, magammal vittem az első, kezembe akadó újságot. A lap alján találtam egy érdekes írást a teknőcökről. „Nem tudni, miért, de úgy alakult, hogy éppen a legfejlettebb élőlények között alig találunk mérges fajokat. A gerinctelenek világában széles körben elterjedt a mérgek alkalmazása: a csalánozóknak például már a neve is mutatja, hogy egytől egyig rendelkeznek csalánsejtekkel, melyek védekezésre és zsákmányszerzésre egyaránt használhatók. Léteznek mérgesek a férgek, a puhatestűek és a tüskésbőrűek között is, nem is beszélve a számtalan mérges ízeltlábúról: a pókok és a skorpiók például egytől egyig ide tartoznak. A gerincesek között a halak, a kétéltűek és a hüllők büszkélkedhetnek sok ilyen fajjal, bár meg kell jegyezni, hogy utóbbiak közül csak a kígyóknál gyakori a méreg: a gyíkok között mindössze két faj, a teknősök és a krokodilok között pedig egy sem termel veszélyes anyagot. Az emlősök között is csak mutatóba akad mérges állat: sokáig a kacsacsőrű emlős méregsarkantyúja volt az egyetlen példa, ám a legújabb kutatások igazolták, hogy egyes cickányok harapása is mérgező. Ugyancsak nemrégen fedezték fel, hogy még a madarak között is akad mérges: az új-guineai gyümölcsrigók bőre és tolla méreganyagot tartalmaz.”

– A teknős sosem mérges? – kérdezett rám asszony pajtás.

– Igen, épp azt olvastam.

– Akkor nem mondod meg nekem, hogy mi a ceokotrófia?

– A ceokotrófia a nyúlfélék különleges emésztési tulajdonsága – mondhattam volna fel iskolai felelés mintájára –, a növényi eredetű takarmányokban lévő nyersrostot a vakbélben baktériumos fermentációval emészteni képesek.

– Mi bajod?

– Itt a szénhidrátokból illó zsírsavak keletkeznek, amelyek felszívódhatnak, a felépült baktérium fehérjék viszont a vakbél utáni vastagbélszakaszból nem képesek felszívódni. Ezt a gondot oldja meg a nyúl szervezete a lágy vagy vítaminbélsár-evéssel, a ceokotrófiával...

– No, én is jobban jártam volna, ha meg sem kérdezem...

– Úgy bizony, és akkor nekem sem kellett volna rögtönöznöm.

Anyám délutánra már kifáradt, ezért inkább bement a szobába és ledőlt az ágyra. Idővel mi is bevonultunk, fogtuk kávésbögréinket és az ággyal szemben álló fotelokba ültünk. Az ünnepekre való készülődésről, hétköznapi dolgokról beszélgettünk, amikor egyszeriben, s nem is tudom egészen pontosan hogyan, de Mito halálának körülményeire terelődött a szó. Nem részletezem, hogy miket mesélt anyám, mert ha nagyon belemerülünk a témázgatásba efölött, nekem is egy újabb, Javított kiadásra lesz szükségem...

– Te ezt nem is tudtad?

– Honnan tudtam volna, akkoriban nem akartál mesélni ezekről a dolgokról, én meg nem akartam firtatni... Volt neked akkoriban elég bajod...

– Hát volt.

No, ugye!

Megcsörrent a telefon. A mester jelentkezett, hogy vihetem az autót. Tónikát (ezen a néven fogadtuk be a családba kis Yugónkat...) még az ősszel el akartam vinni festésre, mert már alaposan kikezdte a rozsda, s nem akartam vele így megvárni a telet, de anyagi helyzetünk miatt akkor mégis el kellett halasztanunk. Most pedig mindenképp mesterhez kellett vinni, ugyanis még novemberben járt le a forgalmi engedélye, az évi regisztrációt tehát nem lehetett tovább halogatni. Törvényeink egy hónapos határidőt szabnak meg erre. December elején már csak néhány napom maradt hátra ebből, gyorsan kellett hát intézkedni, ha nem akartam (és egészen bizonyosan nem akartam!) beszolgáltatni a rendszámtáblákat és újra, a legelejéről kezdeni az egész procedúrát. Nagy probléma nem volt vele, tulajdonképpen a fékek is rendben voltak, de annyira azért mégsem, hogy a műszaki ellenőrzésen is átmenő osztályzatot kapjanak. Ezért kellett hát elvinnem a mesterhez, s ha már sikerült találnom egy olyat, aki mindenféle munkálatokat elvállal, amolyan „általános orvosnak” mondható, akkor egyúttal Tóni festését is rábíztam.

Rendbe szedte a fékeket, elintéztem a regisztráció körüli intéznivalókat, s felhívtam, hogy „eddig rendben”. Úgy beszéltük meg, hogy másnap délután (s ez a másnap a kocsonyafőzés napja volt) munka után rámcsörög, hogy mikor vihetem az autót. Délelőtt ő is dolgozott, ugyanis rendes munkahelye van a fickónak, ahol sofőrködik, s tanult szakmáját csak munka után, „maszekban” végzi otthoni műhelyében. Haknizik...

Hát, most jelentkezett, vigyem el a Tónit, ő majd visszahoz, mert elég messze lakik tőlünk, de később meg már neki sem felel meg ez a csereakció, mert le kell adnia a vállalati kombit, amivel sofőrködik, ugyanis holnap és holnapután szabadnapos, lesz ideje tehát az én kocsimmal foglalkozni.

– Ilyen hidegben nehezebben szárad a festék – magyarázta –, most több idő kell, mint nyáron. Fűtök én a műhelyben, de az annyit is ér...

Ahogy odaértem a Tisza-parton a Szép utca sarkához, látom ám, hogy jó nagy csődület van a töltésen. Esemény van a faluban! Kisereglettek a környéken lakó emberek, meg aztán híre is ment, hogy katonai búvárok érkeztek, ők keresgélnek a Tiszában. Persze, nekem minderről fogalmam sem volt, úgy mennek el az események – és legfőképp a határidők! – mellettem, hogy észre sem veszem (a legutóbb is, a kutyakajás bolt költözött el, s amikor SMS-ben panaszoltam ezt asszony pajtásnak, akkor írta válaszában, hogy már két hónapja... én meg észre sem vettem... esküszöm, hogy időközben is a régi helyén vásároltam... észrevétlen két hónap lehetett...), én a műszaki értelmiséggel, a pakolással, a becsomagolt levelekkel, a kis garázsommal, a régi újságokkal voltam elfoglalva, időközben pedig a városban feje tetejére állt a világmindenség. Már ahogy közeledtem, láttam, hogy szép nagy tömeg gyűlt össze a töltésen, a fejek lefelé bámultak a töltésoldal Tisza felőli oldalára, de mivel teljesen kívül voltam mindezen, nem is sejtettem, és be kell vallanom, nem is foglalkoztatott, hogy mi történik. Ahogy közelebb értem, épp egy nagyobb teherautó haladt előttem, amelyiknek egy emelődaru volt a hátsó részén. Ahogy befordultam a Belgrádi utca felé, mert arra kell tovább menni az Ady utcához, ahol a mester lakik, lassítanom kellett, hogy a teherautó feltolathasson a töltésre az áttört vaskorláthoz, az eltiport padhoz, a szomszédos vadgesztenyefa megtépázott törzséhez és az átszakított betonszegélyhez, amely a vaskorlátot tartotta. Már visszafelé hozott a mester, a kombi anyósülésén ültem, amikor láttuk, hogy az emelődaru végén ott csüng felfüggesztve, odaerősítve Svetlana autója, amit időközben kiemeltek a folyóból. A lány teste már nem ült benne, úgy látszik, azt már korábban, lehet, hogy még a vízben kiemelték.

Láttam egyszer egy magyar filmet, a címét meg nem mondom már... A tévé adta egyszer egy késői órán, én meg csak úgy felkapcsoltam a vacsora mellé... Azt hiszem, épp a Mojóból érkezhettem, nem a legtisztább fejjel, nem a legjózanabb állapotjában a gyereknek, s lefekvés előtt még szerettem volna bekapni néhány falatot. Érdekes, hogy az egész filmből már csak annyira emlékszem, hogy a főhőst a legvégén megkéselték az utcán fényes nappal. Valaki elhaladt mellette, penge villant, a főhős pedig holtan, vagy legalábbis haldokolva rogyott össze. Nem opera volt, mert akkor még énekelhetett is volna vagy negyed órát... Így azonban elkezdődött a lejelentő, felhangoztt valami zene, s a rekedtes hangból, amelyik énekelt, arra következtetek, arra gyanakszom, hogy Presszer lehetett, de erre persze nem mernék ma már mérget venni. A főhős ott hevert a járdán, ekkor már egészen biztosan élettelenül, s az volt a dalszöveg ennek aláfestéséül, hogy „csak egy kishír leszel egy vidéki lap utolsó oldalán...”

Mi is távolodtunk a tizenkettes házszám felé, a székek még ott álltak a fűben, de az emberek már szedelődzködtek, indultak, a nagy eseménynek vége, a katonai búvárok is szárítkozni mentek, abban meg már semmi izgalmas sincsen. Ahogy a ház előtt kiszáltam a kombiból, még megkérdeztem a mestert, hogy mikorra készül el, de azt válaszolta, hogy majd ugyanígy jelentkezik, kábé egy hét múlva telefonon, amikor Tóniért lehet menni, de ekkor már az járt a fejemben, hogy vajon milyen lejelentő zenét lehetne Svetlana történetéhez illeszteni. Végül Svetlanából is tényleg csak egy kishír lett a Magyar Szóban, még ha nem is az utolsó, hanem az egyik belső oldalán, sőt azt hiszem, egy fotó is megjelent a nagy eseményről, ahogy az autóját kiemelték a Tiszából, nekem mégis inkább csak az járt a fejemben, hogy „alma, alma, piros alma...”

2:03 - írta szpray

 In memoriam 1CL03334

 

Ahogy megérkeztünk a Ferihegy 2-re, s elintéztük a parkolás körüli bonyodalmakat (ezért is jó alaposan meg akartak vágni bennünket), kiderült, hogy Mekinek csak két óra múlva lesz gépe Londonba. Illetve, épp akkor szállt fel kettő is egymás után, előbb egy Maléves, aztán meg a British Airways járata, de amikor mi megérkeztünk, a kapuk már zárva voltak. Nem én voltam az egyetlen a társaságban, aki most először járt repülőtéren. Illetve, valami dereng, nem is igazán emlékszem, inkább csak mintha emlékeznék, hogy igen, egyszer jártam már a Surčinon, valami osztálykirándulás vagy valami hasonló lehetett, de az egész csak ennyi... Mintha jártam volna, mintha lett volna ott előttem egy – akkori magasságomhoz képest – hatalmas ablak, vagy üvegajtó, vagy kilátó, vagy mi a szösz. No, most meg már ha ott jártunk, nem akartuk Mekit sem egyedül hagyni két óra hosszát várakozni.

Amikor néhány perccel korábban megálltunk az egyik benzinkútnál, mert Meki mindenáron kólát akart inni, s bementünk a kis boltba, akkor már mindegy volt. Az ő egy darab kóláját sem tudtuk volna kifizetni, nemhogy még mi is fogyasszunk valamit. A benzinpénzre addigra már áment mondtam, másból nem is vásárolhattunk volna. Katinak szénsavmentes ásványvíz, jómagnak valami Toma vörös gyümölcslé, a többiek meg mindannyian kólát kaptak. Hazafelé meg majd csak lesz valami velünk az úton... Ha mást nem, hazatoljuk szegény Bonifácot.

No, ez meg így túlzás, mert lapult még a zsebünkben kétszáz euro, amivel azt terveztük, hogy sértetlenül és érintetlenül, tehát eredendő szűziességében hozzuk haza, azonban ekkor már evidens volt, hogy liliomtiprásra kell fanyalodnunk. Oda is adtam belőle Zolinak ötvenet, hogy diszkréten adja tovább Mekinek, hogy legyen pénze a repülőtéri illetékre, meg amivel még meg akarják vágni útközben (szerencsére a menettérti jegye megmaradt), s egyébként is panaszolta, hogy indulás előtt a Heathrow mellett hagyta a kocsiját üres tankkal, valamiből tehát benzint is vehessen, amikor hazaér. Kérdeztem is Zolit, ahogy ott álltunk szépen libasorban a korlátnak támaszkodva, hogy odaadta-e már a pénzt Mekinek, de azt mondta, hogy nem akarja elfogadni tőle...

Szép volt ott támaszkodni, szó se róla, néztük a felszálló gépeket, tűzött, sőt pörkölt a nap (Meki addigra már félmeztelenre is vetkőzött), száradoztunk, hiszen a benzinkúton vásárolt italokat már rég elfogyasztottuk. Ha a benzinpénzt már úgyis megkezdtük, hát ne ácsorogjunk itt, gyerünk be a váróterembe, üljünk be valahova, oszt igyunk, meg együnk is meg valamit (mert már mindannyian éhesek is voltunk; délutántájra még mindig reggeli nélkül voltunk...). Ahogy beléptünk, az étterem mellett, amelyiknek szélére végül beültünk, állt felstószolva egy nagy halom újság, elcsentem hát belőle egyet. No, csenni ugyan nem nagyon kellett, hiszen épp azért volt az oda kirakva, akárcsak a metrókban is, hogy a járókelők, az utasok, az arra járók, a vendéget várók és vendéget kikísérők szépen elszedegessék. A Metró hírújság aznapi száma volt, s hát, ahogy beültünk a vendéglőbe, azért jókora csodálkozással olvastam az egészet.

„Az iraki felszerelés már úton van”, „Rejtélyes betegség pusztít Irakban”, „Kiraboltak egy pesti pénzváltót”, „Súlyos baleset a 7-esen Zamárdinál”, „Tarthatatlanul alacsony a hazai bérek színvonala”, „Indonéziai robbantás”, ezek voltak a nagybetűs címek a címoldalon. Persze, engem ezek egyike sem foglalkoztatott, s nem is ajzott fel különösebben, az egyetlen, amit eddig még kihagytam a felsorolásból viszont már igen: „Bezárt a Sziget”. „Ma reggel véget ért a XI. Sziget Fesztivál. A rendezvény hét napja alatt olyan sztárokat láthattak a szigetelők, mint a tegnapi Massive Attack, vagy a nyitónapon játszó Shaggy és Ibrahim Ferrer.

Szombaton a fesztivál rekordot döntött: 62 ezer látogató érkezett a Szigetre. A lakók viszont egy másik rekordot is megdöntöttek, méghozzá a legnagyobb festmény Guinnes-rekordját. A nyolcszáz négyzetméter alapterületű alkotás több mint hatezer apró részletre volt osztva, hogy egyszerűbb legyen festeni. Immár az is szokásossá vált, hogy politikusok látogatnak ki az esemény helyszínére. Idén többek között Kovács László külügyminiszter, Lamperth Mónika belügyminiszter és Lévai Katalin, az esélyegyenlőségért felelős tárca nélküli miniszter is tiszteletét tette.

Tegnap este a Sziget moziban mutatták be a Libiomfi című új magyar filmet, és itt tartották a szintén magyar Jött egy busz... premier előtti vetítését is. Idén a Sziget áraival a legtöbb lakó meg volt elégedve. Egy félliteres üdítő kétszáz forintba került, csakúgy, mint egy fél liter sör.

A szervezők a biztonsággal is meg voltak elégedve. Idén kevesebb volt a lopás, mint tavaly, súlyosabb verekedések pedig egyáltalán nem fordultak elő a Szigeten.”

Az utolsó bekezdés volt talán számomra a legérdekesebb, mert a biztonsággal én egyáltalán nem voltam megelégedve. Igaz, szervező sem voltam. Csak amolyan nem teljesen, nem egészen mezei, de mégis az egyszerűbb fajtából való szigetelő. Nosza, ha már arra utaltak ott a bekezdés alatt, hogy a tizenkettedik és tizenharmadik oldalon további érdekességeket tálal a Méltóságteljes Olvasó a Szigettel kapcsolatban, sebtiben odalapoztam. „Bevetették a gulyáságyút is” írja egy képaláírás fölött, amelyikből azután kiderül: „Tankokkal is ismerkedhettek a Sziget-lakók. A honvédség által kialakított Bevetés-szigeten többek között gulyáságyúval is főztek azoknak, akik kíváncsiak voltak egy igazi katonai lakomára. Paintballozni is lehetett, több mint 6000 patront pattogtattak el azok, akik kipróbálták ezt a játékot.”

Hát, fasza, hogy oda ne rohanjak... „Egészségzóna: sokat segítettek

A fesztivál egyik legnépszerűbb helyszíne az Egészségzóna volt, ahol többek között bőrgyógyászati tanácsokat kaphattak az érdeklődők, volt vércukor-, vérnyomás- és testzsírmérés is.

A sátorban lehetett droggal kapcsolatos tesztet kitölteni, illetve tartottak szexuális magatartásvizsgálatot is. A legérdekesebb azonban talán az az asztal volt, ahonnan szívdobogást lehetett csengőhangnak elküldeni. A Magyar Gyógyszerész Kamara asztalánál, ahol két tesztet lehetett kitölteni, a legtöbb kérdés természetesen a drogokkal kapcsolatban merült fel, de gyakoriak voltak a gyógyszerfogyasztásra és gyógyszerfüggőségre vonatkozó kérdések is.

A bőrgyógyászati asztalnál a slágertéma az anyajegy volt és főleg az a kérdés, hogy milyen a rosszindulatú anyajegy. Ami iránt még sokan érdeklődtek, hogy hogyan néz ki a gombás köröm. Sokan érkeztek különböző, a Szigeten jelentkezett panaszokkal is, úgymint rovarcsípés, ekcéma, pattanások.

Dr. Sárdy Miklós bőrgyógyász elmondta: az érdeklődők körülbelül tíz százalékánál találtak komolyabb problémát – rosszindulatú bőrdaganatot például –, de csak egy százalék azoknak az aránya, akiknél az eltérés műtétet igényel. A sátor munkatársainak elmondása szerint a vendégek között a 18-35 év közötti nők voltak többségben.”

Mittelholcz Dórának ezekért a kimerítő és nagyon fontos információkért jár a köszönet.

– Szia te kis szöszke, nem jössz egy röpke gyömöszre?

Hanem aztán: „Hétfőre kitakarítanak

TISZTASÁG Vasárnap estére a Fővárosi Közterület-fenntartó (FKF) Rt. kitakarítja a Sziget Fesztiválnak otthont adó óbudai Hajógyári szigetet. Az FKF Rt. 80 munkása tizenkét órás műszakban dolgozott minden nap a fesztivál ideje alatt.”

No hiszen, a Szigeten legalább takarítanak, nem úgy, mint a zentai Nyári Ifjúsági Játékokon. Tavaly írtam is erről egyet, hanem aztán mégsem jelent meg a szöveg, csak egy rövidített változata, mert a kismunkatársak annyi anyagot termeltek, hogy kiszorították szegény, szerencsétlen főnököt a lapból. De ami késik, nem múlik, most aztán igen keményen elégtételt veszek!

 

***

 

Egy egészen kicsike kis Sziget

III. Nyári Ifjúsági Játékok, 2002. július 18-21., Zenta, Népkert...

Habár az idei, sorrendben már harmadik zentai Nyári Ifjúsági Játékokról és azok lebonyolításáról mindent összevetve pozitív a véleményem és akár pozitívként definiálhatom az összbenyomásomat is, mégis egy kicsit kötözködnöm kell – hangsúlyozottan: a jobbítás szándékával!

 

Mint általában senkinek, úgy hiszem, hogy a Délvidéki Magyarok Ifjúsági Szervezetének, a DMISZ-nek sincs különösebb szüksége fogadatlan prókátorokra. Hogy mégis jelentkezem erre a háládatlan feladatra, csak annak tudható be, hogy a Képes Ifjúság szerkesztősége az idén első ízben vett részt tevékenyen is a szervezésben. A nádfödeles kunyhóban szerveztünk különböző programokat, amelyek valamilyen módon vagy kötődtek a laphoz, vagy melyeket egyszerűen csak érdekes, olykor a tekervényeket sem kímélő szórakozásnak véltünk.

Csak ízelítőként sorolom, hogy Sztárparádé című műsorunkban a vendégeink voltak a Sztárportré című rovatunkban korábban bemutatott művészek: Krizsán Szilvia, Mess Attila, Katkó Ferenc, Csernik Árpád, Molnár Zoltán (s remélem, nem felejtettem ki senkit...); ellátogatott hozzánk Hegyi Gyula a Magyar Köztársaság parlamentjéből, akivel külpolitikai kérdésekről és a magyarországi választások után kialakult helyzetről szerettünk volna beszélgetni, illetve beszélgettünk is, sőt még sok egyéb témáról is, igaz, kifejezetten szűk körben és baráti légkörben; Szerbhorváth György a Retardáltak-e a mai fiatalok? című vitadélutánunk vendége volt (a témáról bővebben lásd még mai számunk vezércikkében is...); bemutattuk két kanizsai fiatal, Újvári Zsombor és Vanger László Dogma film és Kisvárosi ramazuri című filmjét; Hány-e a hulla? című éjszakai hullaszámláló versenyünkben a különböző horror-filmekben áldozatul esett statisztákat kellett összeszámolniuk a versenyzőknek; a helyszínen szervezett előfizetési akciónkat is sikeresnek mondhatjuk... Pénteken, amikor a Képes Ifi szervezte a nagyszínpadi koncerteket is a Trottel Stereodream Experience, a Superbutt, a Nevergreen és a Quant of E együttesek fellépésével, a koncertek előtt és után, de lényegében akár még közben is, beszélgetni, találkozni és dedikáltatni lehetett a nádfödeles kunyhóban az együttesek tagjaival.

Az a meggyőződésem, hogy a III. Nyári Ifjúsági Játékok teljes programja (s itt most nemcsak arra gondolok, amit a Képes Ifi szervezett, hanem az egészre...) valahol s valamilyen szinten a helyén volt, hiszen elég sokrétűre sikeredett ahhoz, hogy egyszerre többféle ízlést és érdeklődési kört is kielégíthessen, s nem hiszem, hogy bárki is úgy tért volna haza, hogy ne gyűjtött volna be olyan élményeket, amelyektől gazdagabbnak érzeheti magát, s amelyeket majd még évek múltán is érdemes lesz egy-egy asztaltársaságban újra és újra elmesélni.

 

A trafik

Nagyon tisztességes és méltányos, sőt méltányolandó a DMISZ-nek az az elképzelése is, hogy ingyenesre szervezi a bulit, ezt a kis-Szigetet, ahogy a lapsus és a köznyelv elkeresztelte a Nyári Ifjúsági Játékokat. És az sem mellékes, hogy végre a zentai Népkertbe is beköltözik, ha csak néhány napra is az a hangulat, amibe a budapesti Hajógyári Szigeten lehet már egy évtizede nyári rendszerességgel belekóstolni. A szervezők elképzelése szerint azért is ingyenes a Nyári Ifjúsági Játékok, hogy a legtávolabbi falvakból, Dél-Bánátból és Szerémségből is eljöhessenek bulizni, együtt szórakozni, kicsit talán a szokottnál is jobban felszabadulni az egyébként kispénzű, vékony pénztárcájú vajdasági magyar fiatalok, akiknek mondjuk, akkora anyagi lehetőségeik már nincsenek, hogy esetleg más, nagyobb, s legfőképp nem ingyenes fesztiválokra is ellátogassanak. Igen ám, amíg ez így egy nemes gesztus, s mindenképp elismerés után kiált, ugyanez az elgondolás teszi lehetővé azt is, hogy boldog-boldogtalan összeverődjön... Igen, olyanok is, akiknek – akármennyire bántó is legyen ez, s mégis a szó legszorosabb értelmében! – nincs helyük egy ilyen fesztiválon!!!

Máris mondom, hogy mire gondolok: akik a bulizást úgy értelmezik, hogy összedöntik mások sátrait, vagy kihuzigálják a sátorszögeket (cövekeket) és szándékosan elgörbítgetik, széthajigálják; akik csak úgy tudnak bulizni, hogy ezáltal elveszik másoktól azt a lehetőséget, hogy jól érezzék magukat; akik mámoros hangulatban attól kerekednek jó kedélyre, hogy fenenagy tombolásukban szétszedik és fölborítgatják az éjszakára üresen hagyott programhelyszínek berendezését, s dolguk végeztével még tele is hánynak mindent ott helyben, sőt törött üvegcserepekkel még meg is szórják az egészet – azok inkább maradjanak otthon!

„A szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálok, amit akarok, hanem, hogy nem csinálom azt, amit nem akarok”, mondta egyszer, nem is olyan régen, Bródy János egy interjúban. Az az eset pedig már a rendőrviccek kategóriájában is megállná a helyét, melyet egyik barátom mesélt: szülővárosában egy társasággal, hétvégén, kocsmazárás után felültek egy közeli trafik elülső, vízszintes, kiálló részére, ahová napközben az újságokat szokta az ablakon kívülre kirakni a trafikosnő. Mit ad Isten..., illetve, hogy s hogy nem, elvtársak (copyright by Hofi Géza, Isten nyugosztalja!), arra jött az éjszakai őrjárat, s a rend szemfüles őrei lecsaptak rájuk. Az egyik rendőr szigorú, fenyegető hangon rámordult a társaságra:

– Otthon is így ültök a trafikon?

Agyrém, nem? Azóta már a mi társaságunkban is szállóigévé nőte ki magát ez a hülyeség. No de, akinek az értékrendjében a szokásosnál nagyobb felszabadultság megegyezik azzal, hogy azt csinál, amit akar, viszont ezzel a viselkedésével meggátolja a többieket abban, hogy kedvükre bulizzanak, az – üljön csak szépen otthon a trafikon!

Kár, nagy kár, hogy voltak ilyen antiszociális viselkedésű, nagy valószínűség szerint önértékelési zavarokkal küszködő egyedek is szép számmal a Nyári Ifjúsági Játékokon. Ez, sajnos, rányomja a bélyegét az egész hangulatra, az összbenyomásról akkor még nem is beszélve. S éppen ezért gondolom, hogy jövőre nem lenne szabad ingyenesre szervezni a fesztivált. A Sziget első éveiben is voltak hasonló problémák, a sajtó is cikkezett ezekről böcsülettel, a szervezők pedig felismerték, hogy a rendezvény érdekében kemény szigorral kell kiszűrni a civilizációt csak hírből, vagy még hírből sem ismerő egyedeket. A Sziget és az EXIT tapasztalata is azt mutatja, hogy megfelelő módon távol lehet tartani azokat, akik nem valóak oda. Például egy nem túl drága, akár csak szimbolikus összegű belépővel is. A jegyek ára, mondjuk, nem kellene, hogy nagyobb legyen a terület lezárásának és a megfelelő biztonsági szolgálat (amelyik a jegyeket ellenőrizné...) felállításának a kalkulált nézőszámra arányosan lebontott költségeinél.

A Nyári Ifjúsági Játékok érdekében...

 

A takarítás

Ahol öt-, tíz-, tizenöt ezer ember összejön, ott ha szórakoznak, ha nem, iszonyú mennyiségű szemét termelődik. Ez így természetes, és rossz előjelnek kellene tekintenünk, ha nem így lenne. A nagy rendezvények után már csak természetvédelmi okokból is a szemételtakarításnak szervezettnek kell lennie. Nomármost, én csak azt nem értem, hogy ha Zentán egy rendezvénynek társszervezője a Thurzó Lajos Közművelődési Központ, amely mint tudjuk közvállalat, alapítója pedig a község önkormányzata, s ha ugyanez az önkormányzat még a rendezvény támogatói között is szerepel, akkor miért nem lehetett megoldani szervezetten, az önkormányzat másik közvállalata, a kommunális vállalat révén a Népkert takarítását. Miért érdeke egyik kéznek, hogy kitörjön a másik?

A legnépszerűbb és legtöbb fiatalt megmozgató vajdasági magyar rendezvény másnapján ott álltak a szeméthegyek a Népkertben, a kutyák széthúztak belőle, amennyit értek, viszont a kommunális vállalatból egy ember nem sok, annyival sem lehetett találkozni. Olyan kérdések merülnek fel bennem, hogy: miért érdekük a vállalat vezetőinek, hogy rossz fényt vessenek a Nyári Ifjúsági Játékokra? Mert elhiszem, és nagyon is megértem, hogy rossz szájízzel megy majd haza az a zentai polgár, aki szívesen lemenne sétálni egyet a Népkertbe, de a helyén csak szeméttelepet talál. Nem is várható el tőle azután, hogy pozitívan viszonyuljon a rendezvényhez.

A Játékok másnapján a rendezvény főszervezői, a DMISZ vezetői járták a Népkertet és gyűjtötték puszta kézzel zsákokba a szemetet. Ezt nem azért tartom felháborítónak, mintha nem piszkolhatnák be a kezüket, vagy nehezükre esne lehajolni egy eldobott műanyagpohárért vagy cigisdobozért, hiszen még csak nem is derogált nekik, fogták a zsákokat és mentek, mintha jobb dolguk se volna, hanem azért, mert egyszerűen NEM AZ Ő DOLGUK! Emberek, hát gondoljuk már végig, hogy a szervezők a rendezvény előtt több hónapos szervezőmunkát csináltak végig, a Játékok négy napján pedig nagymaratont futottak! Gondoljuk végig, hogy mekkora jelentőségű rendezvény ez a város szempontjából, amely egyrészt népszerűsíti a községet és Zenta arculatát is egy olyan színfolttal gazdagítja, amelyikre és amilyenre csak irigykedhetnek a környező települések. És gondoljunk az esemény gazdasági jelentőségére is, hiszen az a több ezer ember, aki eljön, ide hozza a pénzét, hogy itt költse el... Szemfüles vállalkozók nagyot kaszálhatnának egy-egy ilyen alkalommal, ami ugyancsak a község szintjén lehet jelentős tényező.

Nem vagyok bennfentes sem a DMISZ pénzügyeiben, sem a Nyári Ifjúsági Játékok költségvetését illetően, értesüléseim szerint azonban ha nem is túl nagy, mégis elgondolkodtató összegű veszteséggel zárult a rendezvény. Ebben a helyzetben külön takarítóbrigádokat létrehozni és fizetni nem hiszem, hogy módjukban állt volna a szervezőknek. Ugyanakkor itt van egy közvállalat, melynek épp a város tisztán tartása a feladata, s melynek mellesleg ugyanaz az önkormányzat az alapítója, amelyik a rendezvény egyik kiemelt támogatója – és mi történik? Semmi. Azok az emberek, akiknek – mondjuk – a mai, szeptember 11-i városnap alkalmából a Nyári Ifjúsági Játékok kitalálásáért és elindításáért át kellene venniük az ilyenkor kiosztásra kerülő önkormányzati elismerést (ha valakinek végre eszébe jutna megszavazni nekik...), fogják a szemeteszsákokat – és eltakarítanak több ezer ember után; s időközben a kommunális vállalat vezetői pedig ahelyett, hogy leküldenének a Népkertbe 10-15 embert, akinek egyébként is ez a dolga, csak röhögve babrálnak az irodájukban, s a fülük botját sem mozdítják. Szép, nem?

Senki sem lehet próféta a saját hazájában...

Ja! Ez mindig is így volt. Így is van. S amennyire itt, Európa e szerencsétlen szegletében továbbra is késik az emberi fejekben a szemléletváltás, valószínűleg így is marad...

Idétlen időkig!

 

***

 

Ücsörögtünk ott a Ferihegy 2 várótermében lévő étteremben, de mivel itt pincér nem volt, hanem amolyan menza-rendszerrel kellett volna piát s kaját vételeznünk, nem fogyasztottunk semmit. Meki már azt tervezgette, hogyan jön el két hét múlva Újvidékre: Andrej haverunk, aki ugyancsak Londonban él, ugyanis akkor kap szabadságot, s együtt ruccannának haza. Ő most visszamegy, holnap már dolgoznia kell, s attól függően, hogy milyen járatra kerül, dől majd el, hogy mikor tudnak jönni. Jöttek-mentek körülöttünk az emberek, s Zoli egyszer csak örömmel újságolta, hogy Meki gépét végre kiírták a kijelző táblán a következő járatok között.

Félbe hajtottam az újságot. „Növelte a Sziget az m2 nézettségét

MÉDIA A szervezők szerint sikeres volt a TV Sziget, amelyet minden este az m2-n sugároztak. A napi másfél órás adások alatt a csatorna nézettsége általában megduplázódott.

Tervezik a műsor folytatását, lehetséges, hogy még idén látható lesz újabb széria, de legkésőbb a jövő évi fesztiválon.”

Ezek amolyan kishírek voltak a Metróban a Szigetről: „A Rajkó zenekart is meghallgatta

ESÉLYEGYENLŐSÉG Lévai Katalin, az esélyegyenlőségért felelős tárca nélküli miniszter is kilátogatott a Szigetre. A miniszter asszony megtekintette az értelmi fogyatékosok színielőadását, találkozott a civil szervezetek képviselőivel, illetve kipróbálta az Ability park kerekes székes akadálypályát is.”

„Kincsvadászat a Sziget fődíjáért

JÁTÉK A fesztivál programjaiból természetesen nem hiányozhatott a játék sem. A Kincskereső Sátornál érdekes játékokban vehettek részt a látogatók.

A napi játékok nagyon népszerűek voltak, körülbelül 250 játékos kedvű Sziget-lakó kereste fel a sátrat. Aki jól teljesített, zsetonokat kapott, melyeket a sátorban apró ajándékokra válthatott. Aki viszont a kincsre pályázott, az betehette zsetonjait a bankba, és tegnap a fődíjjal térhetett haza. A szervezők százezer forintot rejtettek el a Szigeten, amelyért körülbelül 25 Sziget-lakó versengett.”

„Csigák versengtek a bennmaradásért

VALÓSÁGSHOW A Sziget Fesztivál ideje alatt újabb valóságshow-val ismerkedhettek meg az érdeklődők.

A Csiga Valóságshow otthonául az Zöld Udvar szolgált. Itt éldegélt a csigavilla hat lakója, akik közül minden este kiszavaztak egyet a Sziget-lakók. A kiszavazott játékos visszakerült eredeti lakhelyére, a Duna-partra.

A brazil szappanoperákból ismert nevekkel ellátott csigáknak még jakuzzijuk is volt az építményben. Éjszakára természetesen kitelepítették őket ideiglenes lakóhelyükről, nehogy bajuk essen.”

Ja! Akárcsak anyósom régi viccében, amikor a gerontológiai központban sportnapot szerveznek, s kiviszik az időseket a rétre csigát gyűjteni. Este aztán összegzik, hogy kinek mennyire telt meg a kosárkája, összeszámolják, ki mennyi csigát gyűjtött. Józsi bácsi tizenhárom, Piroska néni négy, Ilus néni kilenc, Pista bácsi kettő, Julis néni semmi...

– Hát Julis néném, maga miért nem gyűjtött csigákat?

– Gyűjtöttem volna én, fiam. De megláttam a jószágot, lehajoltam érte, a csiga meg csak huss!

Talán fel is néztem egy pillanatra az újságból, no nem azért, hogy röhögjek, mert ahhoz egyikünknek sem volt kedve az adott pillanatban, s még csak nem is azért, hogy legalább a viccet elmeséljem, s így próbáljam meg jobb kedvre deríteni a többieket. Zoli újra azon győzködte Mekit, hogy fogadja el a pénzt, nehogy aztán gond legyen. Továbbra sem akarta elvenni, mondván, hogy Londonban már rendben lesz a dolog, ha leszállnak a Heathrow-n bemegy valakihez a repülőtéren és kér kölcsön benzinre. Végül aztán mégis elvette, azzal, hogy két hét múlva visszahozza.

No végre. Ha nem is volt egy sorsdöntő kérdés, ettől valamelyest mégis megnyugodtam.

„Sokan folytatnák otthon a szemét szétválogatását

Idén már második éve szervezett szelektív hulladékgyűjtést a Szigeten a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium.

Már a végső számvetés előtt látható volt, hogy az akció ebben az évben sikeresebb volt, mint tavaly. Több tonna műanyag és több száz kiló alumíniumhulladékot sikerült szétválogatva összegyűjteni.

A Sziget területén 380 zsáktartó állványt és 23 ezer műanyag szemeteszsákot helyeztek ki a szervezők. Emellett a Biomark Kft. segítségével ötven darab üveggyűjtő konténert is ki tudtak tenni, illetve hatvan darab olajgyűjtő konténert is telepítettek. A fesztivál ideje alatt készült egy közvélemény-kutatás is, amelyből az derül ki, hogy a Sziget-lakók nagy része fontosnak tartja a környezet védelmét, és szívesen gyűjtené otthon is szelektíven a hulladékot.

 

Változó az okok megítélése

Szintén fontosnak tartják, hogy a lakóhelyükön is legyen szelektív hulladékgyűjtés. A szemét ily módon való válogatásának legfontosabb okaként a legtöbben a veszélyes hulladékok biztonságos kezelését nevezték meg, és csak második helyre került az újrahasznosítás megkönnyítésének szempontja.”

„Gerendai: kegyes volt az idő

Jövőre akár a Red Hot Chili Peppers is igent mondhat

Az első két esős nap nem tett jót a Sziget Fesztiválnak.  Az anyagiakat tekintve tegnap reggel még mínuszban voltak a mutatók.

 

Gerendai Károly, a Sziget főszervezője lapunknak elmondta, mindig az esőtől félnek a legjobban, mert az tönkreteheti az egész rendezvényt. Legutóbb ilyen kevesen, mint az első két napon, 1997-98-ban voltak.

Gerendai szerint azonban ha ezt a két napot nem számítjuk, az idei fesztivál nagyon jó hangulatú volt, a bulik is általában jól sikerültek, ráadásul biztonság szempontjából is jobb volt minden, mint az eddigi években.

Azt is megtudtuk, hogy az esőmentes napokon több vendég volt, mint tavaly. Arra a kérdésre, hogy mi az, amin még változtatni kellene, többek között az a válasz hangzott el, hogy még mindig csökkenteni kellene azon autók számát, amelyek behajthatnak a Szigetre, növelni kellene az idén már tízezer négyzetméteren lerakott járólapok számát, és szükséges lenne tovább növelni a kivilágított területek nagyságát.

 

Novemberben döntenek

Arról, hogy jövőre kiket hoznak a rendezvényre, még nem sokat tudott mondani. Általában az a cél, hogy ne nagyon hívjanak vissza fellépőket, de ha más nem ér rá, kénytelenek olyan előadót hívni, aki szerepelt már a Szigeten.

Az érdemi egyeztetéseket a zenekarokkal azonban csak október-november környékén tudják elkezdeni. Akiket nagyon régóta szeretnének hozzánk elhozni: a Red Hot Chili Peppers, a Blur és a RadioHead.

Az idei évről, akit valószínű, hogy többet nem hívnak vissza, az Panjabi MC, mert ő csalódás volt a szervezők számára. A jövő évi jegyek árára vonatkozóan csak annyit sikerült megtudnunk, hogy várhatóan emelkedni fognak, de azt még nem tudni, mennyivel. Ezt majd a bevételek és a költségek aránya határozza meg.”

Nem voltam ott Panjabi MC koncertjén, tehát nem is tudhatom, miért okozott ekkora kiábrándulást a szervezőknek, hogy máris ki merik jelenteni a sajtónak: márpedig őt többé soha. S igazából, nem is tudom, ki az a Panjabi MC, milyen zenét játszik, honnan jön, hová tart, s egyáltalán: mit akar? Még szerencse, hogy régi szokás szerint, hoztam haza magammal szép számmal a Pesti Est Sziget-különszámából. Megnézem már... „Panjabi MC James Brown és a tradicionális panjabi népi kultuszhős, Kuldip Manak muzsikáján nőtt fel Coventryben. A hiphopot a távol-keleti népzenei jegyekkel ötvöző zenész egy kis kiadónál jelentette meg első lemezeit, amelyek közül a Souled Out valóságos slágergyűjtemény, az idei Beware of the Boys című hatalmas sikerű single pedig már a mainstream hullámain terjeszti a nyolcvanas évek Knight Riderjének témáját a keleti zenei motívumok és a nyugati hangszerek fordításában.”

Hát, habár az idén az eddig megszokottnál sokkal több időt töltöttem, és sokkal több koncertet álltam vagy ültem végig a Világzenei Nagyszínpadnál, a világzene továbbra is csak muskátli, akárki akármit is mondjon... Javaslatom: jövőre hívják meg Ceca Ražnatovićot is... A sikere előre garantált!

A tévedés itt persze csak annyi, hogy Panjabi MC nem a világzenein, hanem a reguláris main stage-en lépett fel 2003. augusztus 2-án, szombaton. Nézem a programfüzetet, hogy vajon hol járhattam abban az időpontban, de nem sokra jutok vele. The 69 Eyes, Panjabi MC, Kispál és a Borz, Moloko... Délután hatkor, amikor Panjabiék nyomták a nagyszínpadon, valószínűleg zuhanyoztam, ebédeltem, vagy bármi mást csinálhattam, ugyanis csak a Kispál és a Borzra mentünk ki a nagyszínpad elé.

 

***

 

Késő este volt mire hazaértük, de azért annyi energia még szorult belénk, hogy felbontsuk Szilárd söreit. Néhány héttel korábban, a Könyökkanyar szegedi bemutatójának másnapján hozott Zoli hat üveg Holsteint a szegedi Tescóból. Szilárd rátelefonált vagy mi, és nagyon kérte, hozzon neki, s úgy tűnt, a megrendelőnek ez valamiért nagyon fontos. Azt mondja Zoli erre, hogy persze, rendben, elhozza Zentára és itthagyja nálunk. Nomármost Szilárdnak annyira azonban mégsem volt fontos ez a hat üveg Holstein, hogy el is jöjjön érte hozzánk. S hát én sem vagyok ám fából... Hetekig kerülgettem, nem nyúltam hozzá még ha valami, minőségében összehasonlíthatatlanul gyengébb hazai söröket kellett is innom.

Most tehát mindannyian egybehangzóan úgy döntöttünk, hogy egyrészt rászolgáltunk, másrészt pedig őrizgetni sem lehet tovább, mert lejár itt nekem a spájzban a szavaztossági ideje...  Mazowiecki barátom megkért, hogy nálunk alhasson, mert az érdekes fejével nem mert hazamenni, nem mert a szülei szeme elé kerülni. Szia Apa, szia Anya! Inkább úgy gondolta, jobban teszi, ha egy éjszakát nálunk alszik, reggel pedig átugrik ide a szomszédba Öcsihez, leborotváltatni a koponyáját. Meséltem is neki, hogy amikor nekem csináltunk néhány évvel ezelőtt valami különlegesen érdekes fejdíszt, anyám kórházba került, amikor meglátott. A sztori persze így kissé eltúlzott, de lényegét tekintve igaz... Ne részletezzük.

Mazowieckit ekkor már Spidermannek is szólítottuk, ugyanis miután egyik hajnalon fél koponyáját Meki nagy ügyesen leborotválta, kárpótlásul, amiért a másik fele megmaradt, s igen érdekes külsejével gazdagította így a Sziget amúgy is tarka forgatagát, kapott a kopasz részére egy henna tetoválást: egy pókot.

No, a nagy sörözgetés közepette bekapcsoltam a számítógépet, mondom, nézzük, írt-e nekünk valaki valami fontosat, amíg mi odavoltunk. Szerncsére ezúttal nem jártam úgy mint májusban, a görögországi nyaralás után. Akkor arra értem haza, hogy egy levelünk sincs, ugyanis az internetes szolgáltatónk felszámolta a címünket. Hát, hiszen mi az neki? Csak egy szimpla „Delete”, oszt mán ahun ment az egész... Próbáltam én akkor is leszedni az időközben érkezett e-maileket, de sikertelenül. Egy ideig még abban reménykedtem, hogy csak a jelszóval van valami probléma, de be kell vallanom, ez a reménykedés csak arra volt jó, hogy nyugtatgassam magam, ugyanis a gép pontosan úgy reagált mindenre, mint mikor – ha csak egy gépelési, ti. betűhiba miatt is – nem létező felhasználói nevet ad meg az ember. Láttam már ilyet, értettem is, hogy épp mi történik, csak azt nem tudtam, hogy miért.

Másnap természetesen bementem a szolgáltató irodájába, de nem sok reménnyel. Mondom a tulajnak, hogy mi bánt, ő meg csak röhög:

– Persze, hogy nem tudtad leszedni a leveleidet.

Azt hiszem nem is kérdeztem semmit, csak egy kérdő, felelősségre vonó pillantás volt az, amire az újabb választ vártam:

– Nincs „szpray” nevű felhasználónk!!! – mondta olyan jólesően az állatkám, mintha akkor bújt volna ki a tojásból.

A marhája!

Akkor váltottam szolgáltatót, pontosabban csak visszatértem egy másikhoz, amelyiknél korábban volt címem. Amikor ezt a most – távollétemben – megszüntetettet megnyitottam, emezt a régit nem számoltam fel, ugyanis még oda is érkeztek bizonyos hírlevelek, egyebek. Később meg, amikor már teljesen átálltam az újra, emezt a címet csak anyagtárolónak használtam: amikor hazaküldtem valamit a szerkesztőségből az itthoni címre, akkor mindig erre irányítottam a küldeményt, hogy időközben a rendes levelezést ne zavarja. Aztán amikor nagyon fölszaporodtak ezen a címen a levelek (főként képekről és szoftverekről volt szó), egy-egy éjszakát rászántam, hogy leszedjem onnan a hazaküldött anyagokat.

Persze Farkas Henriknek is megadtam az új címem (amelyik igazából a régi volt), így hát most, amikor a Szigetről hazaérve leszedtem a leveimet, nem véletlenül érkezett tőle pont ide a HEL-hírlevél.

„Subject: HEL közlemény

Date: Tue, 05 Aug 2003 16:57:34 +0200

From: Farkas Henrik <farkashe@goliat.eik.bme.hu>

To: Farkas Henrik /goliat <farkashe@goliat.eik.bme.hu>

 

A védelmi felülvizsgálat eredményéről

HEL közlemény 2003-08-05

Befejeződött a védelmi felülvizsgálat első szakasza, és sajtóhírek szerint augusztus 6-án a kormány tárgyalja a haderőreform koncepcióját.

A HEL örül annak, hogy az utolsó sorkatona behívásának ideje ismét előbbre jött, a jelen tervezet szerint 2004-ben az utolsó sorkatona is leszerel.

A HEL javasolja, hogy már most tűzzenek ki legvégső határidőt az utolsó sorozásra, és rögzítsék a szelekció szempontjait. A további bizonytalanság csökkentésére hozzák nyilvánosságra, mely csoportokat nem fenyegeti már a behívás.

A HEL fenntartja korábbi javaslatait (sorkatonai illetmény felemelése, szerződéses feltételek könnyítése), amelyek az önkéntességre való gyors, zökkenőmentes és méltányos áttérést szorgalmazták. Ismételten javasoljuk: a szerződésesektől ne követeljenek előzetes sorkatonai szolgálatot, hiszen rövidesen már az sem lehet sorkatona, aki szeretne!

 

Farkas Henrik ügyvezető

Hadkötelezettséget Ellenzők Ligája

www.hel.hu”

 

Ahogy gyorsan elolvastam a levelet, ugyanazok az ellenérzések ötlöttek fel bennem, amelyek eredetileg – s az élmény frissessége miatt még élénken éltek bennem – a Szigetes katonai jelenlét kapcsán fogalmazódtak meg. Egy gyors válaszlevelet kanyarítottam:

„Kedves Henrik!

 

Érdeklődéssel olvasom közleményed!

Van azonban egy észrevételem, vagy ötletem, vagy nevezd, aminek akarod. Most ért véget a Sziget Fesztivál, s ezen a rengeteg embert, főleg fiatalt vonzó rendezvényen a Honvédség is jelen volt ágyúkkal meg mi mindennel. Szóval, amolyan önreklámozó kampányhelyszínnel. Igyekszik népszerűsíteni magát a hadsereg.

Nem gondolod, hogy a HEL-nek tiltakoznia kellene az ilyen Krisnás-jellegű katonai akciók ellen?

 

üdv”

 

Henrik sem halogatta a válaszadást, másnap már meg is érkezett az alábbi e-mailje:

 

„Kedves Attila!

Kösz az észrevételt. A HEL is kint volt a Szigeten, igaz, hogy csak az utolsó napon. Én régebben, két éve jártam kint, érdekes, hogy a fiatalokat a téma nem érdekelte, pedig jól beharangozott vita is volt!

A HEL mással nem foglalkozhat, mint hadkötelezettség, ezért pl. militarizmussal sem. Ezért ilyen ügyben nem tiltakozhatnánk. Sőt, hozzáteszem: a toborzóreklámok éppenhogy segítik az önkéntességre való áttérést.

Viszont, mint antimilitarista, én spec., éppenúgy, mint Te, nem örülök az ilyesminek. Van egy másik szervezet, ha megszűnik a sorozás, több energiám jut rá, az Erőszakellenes Fórum, majd abban lehet, hogy felvetjük az ilyen kérdéseket is.

Mindenesetre kösz az észrevételt, javaslatot.

Ha időd lesz, amikor Pesten jársz, keress már fel! Én most nemigen tudok kirándulni, a lakásom felújításával leszek elfoglalva mostanában.”

 

No, ennyit – akár kommentárként is – a gulyáságyúról.

 

***

 

„Évről évre javul a Sziget biztonsága

Az elmúlt évekhez képest rengeteget javult a Sziget biztonsága. A rendőrség és az In-Kal Security összefogásának köszönhetően idén semmilyen nagyobb kihágás nem történt a fesztiválon.

Lasz György, az In-Kal biztonsági szolgálat vezetője kérdésünkre elmondta: évről évre egyre jobb a fesztivál biztonsági rendszere. Ennek köszönhetően jóval kevesebb a lopás, a rendbontás. A sátorlopások száma az elmúlt évekhez képest jelentősen csökkent.

Egyre kevesebb a verekedés, egy-két pofonos esetet leszámítva nagyobb botrányokra, verekedésekre nem került sor – tette hozzá a biztonsági szakember. A bejáratoknál átkutatják a táskákat és elkobozzák a szúró- és vágóeszközöket. Lasz György elmondta azt is, hogy eddig nem volt példa arra, hogy valaki fegyvert akart volna bevinni.

A biztonságot megkönnyíti a már 3 éve működő Sensormatic rendszer. Az üzletekben már jól ismert kis csíptetőt a ruhára, táskára kell elhelyezni, amely a kijáratnál jelzi, ha idegen személy akarja eltulajdonítani az értéket. Szép Zsuzsa, az ADP-Sensormatic magyarországi vezetője összesen 2 olyan esetről tud, amikor a rendszer segítségével csípték el a tolvajt.

A Sziget-lakók körülbelül 80-90%-a veszi igénybe az áruvédelmi szolgálat kis csíptetőit.”

Becsuktam az újságot és félbe hajtottam. Ott ültünk a Ferihegy 2-n, mint egy vert sereg. Megszólalni sem nagyon volt kedve egyikünknek sem. Áldott legyen a biztonsági rendszer!

Igaz, Sensormatic-rendszert nem használtunk, de akkor is! Azt hiszem, 1999-ben lehetett, amikor a nulladik napon megérkezve, a kora esti órákban felállítottuk a sátrunkat (akkoriban még kint táboroztunk a pórnéppel, a kijelölt sátorhelyeken...), s mint aki jól végezte dolgát, elindultunk, hogy körülnézzünk, hogyan épül a Sziget. Azt az előző években már láttuk, milyen szomorú látvány, amikor utolsó este, a programhelyszín zárása után elkezdik lebontani a Szigetet, pedig még javában tart a buli, még javában tombolna a nép; most ennek az ellenkezőjére voltunk kíváncsiak: amikor hivatalosan még nem kezdődött el semmi, amikor még jószerivel nem is állnak a programhelyszínek, még csak épülnek a vedeldék, s máris beindul a bulizás, az ereszdelahajamat... Jókora sétát tettünk, s arra érkeztünk vissza sátrunkhoz, hogy kirabolták azt, asszony pajtás táskáját vitték el az összes holmijával, olyannyira, hogy még egy szál tiszta bugyija sem maradt. No, jól kezdődik, depresszió már az első napon. Rendőrség, bejelentés, talált tárgyak osztálya, miazma...

A holminak csak elenyésző része került meg a Sziget egy hete alatt. Még szerencse, hogy ez épp egy olyan esztendő volt, amikor fellépők is voltunk, előadást játszottunk a színházi sátorban, s anyagi gondjaink enyhítésére megtehettem azt, hogy előre, még a fellépés előtt elkérjem a tiszteletdíj egy részét a szervezőktől, hogy a legfontosabbakat legalább pótolhassuk.

Ettől kezdve pedig minden évben a Honvéd Üdülő kerítésén belül, a lezárt és az In-Kal által védett területen vertük fel sátrainkat. S be kell vallanom, ez egészen jól is működött, nyugodtan ott hagyhattuk a sátrainkat, minden holmink, még az értékesebbek is érintetlenül és sértetlenül vártak vissza bennünket. Ez egy olyan terület, ahová nem léphet be bárki, hanem csak a megfelelő pass-okkal rendelkező személyek, közöttük mi, sajtósok is. A bejáratoknál In-Kalosok ülnek, akik könyörtelenül ellenőrzik, hogy megvan-e mindenünk, ami a belépéshez kell, ami olykor kellemetlen is tud lenni, ha teszem azt, mint az idén Mazowiecki haverunk kétszer is, elveszíti a pass-át.

Az idei utolsó nap a Szigeten, 2003. augusztus 5-e, kedd. Este fél nyolcra mentünk a Pannon Praktikum Világzenei Nagyszínpadra Shane MacGowan és a The Popes koncertjére. „Shane MacGowan 1994-ben – három évvel azután, hogy kiszállt a Poguesból – jelentkezett a Popesszal, és ezek a pápák éppen ott folytatták, ahol a Pogues kezdte: zömmel ír tradícionálisok, punkos éllel, beindulva, kocsmásan. Igaz, kissé öregesen áll a szénájuk az ambíciók terepén: kevesebb a lemez, kevesebb a koncert, kevesebb a hír, de ettől Shane karizmája és dalai nem zavartatják magukat különösebben. És mi sem fogjuk, annyi szent.” Szerény késéssel, igazán jó bulit nyomtak. Úgy jelentették be őket, hogy: „Minden koncertszervező nagy álma, hogy egyszer sikerül felléptetni. Nekünk, úgy látszik, most sikerül!”

Érdeklődéssel lestük, Shane-nek hány számot sikerül lenyomnia, mert ilyen szempontból elég rossz hírben áll... Picsa részeg volt most is, szó se róla, mégis böcsülettel végigcsinálta. Meki mesélte, hogy már legalább nyolc-kilenc koncertjén járt, és Shane az első három-négy szám után mindig levonult a színpadról aludni. De nem baj, mondta, mert a zenészei már ismerik, tudják, hogy ez a szokása, annyira leissza magát, hogy nem tudja végigcsinálni a fellépést; amikor ő lemegy, a zenekar játszik tovább, és végigcsinálja a koncertet. Nagy volt a megdöbbenés, amikor néhány héttel korábban Újvidéken, az EXIT-en mégis kibírta végig.

Hét-nyolc szám után Shane most is levonult a színpadról. Gunyoros képpel még össze is néztünk, hogy no, eddig tartott. A zenészek nyomták tovább, még tüzelték is a népet, a buli jó volt így is. Hanem, akkor jött a megdöbbenés, amikor a szám végén Shane visszajött és folytatta. Igaz, nem mindig lehetett érteni az összekötő szövegeit, csak találgathattuk, hogy mit motyog bele a mikrofonba. De nyomta a dalokat megállás nélkül. Koncert közben még egyszer levonult hátra a színpadról, de akkor is visszajött. Vagy visszatessékelték a szervezők... Nem tudhatom. Azért nagy álma tehát minden koncertszervezőnek, mert sohasem biztos, hogy lesz még olyan állapotban, mire elérkezik a kihirdetett kezdési időpont, hogy feltámolyogjon a színpadra...

Egyébként erőteljes gitárhangzással támogatott, fergeteges ír zenét játszottak, nem annyira punkosan, mint a Poguesszal, inkább rockos hangnemben, s szerintem ez nem is igazán kocsmazene, annál valamivel keményebb. Habár, miért is ne? Hiszen vannak jó rockkocsmák, pubok, ahová tökéletesen megfelel az ilyesmi.

Koncert után megindultunk a nagyszínpadhoz, ahol időközben a Massive Attack játszott. „A Massive Attack ma már egy leginkább önmagát definiáló, stílusok és trendek felett álló zenei márkanév és a mai popzenei univerzum egyik legizgalmasabb produkciója, ez nem vitás. A zenekart a bristoli Wild Bunch hiphopkollektíva két tagja, Andrew »Mushroom« Vowles és »Daddy G« Marshall, valamint egy ugyancsak bristoli grafitis srác, Robert »3 D« Del Naja alakította 1987-ben. Nem zenekartagként hosszú ideig a Massive Attack produkcióiban szerepelt a később szólópályára lépő Tricky is. Hiphop és soul elemekből vegyített zenéjükre a szaksajtó a triphop címkét ragasztotta, ráadásul az ugyancsak Bristolból induló Portishead megjelenésével hamar egyenlőségjel került a város neve és a sajtó által alkotott stílus, azaz a triphop közé. Első albumával, a Blue Lines című 1991-es nagylemezzel és az Unfinished Sympathy című, klipje miatt is emlékezetes kislemezzel villámrajtot vett. Az Öböl-háború idején a zenekar tiltakozásképpen levetette nevének második felét, és csupán Massive néven szerepelt. Az ekkor született, 1994-es Protection című album még nagyobb sikert hozott, nem is beszélve a korábbi albumoknál sötétebb világot festő 1998-as Mezanine-ról, mely már egy sztárstátuszba emelkedett kollektíva munkája. A most megjelent 100th Window című albumot már »3 D« egyedül készítette el, bár a hírek szerint »Daddy G« is ott lesz a turnén. A hosszú egzisztencialista monológként hömpölygő lemezen közreműködik még Sinéad O'Connor és a Mezzanine-ról ismerős reggae-énekes, Horace Andy is.” Mondom, elindultunk... De el már nem jutottunk. Útközben megálltunk egy sörcsapoldánál utánpótlást vételezni, s ez csak arra volt jó, hogy szépen kettészakadjon a társaság. Meki és Zoli előre ment, én meg még ott álltam a sorban a messzire a fejem fölé magasodó ír Guinnes-sapkával a kobakomon – amit ezúttal a Shane MacGowan and the Popes koncert tiszteletére vettem magamhoz –, hogy asszony pajtásnak vodkát vételezzek a söntésnél. Mazowiecki haver és Lady Sharlot azonban megvárt bennünket. Így szakadtak le ketten a társaságról. Aztán, miután a vodka már megvolt, tovább indultunk, még mindig azzal az eltökélt szándékkal, hogy márpedig mi most Massive Attackra megyünk. Igen ám, de mások is így gondolták. Megint mások meg épp ellenkezőleg, a világzenei nagyszínpad felé siettek (a mi szempontunkból: vissza) Goran Bregovićra. Olyan tumultus kerekedett fél szempillantás alatt, hogy szinte tipegve, topogva haladhattunk csak tovább. Az idő pedig csak egyre múlt...

Ráadásul egy autósnak épp akkor jutott eszébe, hogy rettenetesen fontos, halaszthatatlan dolga van, és behajtott az út közepére, ott próbált járművével ő is előbbre jutni, de vigasztalásul ugyan nem szolgálhat, megjegyzendő, hogy ő is csak lépésben haladt. A narancsfacsarda mellett (ahol frissen, helyben facsart narancslevet árultak...) asszony pajtás még vételezett magának egy pohárnyi adagot a vodkájához, majd ahogy négyen összenéztünk, s felmértük a helyzetet, egyértelmű volt, hogy vesztésre állunk: ha tovább kínlódjuk magunkat a tömegben, mire a nagyszínpadhoz érünk, a Massive Attacknak már vége lesz, s ha akkor indulunk meg vissza a világzenei nagyszínpadhoz, a Goran Bregovićról is lekésünk...

A négyfős kupaktanács meghozta tehát döntését, melynek értelmében visszairamodtunk. S így is késve, mert mire megérkeztünk, Goran Bregović és az ő temetkezési és lakodalmas zenekara már a színpadon húzta, de leginkább meg fújta a húzni-, illetve fújnivalókat. „Goran Bregović az egykori Jugoszlávia Bijelo Dugme nevű zenekarának a vezetője volt, kinek a háború kitörése utána a globál isten is felvitte a dolgát: amit elért a Kusturica-filmek zenéjével, annál többről nem álmodhat szerző: ma már világszerte, etnikai-politikai hovatartozástól függetlenül, a Balkán örökzöldjeiként adják tovább Djurdjevdan vagy Mesečina című dalait. Az efféle muzsikák forrásai a menyegzők és a temetések tájékán kereshetők, erre utal a zenekar neve is, Bregović ugyanakkor igen finom kézzel bánik a Balkán cigányzenéjével: úgy tudja minden ízében emelkedetté tenni, hogy az nem veszít a hiteléből.” Goran Bregović Wedding & Funeral Band! Hát, a franc se tudja...

A lényeg, hogy annyian voltak, hogy az egész, világzenei nagyszínpad előtti igen tágas teret megtöltötték. Jó, hogy említi a Pesti Est szerzője a Kusturica-filmeket, ugyanis Bregović később igen csúnyán összeveszett a nevezett rendezővel, Cannes kicsi kedvenckéjével, aminek szakítás lett a vége, az újabb filmjeihez már nem is ő csinálja a zenét. Kusturica egy interjúban panaszolta el, hogy Bregović összegyűjti a népi, népzenei motívumokat, s neki már, mint rendezőnek, a saját zenéjeként adja el. A rendező ezt lopásnak minősítette és nagyon megharagudott korábbi munkatársára. Egy darabig még el is fogadtam ezt az érvelést, hanem később esett csak le a tantusz, hogy hoppá!, hát ennyi erővel akkor akár Bartókra vagy sok más klasszikus zeneszerzőre is haragudnunk kellene, hiszen nagyon kevesen voltak olyanok, akik nem készítettek népzenei feldolgozásokat. Ha valamiért nem jó Bregović zenéje, akkor nem ezért.

Az sem én vagyok azonban, aki azt akarná mondani, hogy nem jó, ezért erre a továbbiakban válaszokat sem keresek. Érdekes volt azonban, hogy állítólag Bregović ma már nem szereti, ha régi, Bijelo Dugmés dalokat kérnek tőle, vagy ha arra a rockos időszakára emlékeztetik, mégis több, az egykori együttes albumain hallható számot is feldolgozott, átalakított, cigányzenekariasított, s habár így egészen másként hangzik egyik-másik, az avatott (s talán az avatatlan) fülek számára (is) felismerhető.

Szépen elhúzódott a koncert, többször is visszatapsolták a zenekart, Bregovićról pedig kiderült, hogy nem tudja befejezni a show-t... Csak hebeget, majd habogott is, amikor már mindenképp menni akart, és nem akart több ráadást játszani.

Nem is baj, hogy nem játszott több ráadást, mert megint sietni kellett, este tizenegykor, azaz huszonhárom órakor kezdődött a Wan2 színpadon a szlovéniai Laibach koncertje. „A szlovén zenekarról lehetetlen röviden beszélni, sokkal inkább könyvet érdemelnének. A német elnevezés – miként a Laibach név, ami Ljubljana német birodalmi elnevezése volt az Osztrák-Magyar Monarchiában és a Harmadik Birodalomban is – a jugoszláv közélet sokkolását szolgálta, ahogy szintén ezt a célt szolgálták a náci tisztekre emlékeztető egyenruhák, amiben a tagok mutatkoznak. Az előbbi koncepció lemezei a Laibach, az Opus Dei, a Baptism ipari zenével körített szigorú, militáns szerzemények, a rock új formanyelvét merész feldolgozásokkal reprezentálják, nem kisebb albummal kezdve, mint a Beatles Let It Be című nagylemezének teljes átformálása (ezt a lemezt ismerik tőlük leginkább az angolszász világban), vagy 96-ban a Jézus Krisztus Szupersztár feldolgozása, esetleg a Rolling Stones-féle Sympathy for the Devil átírása. A körítésről pedig az Irwin művészcsoport gondoskodik, ők készítik a művészi értékű plakátokat, jelmezeket, együtt veszik fel a koncertek alatt vetített filmeket és tervezik meg a fellépések látványvilágát, így válhat minden Laibach koncert egy önálló előadássá, felkavaró produkcióvá.” Nagyon kemény zúzás volt. A Laibach az első pillanattól az utolsóig keményen nyomta az együttes legvadabb zenéjét. Jómagam már vagy évtizedekben mérhető ideje nagyon szeretem a zenéjüket, de most hallottam és láttam őket élőben először. Mondhatom, lehengerlő élmény volt. És nagyon sokan voltak kíváncsiak erre a koncertre, a Wan2 sátor teljesen megtelt, a későn érkezők valószínűleg csak hatalmas kínok közepette préselődhettek be.

Előre kicsit tartottam tőle, hogy milyen zenét fognak játszani, hiszen az újabb albumaik között akadt néhány rájuk nemigen, s korábban egyáltalán nem jellemzően könnyed hangzású is. Sőt, az egyik korábbi budapesti koncertjükről azt írta a sajtó, hogy: Neue Slovenische Disco! Nem igazán örültem volna neki, ha ezt a vonulatot hozzák. De nem azt hozták. A koncert, az a bő egy óra, ameddig tartott, valódi, kemény ipari csépelés volt. Precíz, pontos, katonásan kiszámított, begyakorolt. A két csaj a doboknál olyan összhangban püfölte a püfölnivalót, hogy az nemcsak zeneileg, de koreográfialig is tökéletesnek mondható. Belegondolni is kínos, mennyit kellett gyakorolniuk, mire eljutottak erre a szintre, mire eljutottak eddig az összehangoltságig.

Koncert után egy szlovén nézőcsoport nemzeti lobogót bontott és ott üvöltözött a Wan2 sátor közepén. Megiramodtam, hogy átvágjak a tömegen és odarohanjak hozzájuk, de mire megérkeztem, már összecsomagolták a zászlót. Talán jobb is így, akármennyire is az együttes rajongója legyek, nem biztos, hogy abban a nemzeti fölhevültségben örültek volna nekem, pláne ha megtudják, honnan érkeztem.

Útközben azonban ráfutottunk asszony pajtás egykori, általános iskolai padtársára, akivel évente rendszeresen (és mindig teljesen véletlenül) szoktunk találkozni a Szigeten. A találkozás örömére meghívott bennünket egy sörre. Mivel ő most Gössert inna, gyerünk a Csónakházba, mert olyat az egész Szigeten csak ott csapolnak. Jó! Most egyáltalán nem kellett rohannunk, mert a következő koncert, amit meg akartunk nézni a Sziámi volt a Bahián, az meg csak hajnali háromkor kezdődött, tehát két órányi kötetlen sörözés elé néztünk.

A nagyszínpadi Sziámiról az idén egyébként is lemaradtam... Pontosabban nem maradtam le, mert kint voltam Zolival a nagyszínpad előtt, csak meg volt beszélve Szilviáékkal, hogy este nyolckor találkozunk, a koncert pedig fél nyolckor kezdődött, tehát egy szűk fél órányit láttam és hallottam belőle. Az pedig a beinduláshoz (nekem) kevés volt... 2003. július 31-én, csütörtökön, az idei Sziget történetében éppen esőnapon. Szerencse, hogy az esti koncerteket legalább meg lehetett tartani, még ha dagonyásan is. Néhány szám után tehát elvonultunk pezsgőzni Szilviáékkal a Honvéd Üdülő melletti kis italozgatóba, állandó büfébe. Állandó büfének mondom, mert ez valóban és eredeti funkcióját tekintve is az, s nem olyan mint az a számtalan többi, amit csak a Sziget idejére ácsolnak össze fából, deszkákból... Ez civilben is büfé, és ráadásul téglából van. Ennek a büfének az ablaka előtt álló sorban találkoztam néhány évvel ezelőtt a Motörheados Lemmivel, aki ugyancsak sörre várt, s épp előttem.

Kérdezték, mit iszunk, hát a hely szelleméhez hűen, a pezsgőzésre szavaztunk. Glen vezette be azt a népszokást szerény kis sátortáborunkban tavaly, hogy reggelente innen hoztuk a pezsgőt. S az egész úgy kezdődött, hogy egyik reggel azt mondta, megihatnánk már egy-egy sört, felugrott és elszaladt a büféig. Egy tálcával jött vissza, amin négy sört is hozott ugyan, de a közepén ott díszelgett a pezsgősüveg, az üvegre pedig több, egymásba csúsztatott műanyagpohár is szabályosan ráborítva. Ettől kezdve ez volt a reggeli rituálénk. Az idén már meg is szóltak bennünket, amikor egyik reggelen Mazowiecki haverunkat küldtük el pezsgőfutárkodni.

– Tavaly is egész idő alatt ezt csinálták – mondta az egyik asztalnál ülő vendég.

Szilviáékkal is pezsgőztünk. Közben persze megbeszéltük ügyes-bajos dolgainkat, röhigcséltünk, pletykálkodtunk az ismerősökről, ahogy az ilyen találkozások alkalmával már, ugye, lenni szokott. Közben meg Majkapapa is ott forgatott a stábjával a büfénél valami spontánkodó műsort. Nagyon látványos lehetett, hogy nem mi vagyunk az ő emberei, mert amikor megérkezett, egyenesen és határozott léptekkel a szomszéd asztalhoz lépett, s az ott ülőket kérte meg, hogy lennének már a segítségére. Úgy állították be a jelenetet, mintha Majkapapa dolga végeztével kivonult volna körülsétálni a Szigeten, s összeakadt volna egy társasággal, amelyikkel spontán elsörözgetett, elbeszélgetett. Izgalmas volt, amikor a felvételt megszakítva így szólt partnereihez:

– Jó, most vegyük fel még egyszer ugyanezt, csak igyekezzetek már spontánabbul...

Ő meg a nagy sztár, aki spontánul válaszolgatott az egyszerű, mezei szigetelők spontán kérdéseire...

Szilviának mennie kellett, mert fél tizenkettőkor játszott a színházi sátorban, s a rendezője előtte még próbálni akart. Mikroportokkal játszották az előadást, s ehhez hangpróbát kellett tartani. Mi meg mentünk vissza a nagyszínpadhoz Patti Smith koncertjére. „Az idén 56 éves Patti Smith énekes & szövegíró-kultnő a – sokak szerint az emberiség történetének legszerencsésebb tér-idő kombinációjában, a hetvenes évek New Yorkjában tűnt fel – először mint költő. Arthur Rimbaud volt a legfőbb példaképe, de lassan kifejezést adott Bob Dylan- és Rolling Stones-vonzódásának is. Így esett, hogy az évtized derekán előrukkolt Horses című első lemezével, amit még mindig szokás a legjobb anyagának tartani. Lassan harmincéves pályafutását nagy elhallgatások és csöndesebb visszatérések kísérik – legutóbbi albuma három éve jelent meg Gung Ho címmel. Patti Smith 1999-ben már fellépett a Sziget nagyszínpadán – nagy sikerrel.”

– Becouse the night belongs to lovers, becouse the night belongs to love – énekelte a nénike a színpadon.

– Becouse the night belongs to lovers, becouse the night belongs to us – üvöltöttük mi is a nézőtérről.

Hol a faszban lehettem én 1999-ben, amikor ez a nagymama a koncertezett? A Szigeten pedig ott voltam abban az évben, de hogy merre...?

Fantasztikus koncert volt, hiába ötvenhat éves Patti Smith, hiába a nagy elhallgatásai, az egész összhatás túl jó volt ahhoz, hogy egykönnyen lefitymálható legyen. Kár, hogy a Szigetesek is nagyon bekeményítettek az utóbbi években, hiszen korábban még össze lehetett futni sörért várakozva a Motörheades Lemmivel, ma már az ilyesmi lehetetlen. A nagyszínpados sztárokat elbújtatják még a sajtó elől is. Suzanne Vegával lehetett csevegni a sajtótájékoztatón, a Therapy?-tól autogramot lehetett kérni a Pepsis papírpoharak aljára, Lou Reednek el lehetett csenni a Pepsijét... Lehetett fotózni a sztárokat, amint jönnek le, mennek fel a színpadra. Az idén már a közelükbe sem lehetett férkőzni. Még a backstage-be sem engedik be őket.

Pedig ha én aznap este ott összefutok Patti Smith-tel, hát menten elkérem a melltartóját. Would you please dedicate for me your bra? No, ne részletezzük...

Este persze Szilviáékat is megnéztük. „Pintér Béla Társulata: Parasztopera

Írta és rendezte: Pintér Béla

Szereplők: Pintér Béla, Baranyi Szilvia, Tóth József, Enyedi Éva, Nagy-Abonyi Sarolta / Hámori Gabriella, Szalontay Tünde, Bencze Sándor, Thuróczy Szabolcs, Deák Tamás

»A Parasztoperában egy balladisztikus történetet dolgoztunk fel opera formában. Zenéjének alapja az erdélyi magyar népdalok, a barokk és a rock bizarr, mégis homogén elegye. A történet talán sokak számára ismerős lesz. Nekem a nagymamám úgy mesélte, hogy Szabadszállás környéki emberekkel történt ez meg nagyon régen. Bocsássák meg nekem, ha egyelőre csak annyit árulok el belőle, hogy lesz benne néhány boldogtalan sorsú ember, szenvedély, humor, vérfertőzés és gyilkosság. Akinek tetszik, nézze meg többször is! Akinek nem tetszik, nézesse meg magát!« – Pintér Béla”.

Megnézetem magam, esküszöm! Nekem nagyon nem tetszett... Egy dolgot, hogy van humora, és jó humora van, már az egyik korábbi Szigeten látott előadása, A Sehova kapuja című produkció kapcsán is el kellett ismerni a szerző-rendezőnek. Azt azonban továbbra sem értem, miért nevezik ezt Budapesten alternatív színháznak, amikor egy jobb kiadású, mainstream, Gálvölgyi-féle humorshow szintjén mozog.

Mindegy, előadás után jót ücsörögtünk és beszélgettünk, szinte reggelig, legalábbis pirkadt már, mire visszavánszorogtunk sátrainkhoz. Egyébként ez meg aztán szinte mindegyik napunkra jellemző volt... Azt hiszem, mindössze egyetlen egy kivételével. S jót ücsörögtünk Laibach koncert után is a Csónakháznál. Csak az volt a gondom, hogy nagyon kellett volna már mennem vécére, de az összes pisilde előtt hosszú sorok kígyóztak, amikor, ugye, kiözönlött a közönség a Wan2 sátorból koncert után. Gondoltam, körülnézek egy kicsit távolabb, hátha ott kisebbek a sorok, de ebbéli igyekezetemben sem jártam sikerrel. Ha már útra keltem, magam mögött hagyva a társaságot, mondom, besétálok akkor szépen a Honvéd Üdülő területére, ott azért csak kevesebben vannak. Úgy is lett. Hanem kifele jövet látom ám, hogy az Újvidéki Tévések, Pressburger Csaba és a kis vöröske (ahogy Meszare egy SMS-ben elnevezte az egyik tévészereplésem után...), Kriszta ott egyezkednek az In-Kalosokkal. Kérdőleg még néztem is rájuk, hogy mi van?, baj van?, segítsek?, de a válaszpillantásokból semmi sem derült ki. Akkor pedig talán már sejthettem volna, hogy baj van, ha idejében kapcsolok. De tényleg csak az motoszkált bennem, hogy az In-Kalosok szopatják őket. Egy fél mondatot sikerült elkapnom Kriszta hangján:

– Hogy mi volt benne? Hát ruhák, meg...

Mentem hát vissza a Csónakházba. Olyan háromnegyed három tájban indultunk aztán el onnan a Bahia színpad felé Sziámi-koncertre. Kis egyezkedésbe került eldöntenünk, hogy merre is induljunk, mert valahogy egyikünk sem tudta egészen biztosan, hogy merre is van a Bahia; volt olyan is közöttünk, aki arra indult volna, ahol az egyik korábbi évben állt a Bahia-sátor... Megtaláltuk, ez a lényeg, ugyanott, ahol néhány évvel korábban a Wanted színpad állt, amikor még volt olyan.

Amikor megérkeztünk, még az Ági és a Fiúk voltak színpadon, de tőlük ekkor már csak két számot hallhattunk. Áginak nem is igazán tetszett, hogy a közönség már a Sziámit akarta, s tett is erre megjegyzéseket. Nem tudom, egy énekesnőhöz nem illően mogorva volt, s akármennyire is igyekeztem népszerűsíteni a társaságban, ez valahogy nekem sem jött be. Mindig is különlegesen érdekesnek találtam azonban, hogyan mutatják be a magyar együtteseket a külföldi látogatóknak. Van minden évben a Pesti Estnek angol meg német (az idén ez utóbbit nem találtam, de lehet, hogy ez csak az én mulasztásom, tavaly viszont egészen biztosan tudom, hogy volt...) nyelvű változata is, amelyekből mindig hozok is haza egyet-egyet. Honnan tudja az a svéd, holland, finn, angol, ír, francia szigetlakó, hogy ki az a Sziámi, Kispál és a Borz, Tankcsapda, Anima Sound System... Hát, a Sziámiról egészen rövidre fogták: „Band of Sziget-founder and the key figure of 80es Hungarian underground Péter Müller Sziámi that has undergone several reincarnations. Pop chansons for world students.” Nosza!

– Hiába van palotád Budán, ha Pestre jársz a boldogság után...

Ez a Seres-feldolgozás már a nagyszínpadi koncertjükön nagyon bejött. Ennyit még abból a koncertből is elkaptam a Szilviáékkal megbeszélt randevú előtt...

 

***

 

Azt mondja a napokban asszony pajtás, hogy mondjam már meg neki, mit kaptam abban a nagyon hivatalos borítékban. Melyikben? – kérdem, hiszen nem tudtam azonosítani, mire vonatkozik a kérdés.

Egy rózsaszín boríték állt az asztal szélén, amolyan szokásosan hivatalos, hatalmas nagy bélyegzők nyomaival, postabélyeg nélkül... Nem tudom mikor, a napokban hozhatta a postás, de távollétemben, amikor nem voltam itthon, lent járhattam Újvidéken, vagy valami hasonló. Nekem meg nem szúrt szemet, mert rendszeresen kapok ilyeneket, de annyit, hogy már böcsülettel unom is. Fel sem bontottam hát... Most, ha már a asszony is kérdi (s aztán meg nehogy gyanakodni kezdjen...), mondom, no nézzük, mit akarnak tőlem már megint.

Hű, ez aztán tényleg nagyon hivatalos volt:

 

„РЕПУБЛИКА СРБИЈА

АУТОНОМНА ПОКРАЈНА ВОЈВОДИНА

ПОКРАЈИНСКИ СЕКРЕТАРИЈАТ

ЗА ОБРАЗОВАЊЕ И КУЛТУРУ

Сектор за културу

Број: 106 – 451-00785/2003-01

Дана: 6. августа 2003. године

21108 НОВИ САД

Булевар Михајла Пупина 16.

Е-mail: info@psok.org.yu

 

Javno Preduzeće »Mađar So«

O. J. »Kepeš Ifjušag«

ПРЕДМЕТ: Одговор на захтев за суфинансирање програма и пројеката:

• Организовање пратећих манифестација у склопу Уметничког Такмичења средњошколаца, Бечеј

 

Поштивани,

Обавештавамо вас да вам, на основу предлога Националног савета Мађара Покрајински секретаријат за образовање и културу није доделио средства за суфинансирање овог програма.

Молимо вас да и убудуће пратите динамику активности Покрајинског секретаријата за образовање и културу. Информације о конкурсима могу се добити од сарадника (контакт телефон: 021/487-4439), као и на веб-адреси секретаријата: www.psok.org.yu. Осим тога, све конкурсе секретаријат благовремено објављује и у средствима јавног информисања (Дневник, Руске слово, Magyar Szó, Hlas lúdu i Libertatea).

 

С поштовањем,

 

ПОМОЋНИК ПОРАЈИНСКОГ СЕКРЕТАРА

Драган Срећков”

 

Még az átlagosnál is hivatalosabb...

– Hát, mindegy... – legyintettem, hiszen, ha már a Magyar Nemzeti Tanács sem akarja, hogy legyenek a Középiskolások Művészeti Vetékedőjének kísérőrendezvényei, akkor tőlem még ez a legyintgetés is sok. – Pedig meg akartam hívni a Kertész Imrét. Beraktuk volna a zsűribe, este meg tartottunk volna neki egy irodalmi estet... S egyébként is unom a banánt...

Akkorra már több mint a fél házat feltúrtam, kerestem azt a sárga, kemény fedelű füzetet, amibe a szerkesztőségi ülések jegyzőkönyveit szoktuk vezetni; persze, csak amikor vezetünk jegyzőkönyvet, mert az esetek többségében ezt mindannyian feleslegesnek tartjuk... De ebben a füzetben volt az ajándékozási szerződés is, amit Szabolccsal írtunk, amikor nekünk ajándékozta a mindezidáig egyetlen digitális fényképezőgépünket, s csak ebben az egyetlen egy dokumentumban, az ajándékozási szerződésben jegyeztük fel a szerkentyű gyári számát.

El nem hiszed nekem, mi minden elő nem került, tényleg megéri néha feltúrni az embernek a szekrények legalját... No jó, a Sexy Erotikát hagyjuk (with Jane ...hard tits & wet lips, and Nina nice nipples & deep desire; s ahogy ők ketten mondanák: „A mi amiga le encanta que le den por el culo. Se pone calientísima. Y a las dos nos gusta dar buenas mamadas y tragar las ricas leches pegajosas. jHay que saber gozar de la vida!”), de csak a Szigetnél maradva, megkerült a Pesti Est három évvel ezelőtti Sziget-különszáma 2000-ből a „Tudom, mit teszel idén nyáron”-szlogennel (abban az évben játszott Lou Reed, Suzanne Vega, a Guano Apes, a Therapy?, a bad Religion...; a HIM-et csak azért nem említem, mert kifejezetten szarnak tartom...), s ugyanennek az angol nyelvű változata, valamint a Pesti Est vonatkozó heti reguláris, sorrendben azévi 31. száma, 2000. augusztus 3-9. datálással, amit valószínűleg ugyancsak Óbudáról cipelhettem haza magammal. Pedig abban az évben még vonaton utaztunk. Az volt az utolsó olyan esztendő... 2001-ben már autóval mentünk. Van itt még egy drog-totó is, amit az Ifjúsági és Sportminisztérium (az ISM) sátrában gyűjtöttem össze...

 

Mi a heroin alapanyaga?

1. szintetikus anyagok

2. kender

x. mák

 

Mióta létezik Magyarországon kábítószerstratégia?

1. 1990

2. 1998

x. még nem volt, most készül

 

Mikor van a drogellenes világnap?

1. május 23.

2. június 26.

x. szeptember 1.

 

Mi a „joint”?

1. marihuánás cigaretta

2. az ENSZ közös megelőzési akciója

x. heroin

 

Mik a prekurzorok?

1. büntetési forma

2. kábítószer készítéséhez alkalmas előanyagok

x. rendőri bevetési egységek

 

Mikor lépett hatályba a kábítószerekkel kapcsolatos új BTK szabályozás?

1. 1999. január 1.

2. 1999. március 1.

x. 1999. június 1-én fog hatályba lépni

 

Mit jelent a prevenció?

1. beavatkozás

2. büntetés

x. megelőzés

 

Mi a legelterjedtebb illegális kábítószer Magyarországon?

1. heroin

2. extasy

x. marihuána

 

Tiltott drognak számít-e Magyarországon a marihuána?

1. igen

2. nem

x. csak jelentős mennyiség esetén

 

Ki a dealer?

1. kábítószerhasználó

2. kiskereskedő

x. nagykereskedő

 

Miből készül a kokain?

1. mák

2. kender

x. koka-cserje

 

Szigorúbban bünteti a törvény azt, aki az iskolában árul drogot?

1. igen

2. nem

x. a mennyiségtől függ

 

Jelentenie kell a tanárnak a rendőrség felé, ha diákján a drogozás nyomait észleli?

1. igen

2. nem

x. saját belátására van bízva

 

Szabad-e kábítószeres állapotban vezetni?

1. igen

2. nem

x. a mennyiségtől függ

 

Igen, most már sikerült beazonosítanom, ez volt az az esztendő, amikor Orsi lyányunkat is magunkkal vittük. A Szigetre ugyan nem vittük ki, de fel Budapestre igen. Egy nappal korábban, a társaságot megelőzve utaztunk fel, kicsit városnéztünk szép (karika-, vagy palika-) turistásan, vidékiesen (kis szerencsével még a Vidéki fiatalok Budapesten című könyvbe is bekerülhetnénk...), bementünk az állatkertbe, s este pedig Pesterzsébeten Erzsébet (ti. Zsóka) néninél megaludtunk. Orsi a Sziget egy hete alatt ott maradt Zsókánál, akinek hasonló korú unokája van, ugyancsak Orsolya. Jól el lesznek, amíg mi bulizunk... Aztán, ahogy másnap bevittek bennünket kocsival egy alkalmas metrómegállóig, ahonnan már járhattuk tovább a hátizsákosok szigetcélzatú útját, villamost, metrót és HÉV-et is váltva, út közben, az egyik villanyrendőr előtt félszegen megtorpanva, ahogy ülünk ott az autóban, egyszer csak behajolt valaki az ablakon. Az alak külseje ellenére, meglepő módon Zsóka ismerősként köszöntötte. Egy fénymásolással sokszorosított kis újságot vásárolt tőle valami aprópénzért... Fedél nélkül, hajléktalanok lapja... A lapnak meghatározott ára nincs! Hajléktalanok árulgatják úton-útfélen, s ezt tekintik munkának. A lapeladásból származó bevétel pedig azé, aki eladta, az újságért kapott pénz akár adománynak is tekinthető.

– Mindig tőle szoktam megvenni. De csak tőle – mondta Zsóka, miközben hátra nyújtotta nekem a hátsó ülésre a félbe hajtott, s így négyoldalas kiadvánnyá varázsolt A4-es papírlapot. Régi szép Scarabeusos idők, hja...

2000. július 27., VII. évfolyam, 161. szám. A címoldalon aláírás, tehát szerző megjelölése nélkül olvasható a KÍN A TÉREN című „élménybeszámoló”: „Én is, mint legtöbben, hat órakor a fapadszállón álltam, és vártam, mikor engednek be. De valahogy az a nap nem az én napom volt. A szállón tüdőszűrőpapírt kértek tőlem is, de az enyém két napja lejárt, így nem engedtek be. Nagyon kiborultam és elküldtem mindenkit melegebb éghajlatra. Bár igaz, az alkohol beszélt belőlem, ezt utólag szégyellem is, de most már mindegy. A múltat úgyse tudom megváltoztatni, hát ez van. Otthagyva a fapadszállót, elindultam a Moszkva térre, hogy a maradék lapot kínálgassam az embereknek. Este tizenegy felé hajlott az idő, mikor elfáradtam, kerestem egy padot, fejem alá raktam a szatyrom, amelyben a személyes holmim volt, és elaludtam. Erős mellkasi fájdalomra ébredtem.

Mikor kinyitottam a szemem, öt fiatal fiú állt előttem.

– Kelj fel, te tetű! – kiált rám az egyik.

Menekülni akartam, de hirtelen lefogtak. A szatyorból mindent kiborítottak a földre. Közben mindenfélének lehordtak és jól elvertek. Egy hajléktalan társam sietett a segítségemre, és a fiúk eliszkoltak, mikor meglátták a szirénázó rendőrkocsit. Szerencsémre. De hát a rendőrök nem az én segítségemre jöttek, hanem épp kergettek egy fehér autót. Hajléktalan társam bekísért az erdőben lévő, maga tákolta sátrába. Ott voltam néhány napig, és gondozott engem.”

Ha ez itt most egy amerikai akciófilm, vagy egy német tévésorozat lenne „minden hétköznap 16:30-kor az RTL-en!”, akkor valószínűleg ugyanez a hajléktalan cihelődött volna fel, szedte volna össze magát néhány nap múlva, s állt volna ki oda, pont ahhoz a villanyrendőrhöz, amelyiknél minket is megállásra szólított a piros lámpa.

– Induljon asszonyom, ennél szebb zöldünk nincs! – kopogott be a másik ablakon, az anyósülés melletin egy egyenruhás rendőr.

Indultunk hát, magunk mögött hagyva szegény hajléktalanunkat. Kis beszélgetés kezdődött arról, hogy vannak-e nálunk is hajléktalanok, s ha nincsenek, miért nincsenek, hogyan oldották meg ezt a problémát itt délebbre, hogy nálunk igazából nem is épültek olyan monstruózus, nagy, szovjet stílusú és komszomol típusú munkásszállók, mint Magyarországon, amelyekből ezeknek a mai, ti. akkori hajléktalanoknak a legnagyobb része az utcára került... és egyebek. Aztán valahol kiszálltunk az autóból, szia kicsim, egy hét múlva találkozunk, jó legyél... „Az OLVASÓ szent és sérthetetlen, gondolj arra, hogy bármikor a segítségedre lehet!” – olvasom még a Fedél nélkül fejléce alatt apróbb betűkkel.

No, de nem nagyon izgattam magam ezen sem, mert ha meg is kerül a fényképezőgép gyártási száma, nem nagy eset, hiszen most már úgysem fogok visszaszaladni vele ahhoz a rendőrnénihez... akivel az idén a Sziámi-koncert után volt alkalmam barátkozni egy kicsit. Udvarolni nem is próbáltam neki, mert azt sem Jane, sem Nina, asszony pajtás meg végképp nem nézte volna jó szemmel... (...nem a dioptriákra gondolok...)

A Sziámi-koncert jó volt, valóban jó, a zalai fiúkkal működő felállás feloszlatását megelőző, pontosabban azt bejelentő búcsúkoncert óta nem voltam ilyen jó Sziámi-koncerten. Azt hiszem, ez is 2000-ben volt a Szigeten. Megnézem, mit mond erről, ha mond egyáltalán valamit, a Pesti Est: Sziámi-koncert volt, tehát az együttes a tárgyesztendőben tehát létezett. Augusztus 4-én játszottak a nagyszínpadon a Therapy? után és az Apollo 440 előtt. És a Bahia-színpadon, amit abban az évben UPC-BAHIA sátornak hívtak, ők zárták a Szigetet, 2000-ben is ők tartották a fesztivál utolsó koncertjét hajnali kettőkor. Akkor a Joy Division-program volt műsoron: Joy Division proudly (re)presented by Sziámi – Love will tear us apart... „Nem szoktam posztereket a falra ragasztani, de IAN CURTIS utolsó fotóját, amin lehajtott fejjel ül, közvetlenül az öngyilkossága előtt, azt kiraktam” – nyilatkozta Müller Péter Sziámi abban a Wantednek adott interjúban, amelyik 2000-ben alig néhány nappal a Szigetre indulásunk előtt jutott el hozzám.

De el vagyok ám tévedve alaposan... Szóval ez a koncert a Szigeten, a Therapy? után és az Apollo 440 előtt már rég nem a zalai fiúkról szólt... Ez a visszatérés volt az új felállással a korábbi feloszlatás után. No, egyre megy, a korábbi Sziget-gyűjteményeimet is féltve őrzöm, de most már nem kotrom elő, hogy melyik évben, mikor oszlatta fel Müller a zalai fiúkkal működő együttesét. Egy-két évvel korábban lehetett, mert ha jól emlékszem, attól több Sziget nem is telt el Sziámi nélkül. De ez, kétezerben már a nagy visszatérés pillanata volt! Comeback! Bicikli kámbek, áj kil jú!

Előkotortam a kétezres sajtóanyagokat, s azok között találtam a következőt:

„Újra színpadon a Sziámi

Egyszerű teremtés

 

A Pepsi Sziget a Sziámi zenekar és baráti társaságának közös nyaralásaiból nőtte ki magát. Amikor már nem tudták hova tenni az embereket, megrendezték az első Szigetet, ahol a Sziámi és a Sziámi-táborosok voltak a »házigazdák«.

A Pepsi Sziget 2000 Fesztiválon fellépő Sziámi egy régi-új zenekar.

Tavaly novemberben egy színházi produkcióban Gasner János zeneszerző és Müller Péter Sziámi ismét együtt dolgozott, amelyhez egy zenekart is össze kellett hozniuk.

A Szigeten fellépő zenekar többi tagja: Papócsi László (billentyű), Lőrincz György (villanycső, szaxofon), Müller Anna és Lajtai Kati (vokál), Jékay Dániel (dobok), Szuna Péter (basszusgitár), valamint két régi mukatárs: Bana Róbert (hangmérnök) és Lehoczky Károly, aki már a Kontroll Csoportnak is tagja volt.

Az elmúlt három évben sokat gondolkodtunk és tanultunk – nyilatkozta Müller Péter Sziámi. Az, amit most csinálunk egylényegű az eddigi Sziámi zenekarok zenéjével, de feszesebb dinamikát és korszerű hangzást is szerettünk volna elérni. A próbákon tudatosan törekedtünk erre, de most is buli hangulatban dolgoztunk. Azt hiszem, nincs ilyen zenekar ma Magyarországon. Megszólalásban és közlési dinamikában olyan, mint a Szigetre látogató külföldi zenekarok. Sequencerek nélküli igazi élő zene. Az októberre várható Egyszerű teremtés című CD-nkről játszunk tíz számot, de két régi nótát is előadunk. Hosszabb – gondosan, sok munkával megépített – történetek és rövid lecsengető, táncoltatós dalok váltják egymást. Mint például a Kínai kaja, a Pillanatragasztó (ha összetörik egy pillanat), az Ahány ember, annyi nem. Két új dallal már megjelent egy maxi CD, és október 20-án, az Őszi Fesztiválon, a Thália színházban újra színpadra lép a Sziámi.” (Vető Viktória ténykedését így utólag, jóval 2000. augusztus 4-ének tizenhetedik órája után is megköszönve...)

Nos, ha ez volt a visszatérő koncert, akkor így utólag be kell vallanom, hogy ezt bizony nagyon, de nagyon, talán a kelleténél is jobban lehúztam akkor. Nem tetszett, nem jött be stb... S most így utólag szórhatom is a hamut a fejemre, főleg, ha bevallom, hogy azóta az Egyszerű teremtés című cédé, amelyik ha akkor októberre nem is, de idővel mégis megjelent, az egyik kedvencem lett. El kell ismerni Müllernek, hogy nagy bátorság volt kiállni a nagyközönség elé egy teljesen új anyaggal, amelyik akkor még meg sem jelent, tehát a nézőtéren nem is ismerhette senki, s úgy nyomni le az anyagot, hogy közben mindössze két korábbi dalt játszik el...

De, ha elismerjük Müllernek a bátorságot, ha nem, mégsem ehhez a koncerthez hasonlítottam ezt a mostanit, az idei Szigetet záró Bahiás fellépést. A néhány évvel korábban, a zalai fiúkkal megtartott utolsó koncertre, a búcsúkoncertre gondoltam... Mert, ha egyszer majd előkotrom az archívumból a dátumot, akkor azt is megmondom, melyik esztendőben megtartott Sziámi-koncert óta nem voltam ilyen jó Müller-bulin, mint most, augusztus 6-a hajnalán. Pedig egynéhányon azért már azóta is voltam... Sőt, szerveztem is egyet! Karácsonyra a nejemnek! ...aki még nálamnál is nagyobb rajongója. Csak még piros masnit kellett volna kötni Müller fejére, és betuszkolni a karácsonyfa alá a csomagok közé...

Jól indult az egész. Mondom, Ági és a Fiúk játszottak a Sziámi előtt, s Müller rögtön a koncert elején visszahívta a színpadra Bárdos Deák Ágit, hogy együtt nyomjanak le két régi, Kontroll Csoportos számot: „nem én vagyok, aki valamit akar, / az te vagy és nem én...” Aztán pedig Müller Anna egyedül vezette fel az Ennyi intróját:

„Elmegyek, elmegyek

Hosszú útra megyek

Hosszú út porából

Köpönyeget veszek

 

Fúdd el jó szél, fúdd el

Hosszú útnak porát

Hosszú útnak porát

Az én szívem búját”

Anna, akinek már évek óta nagy rajongója vagyok... Kiváló! Tökéletes, ahogy Mazowiecki pajtás mondaná. Sem az Ennyi, de ennyi sem volt elég, szép kis felvonulást rendeztek nekünk aztán ott a színpadon, ami már sokkal kevésbé tetszett. Müller az összes haverját fölengedte énekelni... Amíg csak Patrick McMullan, az együttes jelenlegi gitárosa (útlevélszáma: M821039) zendített rá, még minden rendben is volt, mert amit ő nyomott, s ahogy ő nyomta, az is rendben volt, jó volt, s begyütt. Boldog születésnapot! Hanem aztán jött egy fickó, akiről megtudtuk, hogy ő is a zenekar szűkebb baráti köréhez tartozik, s ő tervezte a Sziget beléptetőrendszerét... Hát minden elismerésem az övé! De miért kellett ott és akkor énekelnie? Mi van itt, kérem, jövőre már majd Lasz György is énekelhet a Sziámi-koncerten? Igaz, mondja asszony pajtás, hogy időközben Müller is megcsinálta a magánszámát a rúddal, láttam is, hogy akár Elisabeth Berkley is megirigyelhetné, de attól még úgy fölbaszódtam, hogy miután minden visszazökkent a normális kerékvágásba, végetért a Ki mit tud?, Müllernek még egy bő fél órájába telt kiengesztelnie. Csak álltam ott karba font kézzel miközben már újra ő énekelt, s Anna segédkezett, a kedvenc számaim is mentek... S mégis: annyira magasra szökkent bennem a pumpa, a vércukrom is megalvadt...

Kár, mert egy keservesen elvesztegetett fél óra volt. Ilyen zene mellett, élőben, sokkal jobban is ki lehetett volna használni... Bassza meg! Minek kellett ott Táncdalfesztivált csinálni, van arra másik színpad is...(?)

Aztán a végére fölengedtem, megint volt buli, visszatért a hangulat, haddelhadd... „Másra vagyok hivatva / mint bejönni a divatba / és ki is menni belőle / s mindezt látni előre...”

Nagyon jó hangulatban hagytuk el a Bahia-sátrat. Kint már világos volt, körülöttünk bontották a Szigetet. Annyira pörögtünk, hogy nem volt kedvünk elvonulni aludni. Persze, megindultunk visszafelé, a sátraink irányába, de amikor elhaladtunk a nagyszínpad mellett, megálltunk egy Nesscafés bódénál megkávézni. Leültünk, dumáltunk, baszkódtunk, még dolgozott bennünk a buli. Felidéztük a már említett zalai srácos búcsúkoncertet. Aztán, kávénk elfogyasztva, továbbálltunk. Egy utunkba eső bódénál, amelyiket már ugyancsak kezdtek bontani, még el akarták adni a megmaradt sültkolbászokat... Hát, ahogy végigmértem a kínálatot, olyan állagúak voltak, hogy egyébként biztos nem vettünk volna belőle. De így, hogy nem akartunk aludni, hajtott bennünket a hangulat, szerintem ott helyben bármit megettünk volna, csak még húzhassuk, fenntarthassuk a fílinget.

Mikor végül mégis megérkeztünk a sátrainkhoz, első pillantásra láttuk, hogy baj van. Zoli sárta elbontva, Mekivel ott feküdtek egy derékaljon a sátor romjai mellett és valamiről halkan, rosszkedvűen beszélgettek. Zoli azt mondja, hogy Bregović-koncerten még ott álltak a hátunk mögött, de én úgy emlékszem, hogy a Popes után vesztettük el egymást, amikor nem akartak megvárni, előrerohantak a Massive Attackra. No, ez ma már mindegy is, a lényeg azonban, hogy amíg mi a Csónakházban Gösserezgettünk, meg a Sziámi-koncerten dühöngtünk karba font kézzel, addig ők is járták a Szigetet, s végül a Présházban kötöttek ki, ahol aztán ők is hajnalig duhajkodtak, amolyan egyébként a Dalmátra jellemző asztalon táncolós, a tetőgerendába csimpaszkodós show-t lejtettek.

Kiraboltak bennünket. Hiába pakoltunk őrzött helyre, hiába pofátlankodtunk oda az In-Kalosok tövébe (két-három méterre se voltunk tőlük...), itt is kipakolták a sátrainkat. Mekinek fölmarkolták az összes hitelkártyáját, épp azzal volt elfoglalva, hogy felhívja Kellyt Londonban: reggel rögtön tiltassa le mindet. Elvittek készpénzben ötszáz eurót, ami Zoli sátrában volt, de ebből csak kettőszáz volt az övé, a másik háromszázat Meki bízta rá megőrzésre. Elvitték Zoli irattárcáját, ami azért is volt kínos, mert benne volt a hajtási jogosítványa, az autó forgalmi engedélye, a zöld kártya, minden... Erre érünk oda. Hirtelen nagy pánik kerekedett, hogy hol a kocsikulcs. Az legutóbb asszony pajtásnál volt, tehát a mi sátrunkban kellett lennie. Zoli rosszkedvében annyira mogorva lett, hogy nem lehetett a szavát se venni, pedig ha szól, megelőzhette volna a pánikot: amikor kiderült, hogy mi történt, ő vette ki a sátrunkból. Azonban, ha nincs pánik, akkor asszony pajtás nem túrja fel szerény kis szállásunkat, s nem derül ki, hogy tőlünk meg a digitális fényképezőgépet emelték el. Meki azon volt fölakadva, hogy ha már beletúrtak a sátrunkba, hogy a csodában hagyták ott a mobilomat, ami ott volt behajítva a fényképezőgép mellett. Délután, amíg a táborunkban ücsörögtünk, odaakasztottam az egyik tartórúdra az egész hóbelebancot, amit egyébként mindig a nyakamban lógva hordtam. Aztán, amikor indultuk a Shane-koncertre a világzenei nagyszínpadhoz, asszony pajtás kérdezett rám, hogy az nem akarom-e véletlenül magammal vinni. Mazowiecki volt leginkább lemaradva, visszaszóltam hát, hogy dobja már be a sátrunkba az egészet. Úgy gondoltam, nagyobb biztonságban van, ha nem viszem magammal, mert a digitális fényképezőgép, a mobil, mind érzékeny dolgok, bemegyünk ott a tömegbe ugrálni, duhajkodni, bulizni, könnyen megütődhet, megsérülhet, eltörhet. A fényképezőgépre meg azért sem volt már szükségem, mert az egy hét alatt legalább tízszer annyi felvételt készítettem, mint amennyi a legjobb esetben is megjelenhet, tehát, itt a Sziget végén, már nem akartam esetleges újabb törésveszélynek kitenni...

Ugye milyen jól jártam?

De ha még kapcsolok abban a pillanatban, amikor a tévéseket látom ott a bejáratnál az In-Kalosokkal csevegni, talán még megmenthetek valamit a holminkból... Az adott pillanatban nagyon logikus következtetésnek tűnt, s Kriszta fél füllel elkapott mondattöredéke csak még inkább alátámasztotta azt, hogy ők is azért fordultak hozzájuk, mert hasonlóképp tarhálta végig valaki a sártukat, mert őket is kirabolták. Utóbb rákérdeztem, s kiderült, hogy szó sem volt ilyesmiről, csak egy csomagot hagytak náluk, amit az egyik ismerősüknek kellett volna felvennie, de mivel a célszemély nem jött érte, épp azt imádkozták vissza... Mindegy, attól én még kapcsolhattam volna!

Hát igen, ma már anekdotaként terjesztjük azt az esetet, amikor 1996-ban, amikor először jutottunk el a Szigetre, s az akkori színházi sátor mellett sorakoztattuk fel szépen, libasorban a sátrainkat, valaki felkereste, meglátogatta álmában saját, külön bejáratú gurunkat. Laci mesélte másnap reggel, hogy éjszaka arra ébredt, hogy valaki motoszkál a sátrában a lábánál. Hirtelen felült és már arra készült, hogy fejbe rúgja az illetéktelen behatolót, amikor az megszólalt:

– Bocsi, van kanalad?

A nemleges válaszra a hívatlan vendég, a nightmare távozott, de kevéssé tartom valószínűnek, hogy tényleg kanalat keresett volna.

Most azonban még anekdotázni sem volt kedvünk.. Olyanok voltunk, mint egy vert sereg. Én is elbontottam a sátrunkat, összecsomagoltam, aztán meg kiterítettük a derékaljakat a táborunk mellett álló fa alá, és aludtunk egyet. Persze, nem húzhattuk sokáig, mert Mekinek idejében oda kellett érnie a repülőtérre (szerencsére a menettérti jegye megmaradt), s előbb még be kellett mennünk a rendőrségre, az improvizált szigeti őrszobára bejelenteni a lopást. Az 1999-es tapasztalatból már tudtuk, hogy ennek nem sok értelme van, de akkor is... Sóhivatal az egész!

Először jól megvárakoztattak bennünket. No, hiszen csúcsforgalom volt.

Itt jön be megint az, amit a Ferihegy 2-n ücsörögve, a Metró hírújság aznapi számának címoldalán olvastam: „Kiraboltak egy pesti pénzváltót

BUDAPEST Egy ismeretlen férfi tegnap délben a fővárosi Erzsébet körúton kirabolt egy pénzváltót. A pénztárosnőt kórházba szállították, a támadó elmenekült.

A 30 év körüli férfi puszta kézzel bántalmazta a nőt. Kitépte nyakából az aranyláncát és több százezer forintot magához véve gyalogosan elmenekült.”

Ahogy ott ücsörögtünk, mondhatjuk sorbanállásnak is, egy fickó várt előttünk, aki pénzváltót üzemeltetett a Szigeten. Nagyon fel volt háborodva, mert már érkezésünkkor is legalább fél órája várakozott, s társultunk hozzá ebben a cselekvésben egy újabb félre, vagy talán háromnegyedre is. Egész idő alatt telefonálgatott, nagyon magyarázta valakinek a helyzetét, s közben amolyan amerikaiasan szidta a rendőrséget: „...és ezeknek fizetem én az adómat...!” Szövegeléséből azonban mindvégig kiérződött, hogy azért mondja fennhangon ezeket a frázisokat, azért koptatja tovább a már amúgy is tükörsima téziseket, hogy bosszantsa ezzel a tőszomszédságunkban ücsörgő, kedélyesen reggelizgető rendőröket: „itt ülnek, ahelyett, hogy a dolgukat végeznék... a tolvaj valószínűleg épp most megy ki a Szigetről...” Azonban az ő sztorija is igazolja, hogy itt egy komolyan megszervezett akcióról volt szó. A tolvajok bizony nagyon is előrelátóak, összehangoltak és felkészültek voltak, s talán nem is véletlenül választották az utolsó éjszakát arra, hogy végigpásztázzák a Szigetet.

Ahhoz, hogy elvágják a pénzváltóhoz vezető, még a Sziget nulladik napján lefektetett vastag villanyvezetéket, megfelelő felszerelésre is szükségük volt, s ilyesmit egy átlagos szigetlakó nem hoz, s tulajdonképpen nem is hozhat be magával – az In-Kalosok elszedik tőle, ha megtalálják nála a bejáratnál. Körömvágó ollóval meg nehezen menne, azokkal az életlen műanyag késekkel pedig, amelyeket a kajáldákban adnak, meg pláne nehezen.

Amikor sorra kerültünk (akárha a fogászat volna...), megkérdezték tőlünk, hogy magyarok vagyunk-e, avagy kérünk-e tolmácsot. Hát, eszi fene, most az egyszer, nem bánom, hagyjuk...

Hanem, ahogy ott a várakozásba, mostanra a mesélésbe is belefáradtam. Tudod, van ez így velem rendesen, akarom mondani, rendszeresen... Elő-előfordul, hogy belekezdek egy történetbe, amit szépen ki akarok, Édes néném, itt kerekíteni neked, de aztán annyira beleveszek a részletekbe, hogy már magamnak is terhes lesz az egész. Ha nem is találkozhatunk belátható időn belül, majd írok neked egy levelet, kézzel, kövérre kerekített betűkkel, mert tudom rólad, hogy az e-mailt rühelled. El kell telnie néhány napnak, talán egy hétnek is, mire újból mesélő kedvem támad, s akkor majd szépen összefoglalom még neked, amit most szerettem volna még itt a történetünk végén elmondani. Ugye, nem haragszol most rám ezért? Nem szeretnélek megbántani, s azt sem szeretném, ha sértésnek vennéd. Fényképezőgépünk gyári száma emlékeztessen rá, hogy egy levéllel, a történetünk csattanójával még az adósod vagyok...

S ha mindez így marad, az adósok börtönében végzem...

Végül is, az sem egy kifejezetten rossz hely. Mondjuk úgy: méltó. Hogy méltó is maradjon...

1:57 - írta szpray

 Vadcseresznye gyümölcstea

 

Mintha még nem lenne elég szemét a házban, hátra hoztam ide magammal a fent, a konyhában megfőzött tea filterjének csomagolópapírját. Hogy a Gárdonyi Teaháznak (gyártó) is legyen egy kis reklámja itt...

Összezártam magam lányom nyulaival. Itt lent, a garázsban.

Hát, emberemlékezet óta garázsnak hívja a családi szájhagyomány házunknak ezt a részét, a hátsó udvarból nyíló helyiséget. Garázsnak hívjuk, de igazából itt sohasem parkolt autó. Látszik is rajta, hogy olyan ember építette (apám személyében), akinek soha nem volt autója, s aki autót soha nem is hajtott, vizsgája sincs hozzá. Valamikor, azt hiszem, lakóépület volt, talán dédszüleim lakhattak itt lent, de erre már nem mernék mérget venni, apámat kellene megkérdezni, ő még biztosan emlékszik. De itthon sincs, szociológiai tanulmánnyá sincs kedvem átalakulni, tehát maradjunk ennél a változatnál. Dédszüleimet amúgy sem ismertem, s amikor meghaltak, nagyszüleim már birtokul vették a ház első, utca felőli részét. A hátsó udvarból nyíló helyiség valószínűleg ekkor váltott minőséget, ekkor változott meg a funkciója. Mi is lett belőle, nem tudom...

Ekkor már beléptem valemelyest én is a képbe, de a régi épületre, annak funkciójára már nem emlékszem. Csak az a kép, az a nap gyökerezett meg bennem, amikor lebontották. Hát, még akkor is elég kis kölyök voltam, nem mernék számot mondani, hogy vajon hány esztendős. Kiskölyök! Ennyi...

Egy napon, amely valószínűleg hétvégi lehetett, hogy mindenkit össze lehessen rántani, mindenki ráérjen, reggel megjelentek apám munkatársai, barátai, testvérei, ez utóbbiakkal pedig az unokatestvéreim is. Tudom, szinte seperc alatt összelökték a roskadozó vályogfalakat, csak a romeltakarítás tartott sokáig, de azzal is végeztek még aznap. Egy lovaskocsi farolt be itt, mellettünk, a szűk kis zsákutcába, a férfiak nekiestek a lapátnak, s ripsz-ropsz felhajigálták a porzó vályogot.

Nem tudom már, miért történhetett, de a munkások egy adott pillanatban eltűntek, csak Robi unokatestvérem (akit később tragikusan fiatalon vitt a sírba egy agytumor) és én maradtunk kint hátul az udvaron. Hát, az itt, felénk élő népeket ismerve, valószínűleg bementek leönteni egy pohárka pálinkát, hogy lemossák a torkukról a port, hiszen épp akkor végeztek az újabb szállítmány fellapátolásával, épp megtelt a lovaskocsi a következő fuvarra. De a kocsis is velük tartott, így hát lehet, hogy déltájban vonultak be ebédelni öreganyám főztjére. Nem tudom már tökéletesen összerakni a mozaikkockákat, de nem is igyekszem. Most állítom össze a történtekről a saját változatom.

Robi hat évvel volt idősebb nálam. Felmászott a megpakolt pótkocsira, s valahunnenst kerített egy hosszabb botot. Valószínűleg a valamikori plafonból kerülhetett elő... Valami baseball-szerű játékot találtunk ki magunknak, ami abból állt, hogy én nagyobb, egyben maradt vályogdarabokat kerestem a romokban, s amikor megdobtam ezekkel, Robi a hosszú bottal igyekezett eltalálni. Érdekesen indult a játék, hiszen jókat röhögtünk azon, hogy mekkorát porzanak improvizált labdáink, amikor eltalálja őket a bottal. Szállt a por minden irányban, engem is számtalanszor beterített.

Kezdetben csak óvatosan, lassabban megküldve dobáltam, s ő is kisebbeket ütött rajtuk... Később azonban, ahogy egyre jobban és jobban belemelegedtünk a hajcihőbe, felbátorodtunk, s máris abáltuk keményen. És bizony, nem lenne igazi játék a játék, ha nem lenne szarás a vége, Robi egyszer hibázott, talán én sem céloztam egészen pontosan, a termetes vályogdarab elrepült mellette, egyenesen be a szemközti ház, a Tóthék ablakán.

Tóthékkal mindig is nehezen vergődött zöldágra családunk, soha nem szívlelhettek bennünket (korábbi időkre visszanyúló sérelmek állhattak a háttérben), s jött is már kiabálva-dühöngve az öreg... Pedig ez a szemközti házrész náluk is valamilyen hátsó udvarból nyíló, a lakásról szinte teljesen leválasztott helyiség volt. Az öreg Tóth főzte ott a pálinkáját, meg valószínűleg tárolta is, s ha jól emlékszem, még valamilyen műhelyfelszerelés is lapult odabent.

Az öreg szomszéd tajtékzik, gyerekek beszarva... Az lett a vége, hogy én megdobáltam Robit, s így törtem be az ablakot. Persze, ő is igyekezett menteni magát a felelősség alól...

Az építkezésre már nem emlékszem, egyszerre csak felhúzták a falakat, s készen is volt az új garázsunk. Nagy kiábrándulásomra apám ekkor disznókat kezdett tartani, s ezzel egy életre megpecsételte a háztáji gazdálkodáshoz való viszonyulásom.

Persze, mint mindig, az utcabeli gyerekekkel folyton hergeltük egymást. „Nekünk volt elsőként autónk az utcában" - mondta az egyik. A másik meg azzal dicsekedett, hogy az ő apja szervezte meg, hogy az addig földes utcánkat salakkal borítsák, ami az általános megítélésben felért azzal, mintha nekik is elsőként lett volna valamijük az utcában. Nyomott annyit a latban... Mindenki dicsekedett valamivel, mi meg csak éltük a magunk kis mindennapi életét. A kint történtek, a gyerekek egymást pulygató kis heccelései persze mindig bejutnak a családba, a kerítésen s a házfalakon belülre is. Csüszköltem apámat, hogy csináljunk vagy vegyünk valamit, amivel mi leszünk az elsők az utcában. Legendás örök nyugalmával válaszolta, hogy „nemsokára olyasmit veszünk, ami még a környéken sincs", nemhogy az utcánkban. Hát, ha én akkor előre tudom, hogy ő e szavak mögött a sertésre, a jószágra, a disznókra gondol, előrelátó csecsemőként cselekszem ott helyben. De nem tudtam.

A disznóknak szánt kaját, a koncentrátot tárolta a garázsban, ez lett az újjáépített házrész legfőbb funkciója. Telente meg nagy, családi disznótorokat tartottak itt. Közben apám, az új hóbortja bűvöletében, disznóólakkal meg aklokkal építette tele a hátsó udvart, felserkent az udvari klotyó (amit eredeti funkciójában egyetlen egyszer sem használtunk, s hamarosan tyúkóllá minősült át), mögötte pedig egyre nagyobb teret hódított magának a folyamatosan terebélyesedő és csak terebélyesedő ganérakás. A csüszkölésemre, hogy „legalább vitesd el", „hordasd ki valakivel", mindig azt a választ kaptam, hogy „megbeszéltem a Misiékkel, kell nekik ki a földre, majd elviszik".

A Misiék azonban soha nem jöttek el azért a rakás szarért...

Misi az egyik unokatestvérem férje, egyébként gyermekorvos, az egyik legmenőbb a városban, lassan főorvos lesz belőle a kórházban, ha máris nem az, de ez a bácskai vér... Mániákus paraszt! Mindenféle jószágot tart, ahol csak ér (egy időben, amikor apám már csökkentette az állományt, hozzánk is elszállásolt néhány mangalicát...), halomnyi földet felvásárolt és műveli, meg minden.

Szóval, kiadós disznótorok helyszíne lett a garázsunk. Apámék hárman voltak testvérek (a három Szabó legény...), s valahogy mindig úgy alakult, hogy tél elején vágott egyikük, közepén a másik, s valamikor röviddel tavasz előtt a harmadik. A kaját pedig, amivé a tegnap még az ólban vígan röfögő jószág felértékelődött, mindig háromfelé osztották... Dicséretes testvériesség, szó se róla. Mindenhol mindenki annak arányában pakolt, ahányan voltak a családban. S mindegyik testvér hozta is magával a munka elvégzéséhez szükséges szorgos kezeket...

Gyerekkorom végére érve valahogy ez a rend, a szoros összetartás is megbomlott. Nagybátyám levágta egyedül is azt a disznót, ha kellett (Feri unokatestvérem, Robi öccse, mindig kéznél volt, ha úgy adódott...), s kóstolónak is csak annyit adott, amennyit borkóstolón szoktak a borból... A garázsunkban még rendszeresen folytak a disznóvágások, némelyikre még én is hazautaztam, mert akkor már Újvidéken éltem, de ennek a házrésznek a funkciója ekkor már egészen másfelé tolódott. Nagybátyám egyik alkalommal túl korán pálinkázta okosra magát, s még épp szerencse, hogy vidékről érkeztek vendégeim aznap reggel, mert így, a szobámba invitálva őket, szinte az egész napot indokoltan tölthettem ott. Egyszer pedig kapóra jött, hogy a konyhában a mosogató lefolyója eldugult. Hát, rááldoztam a délelőttöt, de az egész délelőttöt, hogy kitisztítsam...

Amikor pedig apámat végre sikerült rávenni, hogy végleg hagyjon fel a jószágtartással, a garázs végérvényesen funkcióját és értelmét vesztette. Mondom, már korábban is egészen más irányba, a lomtár, a szemétlerakó, egértelep, romhalmaz felé vette az irányt, de ekkor más funkciója már nem is maradt. Paradigmaváltás! Ez kell nekünk...

Halmozódott benn a rom, ami útban volt, amivel nem tudtunk mit kezdeni, ami feleslegessé vált, ami elromlott, de „hátha jó lesz még valamire, sohase lehessen tudni...", vagy „alkatrésznek majd megteszi...", annak az útja mind egyenesen ide vezetett. Szépen megtelepedtek az egerek, befészkelték magukat a csótányok; olyan laktanya alakult itt ki, ami minden undormánynak kényelmes otthont adott.

 

***

 

Bizarr volt az ötlet, hogy én most leköltözzem ide. Ahogy betette az ember a lábát, undorodva tántorodott ki, minden lépésére ügyelni kellett, hogy ne egy adag csótányt taposson agyon, ne egy figyelmetlen egeret rúgjon fejbe, s csak attól rettegtünk, nehogy egy napon patkányokkal kelljen szembesülnünk. Nagy szerencse, hogy apósom (mert időközben egy ilyet is beszereztem...) biológus, s felvilágosított bennünket, hogy egér és patkány nem fér meg együtt, mert felfalják egymás kicsinyeit. Amíg van egér, nem kell patkánytól tartani...

A mélyhűtő viszont azóta is itt áll, tehát mégis le kellett járni ide, s ráadásul rendszeresen. Szinte naponta.

A legbosszantóbb az volt az egészben, hogy amikor én leköltöztem Újvidékre, édesapám testvérkéi szépen rászoktak arra, hogy ami náluk már nem fért el, de még mindig halmozódott, szépen berámolták hozzánk; mondván: „te úgyis egyedül vagy abban a nagy házban, a fiad a bútor egy részét is elvitte, csak üresen állnak ott azok a szobák, nyugodtan elfér". Apám meg amilyen, testvéri jóhiszeműséggel mindenre csak rábólogatott, hogy „persze, csak hozzátok". Szerintem még örült is, hogy segíthet, pedig jól kibasztak vele... Soha senkinek nem jutott eszébe később az itt hagyott dolgokért jönni.

A fenti szobákat is szépen telepakolták kacatokkal, de Józsi bátyámék végül azzal tették be a nagykaput, hogy hoztak ide a garázsba egy régi nagy ágyat négy fotellel. No, az egerek ennek aztán tényleg megörültek, s halogatás nélkül beköltöztek. Olyan volt ez számukra, mint egy négyszintes luxusszálloda, én meg úgy néztem rá, mint Bin Laden a World Trade Centerre.

Mondtam apámnak, hogy „VIGYÉK EL!!!", ő meg azzal jött vissza, amikor beszélt velük erről, hogy „persze, majd elviszik megjavíttatni, kell nekik a gyümölcsösbe". Ahogy Misiék a ganérakást, no úgy vitték el Józsi bácsiék is a bútoraikat, az egerek meg csak szaporodtak. Bennük.

Nem viszik, nem viszik, jó... Amikor Temerinbe költöztünk (szerencsére csak egy nagyon rövid, átmeneti időre...), nagy szükségünk lett volna egy könyvespolcra. Itthonjártamban szemügyre vettem az ágyat, mondom, ezt szépen át lehetne alakítani. Le kell fejteni a szövetet, kidobni a szivacsot meg a rugókat, s megmarad a vaskos faszerkezet; azt már csak be kell polcozni, keresztbe a deszkákat és kész... Ha apám rajta nem kap, hát azonnal megcsinálom, így viszont az lett a vége, hogy majd ezt is megkérdezi. Persze, hogy nem adták, mert „kell nekik az ágy a gyümölcsösbe". Aztaleborult!

A népmesei legidősebb testvér annyira ragaszkodott az egérlakta ágyhoz, hogy inkább szerzett nekem máshonnan valami hasonló alkalmatosságot. Anyósának pincéjében lapult még egy stelázsi, amit aztán szép polccá is pofoztam, még azt is mondhatom, hogy jobban is jártam így. Lesmirgliztem, befestettem, megtoldottam egy-két szöggel, olyan polc lett belőle, hogy a csodájára jártak. (Később Braci szerelte szét, de az már egy egészen másik történet lenne. S nem lesz!!! Ennyit az eredményes munka gyümölcseiről...) De az ágy a garázsban maradt!

Történt pedig, hogy még az újvidéki éveink alatt lányom kedvence lett a Disney-féle 101 dalmát kiskutya. Hazaköltözésünk után Mazowiecki barátom szólt, hogy padéi rokonainak van eladó újszülött kis dalmatája, s ha akarjuk, vehetünk a lyánynak. Hát vettünk. Történt ez tavasszal, s télre már a kutya is egész naggyá cseperedett. Asszony pajtás vitte szánkázni a kiscsajt, amikor Foltos (mert Pongó helyett végül mégis ez lett a neve...) is kiszökött az utcára, vagy talán nem is kellett annyira szöknie, kiengedték inkább egy kicsit, hadd szaladgáljon ott mellettük, úgysem haladnak valami gyorsan. Hát, a gyerekkori licit és virtus, s a jószágtenyésztés udvarunkban való meghonosítása óta már nemcsak salakunk van itt, a ház előtt, de egy egészen másik nyomvonalon aszfaltot is kaptunk; az egykor csupán földes, majd salakos út helyén pedig ma már kertek, fák és padok díszelegnek a házak előtt. Az erdő helyén, amelyikben gyermekkorában apám egy szódásüvegben még elvágta a lábát, de én már csak a hűlt helyét láttam homoktelep formájában, mára lakótelep épült. Ennek köszönhetjük az aszfaltot s a megélénkült forgalmat is. A jeges úton a Yugo nem tudott idejében megállni, amikor a kutya az úttestre ugrott, s bizony elütötte. A bal hátsó lába tört el. Lányom zokogva rohant az ablakhoz az apjától várva segítséget. De mit tehettem volna? Valljuk be, sokmindent nem. Elvittem Foltost az állatorvoshoz, mondták, hogy meg kell műteni (ez néhány napon belül meg is történt), s már távozóban voltunk, amikor utánunk szóltak, hogy ha lehet, tartsuk meleg helyen a kutyát. A legmelegebb hely a házban, ahol még egy ebet is meg lehet tűrni (szobakutyákból nem kérünk!) az előszoba. Szinte az egész telet ott töltötte velünk, bent, az előszobában, de a kezdeti szigor után már egyre engedékenyebbek lettünk vele szemben, s valódi, hamisítatlan szobakutyává küzdötte fel magát. Ne is mondjam, hogy aztán - miután kiebrudaltuk - még hónapokig minden tiszta kutyaszőr volt odafent. A lényeg azonban, hogy amikor a sebesült jószágot feltelepítettük az előszobába, az ágyhoz tartozó négy fotel egyikét kivittem a garázsból, kicsit lesöpörtem, kiporoltam, s betettük neki, hogy legalább legyen min aludnia, mire feküdnie. Ezeket a fotelokat már korábban megkedvelte, amikor még egészen pici jószágként éjszakára sajnáltuk kint hagyni az udvaron, s esténként becsuktuk ide.

A műtét még hagyján, hiszen azt altatás mellett csinálták, s nagyjából abból állt, hogy egy vékony fémrudat helyeztek el a combjában a csont mellett merevítőként, hogy szabályosan forrjon össze a csont. Ezt a fémrudat azonban egy hónap múlva ki is kellett volna venni... Nem a leghumánusabb, s távolról sem eukomform megoldás, de ezt altatás nélkül, egy határozott és erős rántással szokták megoldani. Foltosunkkal azonban valami gond volt, már a negyedik-ötödik rántásnál és az időközbeni szüntelen feszegetésnél tartottunk, s a fémrúd még mindig nem mutatta a legcsekélyebb jelét sem annak, hogy hajlandó volna megmozdulni, s ha mégis, akkor sem a kutyából kifelé mutató irányban. Jól érezte magát ott bent, mint az egerek az ágyban.

Az elején az állatorvos még azt kérte, hogy menjek be velük a műtőbe, fogjam le a kutyát, nehogy a rántás okozta fájdalmában hátrakapjon, s megharapja a karját. Aztán, ahogy mégsem sikerült egyszerűen kivenni azt a ne is mondjam, milyen fémrudat (mert akkor már nagyon gyűlöltem), s a kutya már nagyon-nagyon nyüszített, s olyan fájdalmasan, segélykérően meresztgette rám szemét, ami embertől is ritka, s odáig jutottam, hogy a vigasztalásban már össze-vissza puszilgattam szegényt, az orvos úgy döntött, hogy mégis altatásra lesz szükség.

- Még csak azt várja meg, hogy beadjuk az injekciót, aztán kimehet, láttunk mi már gazdákat itt összeesni... - mondta.

Talán akkor sem járnék messze az igazságtól, ha azt mondanám, hogy nyíltan éreztetett, tömény gúny is volt ezekben a szavakban, mégis örültem, mert tényleg nem éreztem túlzottan jól magam. Mint amikor lányomnak még egészen pici korában kivérzett a szája: egyedül voltam vele otthon, jót játszottunk, s közben, ahogy marhultunk, eszembe jutott egy egészen jónak tűnő gondolat, amiből könnyűszerrel egy játékos hangulatú kis verset lehet kanyarintani; odafordultam az amúgy is bekapcsolt komputerhez, hogy gyorsan bekopogjam, s mire feleszméltem volna, iszonyatosan elkeseredett sírást hallottam, ahogy pedig odafordultam az ágy felé, ahol a kiscsajt hagytam, csak azt láttam, hogy ömlik a gyerek szájából a vér. Iszonyatos látvány volt, minden szülő tanúsíthatja. Történt pedig, hogy egy kis gumirágóka volt a szájában, s miközben én elfordultam, ő hasra dőlt, a rágóka benyomódott a szájába és felsértette az ínét. Szinte semmi, de magyarázd meg te ezt egy szülőnek, aki csak annyit lát az egészből, hogy ömlik a vér a gyerekének a szájából!

Nem is tudom már, miért rohantam át Nenuékhoz; rémült zavaromban nagy hirtelen nem találtam volna papírzsebkendőt, amivel letörölhettem volna a vért a szájáról (de akkor egy tiszta pelenka is megtette volna...), vagy nem is tudtam mihez kezdeni, s inkább csak egy néma segélykiáltás volt a részemről ez az átrohanás a sebesült gyerekkel az ölemben, a lényeg azonban, hogy amint meglátott, Nenu kiragadta Orsit a kezemből mondván, hogy:

- Mindjárt elájulsz!

Hát, mi tagadás, nem sok híja volt. A nyugdíjas ápolónő seperc alatt szakszerűen elállította a vérzést, s miután látta, hogy semmiségről van szó, több gondot fordított rám, mint Orsira.

A két gesztus, ahogy Nenu kiragadta kezemből a sebesült gyereket, s ahogy az állatorvos kiküldött, mert látott ő már gazdikat összeesni - identikus. Orsi perceken belül már viháncolt is újra, Foltosra azonban bő fél órát kellett várnom. Mikor visszakaptam a jószágot, még mélyen aludt, így raktam be az anyósülésre hazahozni. Az előszobában álló foteljére fektetve családi kupaktanácsilag körülülve lestük ébredését. Az állatorvos azonban, a nagy hirtelenségben, jócskán beadagolta szegényt, csak harmadnap tért észhez igazán, addig csak kóválygott össze-vissza a lakásban.

Ekkor már tavaszodott, ebcsont összeforrva, csak azt kellett megvárni, hogy kicsit beszáradjon a seb. Úgy döntöttünk, nem tűrjük tovább a házban (mert ekkor már nem is csak az előszobáról volt szó, amit rengeteg, akkoriban készült fotó is igazol), kitesszük a szűrét. Mivel az éjszakák még elég hűvösek voltak, megnyitottuk Foltos előtt a garázst, költözzön be ide, vegye birtokába.

Apám már hagyományosnak mondható szertartásossággal minden ősszel összeszedi az udvarban álló diófa alól a lehullott termést. Ezzel még nincs is semmi baj. Zsákba gyűjtve, mint minden mást is, a diót is a garázsban helyezte el. Abban az időben is, amikor hemzsegtek idebent az egerek. Ezek az aprójószágok pedig kirágták, széthúzták az egészet. Sőt, behordták magukkal az ágy aljában létesített telephelyükre, s ott, az otthon, illetve a luxusszálloda nyújtotta biztonságérzetükben rágódtak aztán rajta kedvükre. Hát, a lakószobák kényelmét a garázsra, családunkat az egerek társaságára váltva, Foltos nem sokáig tűrhette az ágy aljában folytatott ricsajozást, idegesítette a vircsaft, az onnan kihallatszó csörgés-csattogás. Egerentyűink is ráfizettek a mértéktelen duhajkodásra... Foltos addig rágta, addig kaparta a szövetet, amíg sikerült annyira felsértenie azt, hogy már a szivacshoz is gond nélkül hozzáférhetett. Azt aztán a fogával apró darabkákra szagatta, s ezzel addig nem hagyott fel, amíg az egész ágyat teljesen le nem csupaszította, így férkőzve hozzá az addig biztonságérzetet adó egérközponthoz.

Kiadós disznóóllá varázsolta a garázst, az ágyból a fakereten kívül szinte semmit sem hagyott. Ekkor már végképp nem volt semmi értelme tovább őrizgetni. Mondtam apámnak, hogy kidobom.

- Nem lehet, mert kell a Katinak, majd megcsináltatjuk és leviszik a gyümölcsösbe.

Ja, persze.

Ekkor már csak Katit mondott, mert nagybátyám, szegény, addigra már megboldogult, s bevallhatom, nagyon bántott, s rossz érzéseket keltett bennem, hogy életében olyan volt a viszonyunk, amilyen, hiszen a családi kötelékek tekintetében legközelebbinek volna mondható a rokonságunk. Mégis... Kató néni, nagybátyám özvegye pedig akkor már nagyon beteg volt, a gyümölcsös sem igen kellett már neki, nemhogy abban egy ágy...

Hát, azóta Kató néni is megboldogult, Isten nyugosztalja mindkettőjüket.

Az ő temetésén is ott motoszkált bennem ugyanaz az érzés, mint Józsi bácsién, de ezen akkor már késő lett volna segíteni. Mást és mást gondoltunk ugyanazokról a dolgokról, s eszünkbe sem jutott, hogy esetleg azon témák mentén induljunk el, amelyekben összhangra lelhetünk. Népek, nemzetek és országok ilyen esetekben, sőt ennél csekélyebb okok miatt is vad és véres háborúkat vívnak; ha ilyen szempontból nézzük, még jól is vizsgáztunk a történelem ítészei előtt. Ők is, s merem remélni, én is, de ez utóbbiról már nem az én tisztem nyilatkozni...

S mindez továbbra sem változtat azon a kegyetlenül rossz érzésen, amiről beszéltem...

Még Kató néni életében megesett, hogy végre sikerült elvitetnem apámmal az ágyat, de akkor is csak úgy, hogy talált egy mestert, aki majd rendbe hozza (hát, amilyen állapotban volt, újat kellett abból csinálni...), s csak azután adja vissza. Azóta ezt az ágyat szem elől tévesztettem, s hazudnék, ha tagadnám az ebbéli szándékosságot. Nem tudom, merre jár, lekerült-e már abba a gyümölcsösbe, amelyikbe szánták.

 

***

 

Kis híján egy álló esztendő telt bele, mire a kissé bizarr ötlet végül a megvalósulás jeleit kezdte mutatni. Mindenekelőtt nagyon tapintatosnak kellett lenni, mert apám konokul ragaszkodik a berögződéseihez, tehát mindahhoz is makacsul tartotta magát, amit ő erről a garázsról gondolt. Beleértve azt is, s mindazt, ami itt bent leledzett, mintha ezeknek a dolgoknak a legtermészetesebb elemi rend szerint itt lett volna a helye. Megmásíthatatlanul.

János bátyám, a három Szabó legények középső figurája még újvidéki éveink alatt kezdte el itt csinálni az épülő (akkortájt épp félbemaradt) lakásunkhoz az ajtókat. Történt pedig, hogy már javában tartott az építkezés, amikor eszünkbe jutott, amire azelőtt - ezt kerek-perec be kell vallani - nem is gondoltunk; tudniillik, hogy ajtókra is szükségünk lesz. Akkori körülményeinkhez képest ez túl nagy kiadás lett volna, ezért más megoldás után kellett nézni. Nenunál, a pincében állt egy régi ajtó, amit kivettek és újra cseréltek néhány évvel korábban Rajko bácsival, meg ott volt még az a kétszárnyas is, amit akkor vettek ki, amikor a házat két részre osztották Nenu nővérével, s befalazták azt az ajtót, ami a két házrészt összekötötte. Korábban ezt már rég be kellett volna falazni, de mivel mi laktunk a másik házrészben, Nenuék sem sürgették, hiszen mi rátettünk egy szekrényt az ajtóra, s már le is volt zárva. Ráadásul az ajtó feléjük eső részén náluk is egy szekrény állta el az átjárás útját, nem is látszott az egészből semmi, talán csak itt-itt az ajtófélfából valamicske. Aki tehát nem tudta, hogy ott átjáró van a szomszédba, s nem volt egy sasszemű szemlélő, hát valószínűleg észre sem vette.

Megkérdeztük nagybátyámat, hogy a kétrészes ajtó szárnyait át tudja-e alakítani úgy, hogy egyszárnyasak legyenek. Tudja, mondta. Hazaszállítottuk hát Zentára az ajtókat, ahol a garázsban (!) lapult még egy ajtó, mert nem tudsz te olyat mondani, amiből itt azelőtt ne lett volna, s mivel nagybátyám otthoni műhelye időközben egy éjszaka szép csendesen leégett, a megmaradt szerszámait megújítva itt rendezett be valami kis műhelyszerűséget magának, ahol hozzálátott a meglévő ajtók adaptálásához, a mi igényeinkhez idomítva. Járt lent Újvidéken, méretet vett, helyszíni szemlét tartott, oszt nosza!

Mivel az építkezés félbe maradt, mi hazaköltöztünk, nagybátyám újranősült, s az új házasságban más elfoglaltságai voltak, a későbbiekben már hanyagolta az asztalosmesterséget, a Nenu pincéjéből előkerült ajtókhoz a keretek és az ajtófélfák csak nem készültek el. Jancsi bácsi pedig időközben meghalt, a reménye is elveszett annak, hogy a félkész faanyaggal bármit is tudjunk kezdeni. Hívtam egyszer egy fiatal zentai asztalost, hogy nézze meg, fejezze már be, ami sajnálatos módon félbemaradt, de habár elvállalta, végül ebből se lett semmi. Előbb azt mondta, hogy most rengeteg a dolga, két hónap múlva vigyük át hozzá az ajtókat és a faanyagot, de aztán meg hiába kerestem telefonon, nem tudtam elérni. Hát ennyiben maradt a dolog. Amikor aztán végre sikerült találnunk egy temerini nyugdíjas mestert, aki az egész építkezés befejezését vállalta, rákérdeztünk, hogy az ajtók beállítását is vállalja-e. Vállalta, s akkor szállítottuk le vissza az ajtókat, ám a faanyag itt maradt.

Itt állt tehát a fennmaradt faanyag, egy rozoga asztal, Kató néniék készletéből még egy-két fotel, volt bent egy régi, egérrágta krumplisláda, amiben már emberemlékezet óta a csótányokon kívül nem tartottunk semmit, egy böhöm nagy öntöttvas kályha, amit évekkel korábban az azóta már ugyancsak megboldogult szomszéd Laci adott kölcsön egy disznótorra, továbbá egy másik tüzelős sparhet, amin nyáron elvileg főzni is lehetne itt kint, ha ugyan lenne bárkinek is kedve az ilyen szórakozáshoz, némi tűzifa, apám régi mosógépe, amit akkor hoztunk le, amikor hazaköltöztünk, mert nekünk lent újabb és jobb volt, s ha már úgy alakult, hát a jobbikat tettük be a fürdőszobába, és itt állt bent nagyon sokáig apósom Renault 4-es gépkocsija is.

Lacit különb neveken is ismereték: Garaba volt a szomszédságban, Cika az egész városban... S nemrégiben megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy újabban városszerte a fiát is, aki nekünk itt, a környékben mindig csak Öcsi volt, Cikának nevezik. A családi ragadványnevek így öröklődnek generációkról nemzedékekre... Amikor apósom azt mondta, hogy ott áll már náluk évek óta a rossz Renault az udvarban, ha megcsináltatnánk, vigyük el, nekünk adja, hirtelen nem is tudtuk mitévők legyünk. Garaba, akivel jókat lehetett kivipálinkázni hajnalonta a Tiszavirágon (még ha tudtuk is, hogy az a cefre, amiből főzték, a cukron kívül nem sok gyümölcsfélét látott, kivit meg pláne nem), eredeti végzettségét tekintve autó-villanyszerelő volt, s ha a járművek motorjához nem is értett, a csetnik haverjával összefogva vállalta, hogy rendbe hozza az akkorra már elég rossz állapotba került járgányt. Apám talált valami mestert, aki a karossszéiát rendbe hozta, átfestette az autót, valami izével lekente az alvázat, hogy ne rozsdásodjon, ne rothadjon tovább, s amikor hazakerült onnan, beállították ide az udvarba, és következett Garaba és Csetnik Pero magánszáma. Apám, akkor még tenyésztőként, egy élő hízóval fizetett nekik a munkáért. Hát, ha nem is tökéletesen, de elvégezték a munkát, eljutottunk odáig, hogy a Renault-ot be lehetett gyújtani, s fordultunk is itt vele egyet a Tisza-parton. Messzebb nem mertünk menni, mert a kocsi papírjai nem voltak rendben. És, sajnos, nem is lehetett elintézni azokat. Javítás közben ugyanis a motornak azt a részét is ki kellett cserélni, amelyiken a motorszám volt, amit ugye, minden esetben feltüntetnek az autó forgalmi könyvecskéjében is. A szomszéd utcában találtunk is egy régi Renault-t, amelyikből a tulaj szívesen eladta a nekünk hiányzó részt, igen ám, de arra nem gondolt senki, hogy a papírjait ellenőrizze. Az eladó ugyanis annak idején, amikor megvette az autóját, nem iratta át a saját nevére, s még mindig egy, számunkra teljesen ismeretlen Sremska Kamenica-i alak nevén volt. Mivel papíron az ő tulajdonában volt a jármű, neki kellett volna a helyi rendőrségen kijelentenie azt, hogy mi az új motorszámot beirathassuk a kocsikönyvbe. Mivel a címe megvolt, nem tartott sokáig megszerezni a telefonszámát sem. Apám fölhívta, s meg is beszélte vele, hogy minden rendben, okej, elküldi postán ajánlott levélben a Sremska Kamenica-i címre, ő elintézi a rendőrségen az intéznivalókat, s dolga végeztével ugyanúgy visszaküldi. Aztán pedig hiába hívtuk, mindig csak az volt a válasz, hogy ő bizony nem kapott semmit, talán elveszett a postán... Jó dolog ez a posta, bármit rá lehet kenni. Hogy ne verje az eső, a Renault-t betoltuk a garázsba, oszt paszta.

Nagyjából ennyiben is maradt minden, s miután az utolsó, nálunk tartott disznóvágás alkalmával újra kitoltuk a garázsból ide, az udvar közepére, márt ott is maradt szegény Renault. Egészen addig, míg nemrégiben asszony pajtás a piacon összeakadt valami tollat felvásárló cigányokkal, akikre rásózta a régi, molyrágta párnákat és dunnákat, amelyek nálunk már csak a helyet fogták, s legokosabb lett volna kidobni. Ahogy eljöttek az áruért, és meglátták az udvarban a Renault-t, rákérdeztek, hogy eladnánk-e. Mi az hogy, még fizetünk is, hogy valaki elvigye...

Eladtuk, kétszáz német márkát kértünk egy autóért, ami a négy kerekén gurult ki innen, s még ebből is alkudni akartak... Igazából alkudtak is, mert háromszázról indult a licit, de ők mentek volna még tovább, százötvenes összeg is elhangzott itt ebben az ügyben.

Lassan kezdett levegősödni a garázs. Néha lejártunk összesöpörni Foltos után a kutyaszart, de miután kicsuktuk az udvarra, már ez is hatályát vesztette. Jöhettem én! Kicsit őrültségnek tűnt, hogy miután a szemét nagyját kidobáltam és fölsöpröttem, lehoztam ide (ide?) a porszívót, de az adott pillanatban ez jó ötletnek tűnt. Kitakarítottam. Arról, hogy a létra alatti részben meg a környékén mi mindent találtam, nem is akarok beszélni, a lényeg, hogy apám három napig hordta ki a közeli lakótelepen lévő konténerekbe bicikliszám bedobozolva a szemetet. Voltak dolgok, amiket úgy kellett dobozolnom, hogy ne vehesse észre, mi van benne, mert amilyen ragaszkodást táplál a régi dolgok iránt, még visszahordaná, de amikor nem voltam ebben elég ügyes, hál' Istennek, akkor is sikerült meggyőznöm, hogy mégis...

Erősen őszbe hajlott már az idő, de még nem voltak hidegek. Leakasztottuk a mestert, aki a nyáron a konyhát, apám szobáját, a fürdőszobát, az éléskamrát meg az előszobát meszelte fent a házban, hogy jöjjön már el, amíg még lehet ilyen munkákat csinálni, meszeljen be itt lent is. Megtette ugyan, de aztán télire már annyiban maradt minden... Csak a meséimben élt tovább, hogy egy szép, takaros kis dolgozószobát akarok itt berendezni a garázs egyik felében, a másikban részében pedig az épület nevéhez híven, eredeti rendeltetésének megfelelően az autót akarom tartani.

 

***

 

Megfőztem hát vadcseresznye gyümölcsteámat (hogy a Gárdonyi Teaháznak is legyen egy kis reklámja itt), mert az motoszkált bennem, hogy másnap Szegedre megyünk, s amilyen forróságok voltak az utóbbi időben, bentfőlünk a kocsiban. Egy kétliteres műanyag üveget töltöttem meg vele, s lehoztam ide, a garázsba, hogy a mélyhűtőben befagyasszam, mert ha nagyobb utazásra indulunk, így szoktuk csinálni. Indulás előtt kivesszük a fagyos üveget, s ahogy az autóban fokozatosan kezd kiolvadni a nagy melegben, mire megszomjazunk, máris van annyi olvadt rész, amivel a szomjunkat enyhíthetjük, s azt pedig a még megmaradt jég hidegen is tartja. Keleti kényelem.

Én, mint a háztáji állattartás, háztáji gazdálkodás megveszekedett ellensége, aki már a polgármesterünket is győzögettem a szóban forgó tevékenység betiltásának égető szükségességéről, leköltöztem ide lányom nyulai mellé. Kimondhatatlan örömmel töltött el, hogy apám felhagyott a jószágtartással, a disznótorozással, s azt a szegény Foltost csak-csak eltűrtem valahogy, habár vele kapcsolatban is már második esztendeje azt tervezgetem, hogy egy szép kis kutyaboxot építek neki... Az idén véletlenül úgy esett, hogy épp Görögországban voltunk szezon előtti nyaraláson a lyány születésnapján, s habár ott szerényebb körülmények között, a nyaraláson velünk lévő más családok gyerekeit híva vendégségbe megünnepeltük ugyan, hogy kilencedik életévébe lépett a csemete, persze ez nem válthatta ki az itthon megtartandó nagy szülinapozást az osztálytársakkal, barátokkal, ismerősökkel. Takaros kis összeesküvés-elméletre adhat okot, hogy egyik ismerősünktől egy pár nyulat kapott ajándékba.

Teljesen váratlanul ért bennünket ez a merénylet, America under attack, ahogy a CNN-en írta szeptember 11-én, hiszen semmi ilyesmire nem voltunk felkészülve. Szegény nyulakkal tényleg nem tudtunk mit kezdeni... De azt mondja az ismerősünk, hogy amikor náluk volt Orsi, az ő lyányuk születésnapján, meglátta a nyúlketreceket az udvaron, s szinte egész idő alatt kint játszadozott a nyuszikkal. Hát gondolták, akkor ez lesz a legtalálóbb ajándék... Hát annyira betalált, hogy engem teljesen szíven ütött. Azóta szedett-vedett kartondobozokban tartjuk őket, s hogy a kutya ne férhessen hozzájuk, zárjuk még a garázs ajtaját is. Veszélyes egy jószág ilyen szempontból ez a Foltos, hiszen amikor apám felhagyott a sertéstenyésztéssel, tyúkjai azért még mindig maradtak... No, de a Foltos jó kis táplálék-kiegészítőnek nézte őket, ha úgy vélte, hogy nem kapott tőlünk eleget, s egy tik, két tik, lassan, de biztosan, szépen és céltudatosan felfalta, megfojtogatta, kiirtotta őket. Mulatságos látvány lehettem, ahogy a megfojtott, félig szétrágott, lógó belű tyúk tetemével püföltem a kutyát abban a  reményben, hogy ebből rájön, hogy ezt a fajta jószágot, amelyikkel verem, nem szabad bántania. Amikor pedig a tyúkok és kakasok is mind elfogytak, egy nyári délutánon a szomszéd macskáját találtuk meg az udvarban - kifordítva. A feje egészben maradt, s eltorzult arcán látszott még a halálfélelem utolsó rémült sikolya. A macskából azonban nem sok maradt, mert olyat már hallottam, hogy a kutya megfojtja, ha elkapja a cicamicát, de Foltos nyersen, úgy, ahogy volt, megette. A fejét, úgy látszik, nem szereti. Amikor megtaláltuk, már csak a kiszáradt, kifordított bőre volt meg. A szomszédnak nem szóltunk az esetről...

Ő is csak nagy sokára szólt nekünk arról, hogy a másik, a végszomszéd kutyáját átröppentette a mi udvarunkba egyik éjszaka. Gyula szomszéd kutyája kapart át egyszer Pista szomszédhoz, s ez utóbbi ugyancsak tyúkokat tartott. Arra ébredt, hogy nagy ribillió van ám a tyúkólban (hipp-hopp, jön Vuk!),  s arra ért oda, hogy Gyula kutyája bizony négy-öt baromfit megfojtott. Hát, gondolta, ha most visszazavarja, megint átjön a döge, az udvar felénk eső részén viszont jó a kerítés, mit kerítés, valódi fal áll, megragadta hát a gaz jószág grabancát, s átlódította hozzánk a fal felett. Reggel apám látta, hogy van az udvarban egy idegen kutya, s mit sem sejtve a dolog aljas hátteréről, jóhiszeműen kiengedte.

Szóval, a nyulakat óvni kell Foltostól, ha nem akarjuk, hogy táplálék-kiegészítőnek használja őket is. Ők most itt, ebben a kis műhelyemben a lakótársaim. A mélyhűtő még itt áll mellettem, de már arra is kidolgozott tervünk van, hogy felvigyük innen...

A vadcseresznye gyümölcstea filterjének papírját pedig most a szelektív szemétgyűjtés jegyében ünnepélyesen kidobom. Itt lenn, a garázsban. Ne halmozódjon tovább... Első lépés a végérvényes nagy szelektálás felé... Ez is egy bizarr ötlet. Elképzelés.

1:45 - írta szpray

A lassú lecsengés fázisa

(belterjes határozatlanság szüleménye)

A Joyce-ciklus epilógusa

 

    Télirevaló

 

    Hull a hó nagy pelyhekben,

    ugrándozik a sok gyermek örömében.

    Játszadoznak, csúszkálnak,

    sokat hólabdáznak,

    örülnek a télnek, a hónak,

    üdvözletüket küldik Télapónak.

 

    „Télapó gyere már, várva várunk,

    addig is egy kisit játszunk.

    Hozd el nekünk tarisznyádban

    mindazt, ami benne van,

    s oszd ki köztünk szeretettel,

    aki rossz volt, gyorsan vidd el!"

 

- 288 -

 

    A LASSÚ LECSENGÉS FÁZISA...

    lassacskán minden lecseng ma már...

    ...lassacskán...

    lassacskán üresen maradok...

    lassacskán meghágnak a kánonok...

    lassacskán pofázni akarok...

    lassacskán telítődik minden...

    lassacskán távolodom innen...

 

    elkészítem kávémat

 

    a dobos püföli

 

    a lassú lecsengés frázisa

 

    a lassú lecsengés fázisába léptem

    le-léptem

    le-lépten-nyomon

    le-lépten nyomon

    le

    le

    le

    le

    le

    le

 

    AZ UTOLSÓ SZÓ NYOMÁN AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN

    ...jogarokat rántva

 

    hátra...

    HÁTRA ARC!

    HÁTRA HARC!

    Az utolsó szó jogán: the literary experiments that Joyce performed, during the seventeen years that followed the publication of Ulysses, appeared as 'Work in Progress' in the international magazine, transition. The definitive work, under the title of Finnegans Wake, was given to a world bewildered by other enigmas in 1939. Arrah, sure, we all love little Anny Ruiny, or, we meen to say, lovelittle Anna Rayiny, when unda her brella, mid piddle med puddle, she ninnygoes nannygoes nancing by. Yoh! Brontolone slaaps, yoh snoores. Upon Benn Heather, in Seeple Isoust too. The cranic head on him, caster of his reasons, peer yuthner in yondmist. Whooth? His clay feet, swarded in verdigrass - 1997. januárjának elején a Mirnics Józsi a (021) 731-162-es, a Sáfrány Attila pedig a (szintén 021) 730-520-as telefonszámon volt elérhető (nem árt mihamarabb feljegyezni ezeket a számokat, nehogy itt sebtében ezek a cetlik is elvesszenek, nehogy itt sebtében ezeknek a cetliknek is lába kéljen...) -, stick up starck where he last fellonem, mert ez már a lassú lecsengés fázisa, amikor már minden iskolából is maximálisan kicsengettek, kicsengették a kicsengetnivalót, lecsengették a lecsengetni valót, kibelezték a kibeleznivalót és megbuktatták a megbuktatni valót, by the mund of the magazine wall, where our maggy seen all, with her sisterin shawl. While over against this belles' alliance beyind Ill Sixty, ollollowed ill! Bagsides  of the fort, bom, tarabom, tarabom, tarabom hodam, hodam tarabom, lurk the ombushes, the site of the lyffing-in-wait of the upjock and hockums.

    Szegény Iza: (Sir Arberhez) Szeretkezünk?

    Ensoph: Beszálünk még? Beszélünk még a különleges valaminkről? Nincs tovább? Megszakad! Tűz lobogott-e minden kopár dombon azon az éjszakán? Most jobb?

    Shem: Meghiszem azt, te tehén fattya!

    Ensoph: Örömtüzek voltak ugyebár?

    Shem: Egyáltalán semmiféle más név nem illik rájuk egy cseppet sem, éppen ezt az egyetlenegyet kivéve. Örömtüzek! Kék nyelvecskéik az ég felé lobogtak.

    Ensoph: Magas éjszaka volt tán s fehéren világolt?

    Shem: A legfehérebb éjszaka volt, mit halandó látolt.

 

    (Sir Arber kezdi kigombolni az ingét. Szegény Iza ugyanazt teszi a blúzával. Egymással szemben állnak, de nem érnek egymáshoz. Némán, nyugodtan, természetes mozdulatokkal vetkőznek.)

 

    Szegény Iza: (lassan, nagyon lassan közelít a férfihoz és lesütött szemmel kérdezi.) Akarsz nézni? Van hozzá kedved?

    Sir Arber: Van.

    Szegény Iza: Én szívesen nézlek.

 

    (Térdre ereszkednek egymással szemben.)

 

    Sir Arber: Nem jobb így, hogy semmit sem tudunk egymásról? Nem szebb?

    Szegény Iza: Te... azt hiszem, úgy is lehetne... tudod, anélkül, hogy egymáshoz érnénk.

    Sir Arber: Csak a szemünkkel... a hangunkkal...

    Szegény Iza: Kitalálom, hogy hívnak...

    Sir Arber: A nevemet! Egész életemben ezen a néven szólítottak. Nem, nem: jobb egy dörmögés... egy hang... egy állathang... Figyeld csak, engem így hívnak... (Furcsa, mély állathangot hallat.)

    Szegény Iza: (mosolyog.) Gyönyörű... milyen férfias! Hallgasd most az enyémet... Tetszik? (Ő is kiprésel valami hangot; ez magas, úgy teszik, a torka legmélyéről jön.)

    Ensoph: Összeismerkedtél itt valakivel?

    Shem: Nem különösebben.

    Ensoph: A nővérkék rendesek?

    Shem: Nem figyeltem.

    Ensoph: És csinálnak ilyen dolgokat? Ha nem akarsz, nem kell válaszolnod. Például elektrosokkot. Vagy bedugnak egy párnázott szobába...

    Shem: Kapok tablettákat.

    Ensoph: Milyen tablettákat? Mit adnak?

    Shem: Csak ezért jöttél?

    Ensoph: Nem, de ha van héhány darabod...

    Shem: Nekem nincs, nekik van.

    Ensoph: Vegyél el belőle, amikor nem néznek oda, hozz ki egy csomót, az frankó volna.

    Shem: Hülyeség.

    Ensoph: Mit tud rosszalkodni egy tíznapos gyerek?

    Shem: Hát sír... Vagy... ilyesmi.

    Ensoph: Az ember nem öl meg egy kisbabát, mert az idegeire megy.

    Shem: Nem tudom.

    Ensoph: Nem tudom. Te tudod.

    Shem: Gyilkos hajlam lehet.

    Ensoph: De ide hoztak.

    Shem: Akasztottak volna fel?

    Ensoph: Nem akasztanak fel senkit.

    Shem: Nekem kellett volna meghalnom.

    Ensoph: Ne mondj ilyet. Szebb, mint ahogy elképzeltem. Kinn a park.

    Shem: Már haza akarsz menni?

    Ensoph: Nem, még egy darabig csak...

    Shem: Ne menj.

    Ensoph: Persze.

    Shem: Vigyél magaddal.

    Sir Arber: (időközben mindvégig átkozódik.)

                    Vesszen a nap, amikor világra jöttem,

                    az éj, amelyen azt mondták: „Fiú fogantatott."

                    Igen, legyen az a nap sötétség!

                    Az Isten odafenn ne törődjék vele,

                    ne is ragyogjon fel annak a napnak a fénye!

                    Borítsa éjszaka és sűrű sötétség,

                    nehezedjenek rá gomolygó fellegek,

                    tartsa rettegésben nappali sötétség!

                    Sötétség nyelje el!

                    Ne soroljátok az év többi napja közé,

                    s ne számítsák be hónapok napjának!

                    Az az éjjel megmaradjon magtalan!

                    Ne lásson soha hangos vigadozást!

                    Átkozzák ezt az éjt a napok átkozói,

                    akik a levitánt ingerelni tudják!

                    Homály takarja el hajnalcsillagait,

                    hasztalan várjon a világosságra!

                    Ne láthassa meg, hogy a tavasz kinyitja szemét!

                    Mert nem zárta be előttem a méhnek ajtaját,

                    és a kínt nem rejtette el szemem elől.

                    Hogy nem pusztultam el már az anyaméhben!

                    Vagy mért nem haltam meg, amikor megszülettem?

                    Miért fogtak föl térdek?

                    S miért voltak emlők, hogy szopjam őket?

                    Most csöndben feküdném és nyugodhatnék,

                    elaludtam volna és békességem volna.

                    A királyok és a föld nagyjai közelében,

                    akik sírhelyet építenek maguknak.

                    Fejedelmek mellett, akiknek volt aranyuk,

                    akik megtöltötték házukat ezüsttel.

                    Mint torzszülött, akit mielőtt élt, már elástak,

                    volnék, mint a magzat, amely fényt sose látolt.

                    Ott a gonoszok felhagynak dühükkel,

                    és az elfáradtak nyugalmat találnak.

                    Együtt pihennek ott mind, akik foglyok voltak,

                    nem hallatszik többé robottisztnek hangja.

                    Egyforma lesz ott a szegény és a gazdag,

                    és a rabszolga sem függ majd urától.

                    Miért hagyta világra jönni a szenvedőt,

                    s szomorú szívűnek mért adott életet?

                    Várják a halált, de az bizony nem jön,

                    jobban keresik, mint az elrejtett kincset.

                    Örülnének nagyon saját sírhalmuknak,

                    sírjuk, ha meglelnék, felujjonganának.

                    Útjaveszett embernek minek ily ajándék,

                    annak, akit Isten teljesen körülzárt,

                    immár kenyeremmé vált a sóhajtozás,

                    s mint a víznek árja, ömlik panaszom.

                    Mert rám szakadt, amitől rettegtem,

                    és amitől féltem, osztályrészem lett.

                    Nincs nekem jutalmam, nincsen békességem,

                    még meg sem nyugodtam, máris új baj ért.

 

    Szegény Iza: (közben mindvégig dúdolgat.)

                    Nem fáraszt lángon járni még,

                    s a csábszavú bukott szeráf?

                    Feledd a múlt bűvöletét.

                    ..........................ect.

 

    A Hanty: (új erőre kelve.) Most próbáljuk meg egy pillanatra valóságossá tenni, bár amennyire ez módunkban van, milyen is a kárhozottaknak ama lakhelye, amelyet egy megsértett Isten igazságszeretete hívott életre a bűnösök örökkévaló büntetésére. Teljes sötétségben feküsznek. Mert emlékezzetek, hogy a pokol tüze nem világít. A pokol a sötétség véghetetlen viharában kavarog, sötét lángok csapnak fel benne, és az égő kémcső sötét füstoszlopai. Ennek a szűk és sötét börtönnek a borzalmait még csak növeli a benne uralkodó szörnyű bűz. Úgy mondják, a világ minden szennye, minden hulladéka és mocska ide fog torkollani, mint valami hatalmas, undorító gőzöket párologtató pöcegödörben azon a napon, amikor az utolsó ítélet szörnyű tisztítótüze végigsöpör a világon. Képzeljetek el valamilyen undorító és orrfacsaróan bűzös holttestet, amely régóta rothad és oszlik a sírban, amely nem egyéb már, mint a bomlás folytán pépessé vált massza. Képzeljétek el, hogy az ilyen holttest a lángok martalékává lesz, hogy égő kénköves lángok nyaldossák körül és fullasztóan száll belőle a bomlás dögletes szaga. Képzeljétek mindezt el és akkor némi fogalmatok lesz a pokol borzalmairól és bűzéről. De bármennyire is borzasztó ez a bűz, mégsem a legnagyobb gyötrelem. A tűz a legnagyobb gyötrelem. A test minden érzéke gyötrődik, s vele együtt a lélek minden képessége.

 

    (Shem és Ensoph a szöveg végén már lóg. A Hanty és Sir Arber megkínozza őket. Szegény Iza kegyelemért könyörög.)

 

    Anna Lívia Plurabella: (énekel.)

                    A kis Harry Hughes meg a cimborák

                    kimentek rúgni a labdát.

                    És legelőször a kis Harry Hughes lőtt,

                    s túlrúgta a zsidó kertjének falát.

                    És azután is a kis Harry Hughes lőtt,

                    és betörte mind a zsidó ablakát.

 

                    Kijött ekkor a zsidó lánya,

                    viselt szép zöld ruhát.

                    „Ide gyere, ide kicsikém,

                    és itt rúgd a labdát!"

                    „Én nem mehetek, én sohase megyek,

                    majd ha a cimborák,

                    ha a mester úr megtudná ezt,

                    venné a nádpálcát."

 

                    De liliom karját megfogta a lány,

                    és vitte a házon át,

                    míg egy szobába ért vele,

                    hol a jajt meg nem hallják.

 

                    Egy tollkést vett zsebéből elő

                    s levágta kis fejét,

                    és több labdába nem rúg ő,

                    mert a sírba tették.

 

    Szegény Iza:

                    Éjszaka ágyamban kerestem,

                    akit szeret a lelkem.

                    De hiába kerestem, nem találtam.

                    Találkoztam az őrökkel, akik a várost járták.

 

    Sir Arber: (a Hantyhoz.) Valósággal olyan extragyogású, exoltári, patinextrás és excelziorizáló...

    Szegény Iza:

                    Alig mentem tovább, otthagyva őket,

                    megtaláltam, akit szeret a lelkem.

                    Belekapaszkodtam, és nem engedem el,

                    amíg be nem viszem anyámnak házába.

 

    Sir Arber: Kelj át. Íme a kastély. Kopogj. A jelszót! Köszönöm.

    Szegény Iza: Kénbűz! Tényként lekotyoghatjuk, hogy az Angyalok délutánonként arra járván azt gondolták, maga Edám sem bűzlött jobban. Az odu megvetemedett padlója, valamint hagáteresztő fala, nem is beszélve az állványokról és pultokról, tele volt firkálva, összetépett szerelmes levelekkel, locsfecs történetekkel, kétes tojáshéjjal, kavicsokkal, fúrókkal, hummal és hümmel, igenek és igenek és igenek özönével.

 

    a bédnik dala kedveséhez

 

a söröm még mindig

- mint mindig is -

habját veszti kortyomon

otthon vársz most... még igazából nem hiszem, hogy várnál, hiszen kettőre ígértem magamat, tehát van időm (de mennyi még?) ...hány sörben mérhető időegységek sorakoznak helyettem most odalent reggelente ...hány sörben lelhetem meg időmet ...egyedül ...s kire fogjam, hogy nyafogjam ...kire fogjam? keseregjem... hervadásunk fesztelen...

fesztávokban számolok

fesztávokban mérem az időt... abban megférnek egymással a sörök... hasztalan dolgokat állítani sorba... vezénylő kortyok... vezeklő kortyok nem enyhítenek ámítást... ez egy levél akart lenni hozzád... amit véletlenül kinn felejtek az asztalon... a párnád alatt felejtem... a zsebedben felejtem... ez egy levél akart lenni hozzád ...egy határtalan ...mint ...a sivatagban meghúzott egyenes

Egyiptommal határos tartomány...

„Hall

d

hát

a

vádat,

nép" horkolom... és mert

„Nagy Mitridatész eladta a hont"...!

 

a környezetbe átkozott... fűzzetek...!

...határ talán

itt bensőmben húzható...

Szabadkán a vasútállomáson ültem régen így, hajnalonta, az asztalnál egyedül, kincstelen, ahogy az indulásra vártam... szüntelen...!

nincs mit visszasírnom

jövőket áhítozni dicstelen

olyan, amilyen (megtegyem?) ...de mondva van ...elkerül a bölcselés

 

a söröm még mindig

- mint mindig is -

habját veszti kortyomon

 

de vajon a söröm ma kire foghatom? ...önmagamra tán? baszod és nem is ismered önbecsülésem alább... - egyre csak - ...gondoltam útközben arra, hogy beugrom hozzád, ingyen sör már csak protokolból is kapható ...de hogy is magyarázhatnám meg NEM NEKI! ...magamnak, hogy meglátogattalak most, és be sem jelentkeztem hozzád ...nem zavarsz - mondanád, kötelező mosolyok, kötelező dialóg : kötetlen csevegés, csak a számokat ne olvasnád be ...ne olvastad volna be...! „ja nemam snage da te volim" ...de még egy lépéssel rosszabb is lehet mengyán ...nyári estelek ...télen visszasírni határtalan ezt lehet ...az elmaradt barátokkal az elmadt barátokat ...randevúkat ...sorba szedve ...mindegy miért ...mindegy hol ...mindegy mit

csak igyunk meg valamit...

 

kaparnék vissza érted... nem akarok részegedni... ez már ösztönös... újat rendelek... (mért nem kell fel most az a faszi és csap pofán, mért nem ver hülyére... mért az apja faszát... mért...) ((...)) ez már a lassú lecsengés fázisa... melyben a bevezető is elmaradt: „annak a kislánynak a története nem is kezdődött el és igazából nem is ért véget, mert semmi köze sincs ehhez az egészhez..."; és elhagytam a befejezést: „Vajon mit csinálhatott az a kislány, amíg én a harckocsiban aludtam? Milyen játékokat talált ki magának aznapra? Miben lelhette a kedvét?" ...semmi sem oly prizmatikus, mint lennie kéne ...amit én láttam belőle ... az sokkal ...kevesebb volt ...csak, mintha a ((...)) látnám ...ugyanaz

a felfújható gumimedence...

ötven

száz

liter vizet is magába nyelhet

ugyanúgy az udvaron ...bennem csak a szamohotka ...zúgott ...Èarapan pumpálta a gázt ...a benzit meg én ...Vukašin a fejemre szart ...a škorpion meg csőre töltve

kávét nem rendelek... a lépteimben érzem az alkoholt... (egy ideje már)... behavazott tetőkben... gyönyörködnöm... nem marad ismeret... kielégülést vajon hol keress? ...már egy lépcsőfok is több ...mint összeségedben ...tenmagad ...a fehérbor itt harmincöt, a vörös ugyanannyi, a vermouth hetven, a Viljamovka meg tizenöt dinár ...második sörömért is csak hetet fizetek

csak adj egy disztichont!

- U I - U U I - - I - U U

...a sztomaklija meg csak hat dinár

 

a söröm még mindig

- mint mindig is -

habját veszti kortyomon

 

tűrsz...

de semmi több

utamat indulom

betegségről suttogjatok... az majd hatásos lesz... eleget mondani... nem tudok... csak elegem van... abból ami... én vagyok... énnek lenni egy kellemetlen érzés... énemnek lenni különösképpen az.. énül maradni... szarul jön nagyon...

 

a lassú lecsengés fázisa - végzet?

végzett...

álmod valóra vált képzet

miközben mindennapos teendőidet végzed

1:38 - írta szpray

Egy kiscserkész kalandozásai

 

A cigányasszony a hátát a falnak vetve ott guggolt a toronyház tövében, a rácsos pinceablak mellett, az épület félreeső, „páratlan" oldalán. Már a bolt felé menet felfigyeltem rá, s ahogy visszafelé jöttem, ugyanúgy guggolt ott, megkövülten, dermedten, mozdulatlanul, mint előbbi találkozásunk alkalmával, akárha egy bronzba öntött emlékmű volna, vagy csak egy egyszerű homokrakás egy eljövendő építkezéshez...

Az idős Keanu Reeves bácsi, hatvanvalahány évesen költözött ide, a Tisza-partra, a Tiszavirág-sétányra, ugyanabba a házba, amelyikben nagyanyám idős barátnője élt haláláig. Úgy látszik, ennek a háznak már csakis erre, és semmi másra nem volt elhivatottsága: idős embereket kísért ki az elmúlásba. Keanu bácsi a ház előtti kis kertet gondozgatta néhanapján, de nagyobb sikerrel valahogy sehogy sem járt ebbéli tevékenységében, valahogy mindig újra és újra elgazosodott az egész.

Ahogy elhaladtam most másodszor is a toronyház aljában gubbasztó cigányasszony mellett, a box cigiről letéptem két dobozzal, és odahajítottam elé a sáros betonra. Igyekeztem laza mozdulatokkal dolgozni, ne keltsen feltűnést cselekvésem. Nem mozdult, ugyanúgy guggolt továbbra is mozdulatlanul, bronzba öntve, mint amilyen mozdulatlanul álltam én is annak idején, amikor egyik osztályfőnöki órán a tanárnő a padomra hajította termetes kulccsomóját, szobormereven, csak a szememmel végigkísérve a kulcsok röptét, akárha tintahalak volnának. Még a fejét sem mozdította, nem nézett rám. Csak továbbindulva, a szemközti sarokház mögött már eltűnve a cigányasszony látóköréből, amikor visszapillantottam rá, láttam, hogy lassú, kimért, méltóságteljes mozdulatokkal utánanyúlt a két doboz ciginek, s besöpörte, mint a krupié a rulettasztalról a vesztesek utolsó reményét. Valamit dünnyögött is a mozdulat mellé a saját nyelvén, amit ilymódon nem érthettem, de csak-csak valami köszönetféle lehetett, hiszen mindezidáig még nem sorvadtam el.

Bekopogtam Rézi néni ablakán, s mivel nem kaptam választ, benyitottam a piszkoszöldre festett vaskapun. Bemenni nem akartam, csak üdvözlésképp bekiáltottam:

- Neo bácsi!

Kivettem szatyromból a szokásos napi két üveg sört, Keanu bácsi napi fejadagját, és a vaskapun belül, a szűk nyitott folyosón a házfal mellé állítottam. Gondoltam, majd megtalálja ha előkerül. A kaput pedig jól becsuktam, nehogy véletlenül kinyíljon, s a kis résen át megpillantva, egy erre bóklászó Jethro lenyúlja Keenau bácsi söreit.

Elégedetten indultam tovább, hiszen a kiscserkész minden nap tesz valami jót, s ezzel erre a napra pedig én már túl is teljesítettem ezt a penzumot.

0:29 - írta szpray

 Bevezetés a Borsodi papok történeteihez

(Janoxszal némileg négykezesben Haklik Norbert nyomán)

 

Közismert Fenyvespusztán az a baljós eset, amely a fenyvespusztai fagerendás, galambdúcos, kisgémeskutas korcsma ámbitusán esett a fenyvespusztai betyárok vezetője, Kisnagy Jani és a pákosztos szerzetes között, mely történet alapjában rengette meg a fenyvespusztai lakók megszokott életét. Miszerint is Kisnagy Jani, a fenyvespusztai bujdosó haramiák nagyivós gárdakapitánya betérvén a fenyvespusztai ácsolt csárdába torkát nedvesítendő azzal a jóféle felvégi veresborral, mely nemcsak a vérét, hanem pezsgő szellemét is tűzre lobbantja a férfiembernek, és eme elhamarkodottnak kezdetben nem látszó cselekedetével olyan előre nem látható események áradatát indította el, amelyek később végzetesnek bizonyultak. Mivel a jó veresbor, mely szárazon igen kellemetesnek bizonyult már oly sok alkalommal, bizonyság erre a világ históriájának számos színes epizódja, hiszen az édesebb italok tudvalevőleg a gyönyörűséges fehérnép garmadájának szomját enyhítendő kerülnek ki jobbára a fenyvespusztai szeszfőzdék kondérjaiból, nem csupán az imposztor torkán zsivány torkán foly le előszeretettel, nemkülönben hódol a nemes nedű élvezetének a kolostorok népe, megérkezett az iddába a klastrom legpákosztosabbként ismert darócruhás szerzetese is, miután is olyasmi történt, amire senki sem számított a szerencsés szemtanúk közül, így például a kotnyeles Erzsók asszony, kinek fiát a rekvirálók hajtották el három tarka tehenével együtt a nagy háború idején és szeretője, a kikapós Jenő. A történet, melyről később a nagy krónikák is beszámoltak, nem csupán a sors kegyelméből alakult úgy, ahogy később alakult, hanem jelentősen közrejátszott benne a fenyvespusztai csárda népe is.

Eképpen:

 

***

 

Történt pedig, hogy kikapós Jenőre panasz esett az oskolában: sokszor-sok szok’ káromkodik és tegezi a tanító asszonyságot... Mire a tanító asszonyság házi feladatba adván Jenőkének, hogy márpedigbizonyosságsőt, holnapra százszor leírod kisfijam aztat, hogy „Az iskolában nem káromkodunk és nem tegezzük a tanító nénjét!”…!

Veretett is másnapon kikapós Jenőke az oskolába, kezében libbent a füzetje meg a palatábla, krétástul, törlendő szivacsostul egyetemben, s nézegeté az tanejtó asszonyság a leírattatottakat, hogy csak úgy zuhogóba sem képes fogni önmagának állát. Mert bizonyosságsőt, kikapós Jenőke füzetjében emez vagyon írva:

001. Apró József, kurva anyád!

002. Apró József, kurva anyád!

003. Apró József, kurva anyád!

004. Apró József, kurva anyád!

005. Apró József, kurva anyád!

006. Apró József, kurva anyád!

007. Apró József, kurva anyád!

008. Apró József, kurva anyád!

009. Apró József, kurva anyád!

010. Apró József, kurva anyád!

011. Apró József, kurva anyád!

012. Apró József, kurva anyád!

013. Apró József, kurva anyád!

014. Apró József, kurva anyád!

015. Apró József, kurva anyád!

016. Apró József, kurva anyád!

017. Apró József, kurva anyád!

018. Apró József, kurva anyád!

019. Apró József, kurva anyád!

020. Apró József, kurva anyád!

021. Apró József, kurva anyád!

022. Apró József, kurva anyád!

023. Apró József, kurva anyád!

024. Apró József, kurva anyád!

025. Apró József, kurva anyád!

026. Apró József, kurva anyád!

027. Apró József, kurva anyád!

028. Apró József, kurva anyád!

029. Apró József, kurva anyád!

030. Apró József, kurva anyád!

031. Apró József, kurva anyád!

032. Apró József, kurva anyád!

033. Apró József, kurva anyád!

034. Apró József, kurva anyád!

035. Apró József, kurva anyád!

036. Apró József, kurva anyád!

037. Apró József, kurva anyád!

038. Apró József, kurva anyád!

039. Apró József, kurva anyád!

040. Apró József, kurva anyád!

041. Apró József, kurva anyád!

042. Apró József, kurva anyád!

043. Apró József, kurva anyád!

044. Apró József, kurva anyád!

045. Apró József, kurva anyád!

046. Apró József, kurva anyád!

047. Apró József, kurva anyád!

048. Apró József, kurva anyád!

049. Apró József, kurva anyád!

050. Apró József, kurva anyád!

051. Apró József, kurva anyád!

052. Apró József, kurva anyád!

053. Apró József, kurva anyád!

054. Apró József, kurva anyád!

055. Apró József, kurva anyád!

056. Apró József, kurva anyád!

057. Apró József, kurva anyád!

058. Apró József, kurva anyád!

059. Apró József, kurva anyád!

060. Apró József, kurva anyád!

061. Apró József, kurva anyád!

062. Apró József, kurva anyád!

063. Apró József, kurva anyád!

064. Apró József, kurva anyád!

065. Apró József, kurva anyád!

066. Apró József, kurva anyád!

067. Apró József, kurva anyád!

068. Apró József, kurva anyád!

069. Apró József, kurva anyád!

070. Apró József, kurva anyád!

071. Apró József, kurva anyád!

072. Apró József, kurva anyád!

073. Apró József, kurva anyád!

074. Apró József, kurva anyád!

075. Apró József, kurva anyád!

076. Apró József, kurva anyád!

077. Apró József, kurva anyád!

078. Apró József, kurva anyád!

079. Apró József, kurva anyád!

080. Apró József, kurva anyád!

081. Apró József, kurva anyád!

082. Apró József, kurva anyád!

083. Apró József, kurva anyád!

084. Apró József, kurva anyád!

085. Apró József, kurva anyád!

086. Apró József, kurva anyád!

087. Apró József, kurva anyád!

088. Apró József, kurva anyád!

089. Apró József, kurva anyád!

090. Apró József, kurva anyád!

091. Apró József, kurva anyád!

092. Apró József, kurva anyád!

093. Apró József, kurva anyád!

094. Apró József, kurva anyád!

095. Apró József, kurva anyád!

096. Apró József, kurva anyád!

097. Apró József, kurva anyád!

098. Apró József, kurva anyád!

099. Apró József, kurva anyád!

100. Apró József, kurva anyád!

101. Apró József, kurva anyád!

102. Apró József, kurva anyád!

103. Apró József, kurva anyád!

104. Apró József, kurva anyád!

105. Apró József, kurva anyád!

106. Apró József, kurva anyád!

107. Apró József, kurva anyád!

108. Apró József, kurva anyád!

109. Apró József, kurva anyád!

110. Apró József, kurva anyád!

111. Apró József, kurva anyád!

112. Apró József, kurva anyád!

113. Apró József, kurva anyád!

114. Apró József, kurva anyád!

115. Apró József, kurva anyád!

116. Apró József, kurva anyád!

117. Apró József, kurva anyád!

118. Apró József, kurva anyád!

119. Apró József, kurva anyád!

120. Apró József, kurva anyád!

121. Apró József, kurva anyád!

122. Apró József, kurva anyád!

123. Apró József, kurva anyád!

124. Apró József, kurva anyád!

125. Apró József, kurva anyád!

126. Apró József, kurva anyád!

127. Apró József, kurva anyád!

128. Apró József, kurva anyád!

129. Apró József, kurva anyád!

130. Apró József, kurva anyád!

131. Apró József, kurva anyád!

132. Apró József, kurva anyád!

133. Apró József, kurva anyád!

134. Apró József, kurva anyád!

135. Apró József, kurva anyád!

136. Apró József, kurva anyád!

137. Apró József, kurva anyád!

138. Apró József, kurva anyád!

139. Apró József, kurva anyád!

140. Apró József, kurva anyád!

141. Apró József, kurva anyád!

142. Apró József, kurva anyád!

143. Apró József, kurva anyád!

144. Apró József, kurva anyád!

145. Apró József, kurva anyád!

146. Apró József, kurva anyád!

147. Apró József, kurva anyád!

148. Apró József, kurva anyád!

149. Apró József, kurva anyád!

150. Apró József, kurva anyád!

151. Apró József, kurva anyád!

152. Apró József, kurva anyád!

153. Apró József, kurva anyád!

154. Apró József, kurva anyád!

155. Apró József, kurva anyád!

156. Apró József, kurva anyád!

157. Apró József, kurva anyád!

158. Apró József, kurva anyád!

159. Apró József, kurva anyád!

160. Apró József, kurva anyád!

161. Apró József, kurva anyád!

162. Apró József, kurva anyád!

163. Apró József, kurva anyád!

164. Apró József, kurva anyád!

165. Apró József, kurva anyád!

166. Apró József, kurva anyád!

167. Apró József, kurva anyád!

168. Apró József, kurva anyád!

169. Apró József, kurva anyád!

170. Apró József, kurva anyád!

171. Apró József, kurva anyád!

172. Apró József, kurva anyád!

173. Apró József, kurva anyád!

174. Apró József, kurva anyád!

175. Apró József, kurva anyád!

176. Apró József, kurva anyád!

177. Apró József, kurva anyád!

178. Apró József, kurva anyád!

179. Apró József, kurva anyád!

180. Apró József, kurva anyád!

181. Apró József, kurva anyád!

182. Apró József, kurva anyád!

183. Apró József, kurva anyád!

184. Apró József, kurva anyád!

185. Apró József, kurva anyád!

186. Apró József, kurva anyád!

187. Apró József, kurva anyád!

188. Apró József, kurva anyád!

189. Apró József, kurva anyád!

190. Apró József, kurva anyád!

191. Apró József, kurva anyád!

192. Apró József, kurva anyád!

193. Apró József, kurva anyád!

194. Apró József, kurva anyád!

195. Apró József, kurva anyád!

196. Apró József, kurva anyád!

197. Apró József, kurva anyád!

198. Apró József, kurva anyád!

199. Apró József, kurva anyád!

200. Apró József, kurva anyád!

– De, hát, Jencikém… – hápogott nagybőszen a tanejtó néni sebtiben. – Jencikém, hát miért írtad le kétszázszor, amikor én csak százat kértem tőled?!

– Azé', hogy örűj neki, baszom az anyádat! – vonta meg vállát kikapós Jenőke, s ezzel a mese is véget ért.